Catalina Bianchi: Zafírkönny IV. rész – 6. fejezet

VI.
Teréz

Másnap egész nap nyugtalan volt, folyton Tamás feszült hangja, érthetetlen kívánsága járt az eszében. Arra gondolt, Zsoltit rábízza Jutkára arra a kis időre, de mivel a férje hangsúlyozta, hogy a kisfiút is vigye magával, végül úgy döntött, magával viszi, nehogy baj legyen belőle, hogy nem vette szó szerint az üzenetet. A gyöngysorral nem tudott mit kezdeni, ugyanis nem volt ilyen ékszere, az anyósától soha életében semmi ilyesmit nem kapott. De bizsut sem hordott, csupán egy vékony aranylánca volt, amit még a nagymamájától kapott. 

Furcsa módon Buzás aznap nem nagyon kérte a segítségét, néhány barátságos szón kívül nem váltottak többet. Teréz szerette volna megkérdezni, miért vallatta a kisfiát, de úgy döntött, majd másnap, ha ennek a titokzatos ügynek a végére érnek. 

Délután néhány perccel hamarabb kisurrant az épületből, valamiért nem akarta Buzás orrára kötni, hova megy. A tegnapi kellemetlen találkozás után nem sok értelme lett volna annak, ha azt mondja, hogy ki akar békülni az anyósaékkal. Igazán azt sem tudta, mit fog mondani, miért jött. Mi fog történni a Csémy-villában?

Zsoltika egész úton nyafogott, mert fáradt volt, nem akart a nagyszüleivel találkozni, nem értette, miért mennek oda. Csak akkor hallgatott el, mikor Teréz közölte, ő sem tudja, de az édesapjának ez fontos. Meglepődött, mikor az anyósa kisírt szemekkel nyitott ajtót. 
– Te jó ég, Gitta, mi történt? Talán a nagypapa? 

Az anyósa megrázta a fejét, csak intett, hogy menjenek be a nappaliba. Tamás papa már a telefont őrizte, szinte bűvölte, hogy szólaljon meg. Teréz most már valóban semmit sem értett. Gitta egyszer csak mellé lépett, és lekapcsolta a nyakáról  a zafír medált. Tiltakozni akart, de az anyósa a szája elé tette a kezét, a medált pedig kivitte a konyhába. Megcsörrent a telefon, id. Tamás intett a szemével, hogy ő vegye fel. Ő addig kézen fogta Zsoltit, és kimentek a kertbe.

– Halló, Tamás, te vagy az? Mi ez az egész?
– Terézkém, kérlek, hallgass végig, ne szólj közbe, jó? Tegnap és ma is kiszöktem a szállodából, egy utcai telefonfülkéből telefonálok, hogy ne hallgathassanak le. Apáék telefonjából ma eltávolították a poloskát, sikerült velük virágnyelven megértetni, mit kell tenniük. Szívem, egy hét múlva érkezem, hazaküldtek. Sajnálom. Az a zafír medál a nyakadban, abban lehallgató-készülék volt. Nem tudtam szólni, hogy vigyázzatