Catalina Bianchi: Zafírkönny III. rész – 4. fejezet

Johanna
4.

Néhány napra sikerült minden kellemetlenséget elfeledni, Sarolta terhességének híre, s az érkező kis jövevény valamennyiüket örömmel és várakozással töltötte el. Egy délután Dávid ugrott be hozzájuk, s az előszobában Johanna fülébe súgta, hogy Perényi az elnézést kéri, és ha megfelel neki, másnap a szokott időben várja a műteremben. A nő már nem is tudta, örüljön, vagy inkább feszültségforrásnak vegye a másnapi modellkedést. De ha már belekezdtek a képbe, nem kéne kukába dobni, bármilyen bogaras is a művész. Megfogadta magában, hogy csak és kizárólag semleges témákról fog beszélni. 

A  festő kellemes hangulatban várta, sőt azt állította, míg nem találkoztak, haladt is a képpel.
– Tudja, a ruhán, a háttéren ön nélkül is tudtam dolgozni. Még egyszer elnézést kérek…
– Nézze, szerintem a végeredmény érdekében ne térjünk vissza az eddigi, nem túl szerencsésen alakult ülésekhez. 
– Egyetértek. Hát akkor kezdjünk is neki.

Johanna maga is meglepődött, milyen gyorsan elrepült a két óra, Perényi folyamatosan beszélt munka közben, szórakoztató történeteket mesélt a művésztársaság tagjairól. Az asszony igyekezett nem megszólalni, csak a szeme rebbenésével ösztönözte arra, hogy folytassa az elbeszéléseket. 
– Egek, már ennyi az idő? Miért nem szólt? Teljesen el lehet gémberedve. Egy kávé után még egy félórát kibír?
– Természetesen. Főleg, ha olyan finom lesz, mint legutóbb.

Az asszony úgy döntött, nem kezd személye hangú beszélgetést, de Perényi, miután a fotelokba telepedtek, Sarolta terhességét hozta fel. 
– Dávid mesélte az örömteli eseményt. Gratulálok. 
– Köszönöm szépen, igazából a szülőket és a nagypapát illeti a gratuláció, én csak amolyan pótnagymama leszek. 
– Valószínűleg Pest legbájosabb nagymamája…- a festő tekintete a múltba révedt – Mindig szerettem volna gyereket, de a feleségem azt mondta, én magam is az vagyok, két gyerekről nem tud gondoskodni. Valójában nagyon vágyom már rá, hogy valaki mellett megállapodjak, családunk legyen…unalmas nyárspolgári élet…csak hát a mai időkben…
– Igen, Sarolta férje is nagyon aggódik. Hogy milyen világra születik majd a gyerekük. Viszont ha a másik oldalról nézzük, akkor sosem születnének gyerekek, ha a szüleik az ideális helyzetet várnák.
– Ezt jól mondja. A mosttól sosem lesz ideálisabb. A maga férje szerencsés – jegyezte meg Perényi hirtelen
– Ezt miből gondolja? – tette fel a kérdést kissé provokatívan Johanna. 
– Mert  biztonságot nyújt neki. Maga amolyan ősnő.

Az asszony hangosan kacagni kezdett.
– És a kőbunkóval kergetem családom férfitagjait, ha nem hoznak haza elég nagy mammutot. 

A  festő is elmosolyodott, de komoly tekintettel folytatta.
– Tudja, hogy nem így értem. Van magában valami, amire minden férfi vágyik. A nő, aki lakásból otthont teremt, emberekből családot, mammutból vacsorát. 
– Ezt én még így sosem elemeztem. Igyekszem úgy megélni a női szerepemet, ahogy belülről jön. Szívesen kipróbálnám magam valamilyen téren, dolgoznék, csak ez a mi köreinkben nem szokás, a férjem sem nézné jó szemmel. 
– És vajon milyen területen dolgozna? Hadd találjam ki…irodalom?
– Nahát, maga tényleg gondolatolvasó. Szívesen nyitnék egy kis antikváriumot. Persze Pest és Buda is tele van vele… De lenne benne egy csavar. Az antikvárium sarkában lehetne egy jó kávét inni házi rétessel. 
– Szóljon, ha beindítja, én leszek a kávéfőző – monta vidáman Perényi, majd teátrálisan a műterem felé mutatott – De most fogyasszuk el a mai ihlet adagunkat!

Az asszonyt feltöltötte a délután, az egy helyben ülést sem érezte terhesnek, s kimondottan örült, hogy  másnap újra folytatják a munkát. Másnap délután a lakásban kávé és süteményillat várta. 
– Gondoltam, kicsit megidézzük a jövendőbeli antikvárium hangulatát. A kávét én főztem, a rétest hozattam. Ma kivételesen munka előtt uzsonnázunk.
– Igaz, hogy nemrég ebédeltem, de ennek a meghívásnak nem lehet ellenállni. Amúgy is csodás napunk van. Gyönyörű az ősz. 
– Igen, nekem is épp ez jutott eszembe, mikor a rétesért mentem. Járt már itt a közeli parkban? Csodás színekben pompázik. Mit szólna, ha ma gyalog menne egy darabon, én pedig elkísérném, majd fognánk egy taxit?
– Persze, szívesen, kíváncsi vagyok, maga hogyan látja a színeket. Biztosan másképp, mint mi, akik laikusok vagyunk.

Az idő szinte elröppent, egyik téma jött a másik után, nyoma sem volt a festő hangulatingadozásának, kiegyensúlyozottnak tűnt, sziporkázott, anekdotázott. Mikor végeztek, Perényi is kabátot öltött, a fejére skótkockás kalapot tett.
– Igazán stílusos, le sem tagadhatná, hogy művész. 

A liftből kiszállva megbámulta őket egy terebélyes asszonyság, estére nyilván tele lesz a ház pletykával. 
– Ne aggódjon, Johanna, nálam időről időre megfordulnak modellek. Tudják, mivel foglalkozom. 
– Nem aggódom, vagyis nincs miért aggódnom. Teljesen tisztességes szándékkal jövök mindig magához.
– Sajnos – jegyezte meg halkan Perényi, s az asszony kérdő tekintetére vidám bocsánatkéréssel válaszolt.

Lassan sötétedett, a parkban néhányan kutyát sétáltattak, babakocsit tologattak, néhányan sietősen hazafelé tartottak, talán nem is érzékelték, a természet milyen fantasztikus képet festett köréjük. Egy biciklis alak hajtott át a parkon, feje lehajtva, Johannát az utolsó pillanatban rántotta félre Perényi. 
– Nézzen maga elé, ne veszélyeztesse a járókelőket! – kiáltott a biciklista után, aztán a nő karját a sajátjába fűzte. Az egyik padon egy rongyokba öltözött kislány üldögélt, a fején rózsás kendő, a lábán kitaposott, több számmal nagyobb cipő. Johanna megállt.
– Hát te, kislány? Miért üldögélsz itt kinn a hidegben?

A lány felemelte a tekintetét, kb. 10 éves lehetett, a kendő alól piszkos, szőke fürtök kandikáltak ki, de a búzakék szeme tisztán nézett az őt kérdezőkre.
– Nincs hova mennem. Édesapa a fronton, édesanyát és engem a nagybátyám kitett a házból, anya kórházba került, aztán a múlt héten meghalt…nem mehetek haza, a bácsikám nagyon rosszul bánna velem…
– Majd mi elkísérünk, megbeszéljük vele, hogy nem teheti ezt veled, hiszen te még csak egy gyerek vagy – erősködött Johanna, de Perényi félre vonta.
– Szerintem azzal nem teszünk jót ennek a kislánynak, hogy hazavisszük. Lehet, a nagybátyja mindent megígérne nekünk, aztán a végén ki tudja, mit tenne a lánnyal. De az is lehet, még nekünk esne… Talán jobb lenne, ha adna neki egy kis pénzt, aztán majd feltalálja magát.
– De hát ez egy gyerek, egy védtelen kislány! Nem hagyhatom az utcán!- kinyújtotta a kezét felé- Mondd csak, hogy hívnak? 
– Klárinak, az anyukám Klárikának szólított, édesapa meg Klárisomnak. 
– Nagyon szép neved van. Lenne kedved velem jönni? Egy szép lakásban lakom a Lipótvárosban. Ma este nálunk alszol, aztán holnap kitalálunk valamit.

A kislány bizalmatlanul pillantgatott egyikükről a másikra. 
– Nem kell félned, a hölgy jó helyre visz. Kialszod magad meleg helyen, aztán pedig majd találtok megoldást. 

Klárika egy darabig még bizonytalanul hintázkodott a padon, aztán mégis csak megfogta az asszony kezét. Perényi leintett egy taxit, aztán mindkettőjüket beültette. Johanna nem törődött a taxis pillantásával, ahogy a kislányt fixírozta. Útközben megállította egy ruhabolt előtt, beszaladt néhány lánykaruhát venni, majd folytatták útjukat. A szobalánynak leesett az álla, mikor meglátta a szutykos kislányt. 
– Nagyságos asszony, kié ez a gyerek? 
– Ő Klárika, a történetét majd elmondom később. Légy szíves, mosdasd meg, aztán öltöztesd ezekbe a ruhákba. A férjem itthon van?
– Igen, a  könyvtárszobában van- mondta a lány, majd betuszkolta a kislányt a fürdőszobába. Johanna kabátban és kalapban ment a könyvtárba, hogy azonnal szóljon a férjének.
– Drágám, ne haragudjon, hogy zavarom, de szeretnék magával valamit utólagosan megbeszélni. Remélem, hogy egyetért majd vele. 
– Kedvesem, a maga döntéseiben még sohasem csalódtam – csókolta homlokon a férje, aztán leült mellé a fotelba.
– Nos, ma koraeste a városban sétáltam, és egy parkban ráakadtam egy magányosan üldögélő kislányra. Nagyon megsajnáltam, beszédbe elegyedtem vele, elmondta, hogy az apukája a fronton van, az anyukája a múlt héten meghalt, a bácsikája pedig kidobta őt a lakásból. Nem hagyhattam magára éjszakára azt a szegény gyermeket, hát magammal hoztam…

Joachim szemöldöke felugrott. 
– És biztos benne, hogy a kislány igazat mondott? Hátha keresi valaki. Talán a rendőrség is. A végén még bajba kerülünk. Tudja, kedvesem, sokszor a koldusgyerekek csak közönséges kis bűnözők. 
– Ne mondjon ilyet, kérem. Biztos vagyok benne, hogy Klárika igazat mondott. Ma elalhat valamelyik vendégszobában, holnap pedig kitaláljuk, mi legyen vele.
– Na és mi a terve? Mi legyen vele? Visszaviszi a nagybátyjához? Vagy árvaházba küldi? Ez egy idegen gyerek, kedvesem…
– Joachim, kérem, ez egy szenvedő gyerek. Ugye nem akarja éjszakára kitenni az utcára?
– Azt semmiképpen, de jól meg kell gondolnunk, hogy járunk el holnap. 

Halkan nyílt az ajtó, és  szégyenlős mosollyal Klárika lépett be rajta. Bűbájosan nézett ki a piros kockás, fehér galléros ruhájában. A szobalány megmosta, kifésülte a haját is, most nedvesen omlott a vállára. Még Joachim sem állta meg mosoly nélkül.
– Nos, tehát te vagy Klárika. Gyere csak ide. Én vagyok Johanna asszony férje.
–  Azt hittem, az apukája- szólalt meg a gyerek félénken, s nem nagyon akart közelíteni a férfi felé, inkább Johanna ölébe ült. Az asszony elmosolyodott, nem először nézték a férje lányának.
– Nincs mitől félned, ő tényleg a férjem. Kicsit beszélgetünk, jó?
– Beszélgetni lehet, csak olyat ne akarjon velem csinálni, mint a bácsikám…

Johanna és a férje összenéztek, Joachim arca is elborult, látszott rajta a felháborodás. Ki tudja, miket kellett ennek a kislánynak átélnie!
– Klárika, meg tudod mondani a vezetéknevedet? Talán meg tudjuk keresni édesapádat, és hazahozatjuk a frontról. Hogy ne legyél egyedül. Mit szólsz? – kérdezte a férfi barátságosan, de most már ügyelt arra, hogy ne nyúljon a kislányhoz. 
– Jaj, az nagyon jó lenne, bácsi kérem! Juhász Istvánnak hívják – benyúlt a zsebébe, és kivett egy gyűrött tábori levelezőlapot – Ezt ő írta édesanyának, egy hónapja hozta a posta.
– Nagyszerű, ez hatalmas segítség lesz. Én megígérem, hogy megpróbálom édesapádat megkeresni, aztán pedig elérni, hogy hazajöhessen hozzád.

A kislány arcán boldog mosoly suhant át, s odabújt Johannához. Ezután vacsorához ültek. Klárika meglepően jól bánt az evőeszközzel, nem jött zavarba a roskadásig megtelt asztal láttán sem. 
– Ne tessék azt hinni, hogy mi szegények voltunk! Édesapa cipész, anya pedig egy divatszalonban volt varrónő. Sokszor elkísértem, amikor a gazdag hölgyekhez ment ruhát próbálni. Vol egy néni, Hermina néni, aki nagyon szeretett engem, mindig adott ajándékot, egyszer vett egy vég nagyon szép anyagot, hogy anya abból varrjon nekem ruhát. Csak akkor romlottak el a dolgot, mikor édesapa bevonult. A bácsira bízott minket, de ő nem jó ember…

Johanna megsimogatta a fejét.
– Most ne gondolj rossz dolgokra, minden jóra fordul. 

Vacsora után még kicsit beszélgettek, a kislány felszabadultan csacsogott, aztán Johanna lefektette. Mosolyogva figyelte, ahogy a tiszta ágynemű alatt három percen belül elaludt. 

Reggel Joachim elmondta a tervét.
– Felkeresem Károlyt, s azonnal beszélek vele. Ha megtaláljuk az apját, nem lesz nehéz hazahozatni, hiszen ő a családfenntartó. Remélhetőleg csak néhány hét…Addig pedig, ha a törvények engedik, nálunk maradhat. Nagyon megindított a története. Ha belegondolok, hogy a nagybátyja kihasználta…
– Borzasztó! És nagyon köszönöm, hogy ilyen megértő. Nagyon hálás vagyok – az asszony hosszan, melegen megölelte a férjét, futó csókot is lehelt az ajkára. 

A délelőttöt Klárikával töltötte, babáztak, olvastak, kiderült, hogy az olvasás elég nehezen megy neki. Aztán itt volt az idő elindulni Perényihez. Félre vonta a kislányt.
– Elárulok neked egy titkot. Az a bácsi, akivel tegnap megtaláltunk, egy festőművész. Az én arcképemet festi meg a férjemnek ajándékba. Most hozzá kell mennem. 
– Én is veled mehetek? Megígérem, senkinek sem árulom el, Joachim bácsinak meg aztán végképp.

Így hát kettesben indultak el a műterem felé. A festő elkerekedett szemmel nézte, hogy ketten állnak az ajtóban.
– Nahát, ki ez a gyönyörű hölgy Johanna asszony mellett? Komolyan mondom, nem tudom eldönteni, melyikőtök szebb. Klárika, hogy te milyen csinos vagy! Jól tetted, hogy eljöttél, míg én dolgozom, te majd szórakoztatsz minket. 
– Nem, Johanna nénivel megbeszéltem, hogy nagyon csendben fogok ülni, mint egy kisegér, hogy ne zavarjak. És nem szabad semmihez nyúlni.
– Úgy látom, Johanna néni túl szigorú szabályokat állított fel. Gyere csak, itt a műterem, Nem szeretnél te is festeni vagy rajzolni?

Johanna ámulva nézte, hogy Perényi hagyja, a kislány beletúrjon a katonás rendben álló ceruzák közé, a számtalan vázlatfüzet közül a legalsót vegye ki, megnézegesse a fal felé fordított vásznakat, s ne olyan sorrendbe állítsa őket vissza, ahogy voltak. Klárika figyelte, mit csinál a festő, aztán ő is mellé állt a vázlatfüzetével, s most már két művész dolgozott az asszony arcképén. Mikor már a kislány elunta volna, Perényi is megszólalt.
– Azt hiszem, ideje szünetet tartani. Kolléganő, elfogadsz egy bögre kakaót?
– Iiiigeeeen!

Míg Johanna és a festő kávéztak, Klárika egy fotelba kuporodott a kakaójával, majd nemsoká azt vették észre, elszenderedett. Lábujjhegyen átmentek a konyhába, hogy ne zavarják.
– Tündéri kislány! Nagyon nagy jót tett vele, Johanna! – nézett rá ragyogó szemmel a festő. A kezéért nyúlt, és hosszú kézcsókot lehelt rá – Mondja, maguknál marad?
– Csak addig, amíg az édesapját haza nem hozatjuk a frontról. A férjem szerint, ha megtaláljuk, nem lesz nehéz. Ő az egyetlen rokona – lehalkította a hangját – Képzelje, azt gyanítjuk, hogy a nagybátyja kihasználta…érti, hogy gondolom?
– Ó, ha tudnám, hol találom, betörném a koponyáját. Micsoda mocskos gazemberek vannak!- Perényi indulatosan az asztalra csapott, majd azonnal a kislányra nézett, nem ébredt-e fel- Attól félek, ettől sokkal nagyobb szörnyűségek várnak majd ránk. Közeleg a front. Ha lenne elég pénzem, külföldre mennék, jó messzire innen, ahová nem ér el a háború. Maguknak el kellene menniük. A származásuk…
– A férjem és Károly már dolgoznak rajta. De nem akarunk csak úgy itt hagyni mindent. 
– Nagy szerencséjük van, Károly sok mindent el tud intézni. Dávidot már biztosan elvitték volna munkaszolgálatra. De nem akarom megijeszteni. Csak féltem magát, Johanna- a kezébe vette az asszony vékonyka ujjait, végigfuttatta a hüvelykujját az összes körmén, majd megsimogatta a tenyerét – Nem tudom, ki sodorta az életembe, de mióta együtt töltjük a délutánokat, sokkal nyugodtabb vagyok. Már a parfümje illata is megnyugtat. 

Johanna zavarba jött a bensőséges szavaktól, a férfi zöld szemének nyugtalanító tüzétől. Az őszi félhomályban valahogy veszélyesnek tűnt a pillanat. 
– Kérem, ne hozzon zavarba. Tudja, hogy férjes asszony vagyok, tisztelem a férjemet és szeretem.

A férfi halkan felnevetett.
– Tiszteli és szereti? Ez azt hiszem, kevés egy férfi és nő közötti kapcsolatban. Nem vitatom, hogy biztonságban érzi magát, a napjai kiegyensúlyozottak, de volt valaha szerelmes? Úgy igazán? Vagy megelégszik azzal, amit a könyvekben olvas? Nem gondolja, hogy egyszer az életben mindenkinek meg kell tapasztalnia? Legalább egyszer.

Az asszony elhúzódótt.
– Épp most beszélgettünk arról, hogy milyen időket élünk. Nem hiszem, hogy kedvez a romantikus ézelmeknek.
– Ó, milyen realista. Vagyis annak hazudja magát. A szerelem a legjobb búvóhely. A vészkijárat. Ne meneküljön előle.

Johanna felpattant. Besietett  Klárikához, megrázta a vállát. 
– Gyere, Klárika, indulnunk kell, lassan besötétedik. 

Az ajtóban állva kissé kimérten búcsúzott Perényitől.
– Kérem, akkor üzenjen, ha már higgadtabban gondolkodik. Szeretném befejezni a képet, de …- elharapta a mondat végét, nem akarta kimondani, hogy veszélyesnek érzi a férfi közeledését. Mert nem tudja, ellent tudna -e állni neki.

Az előző rész itt olvasható.

Címkék: Bolgár Katalin, Catalina Bianchi, irodalom, regény, Zafírkönny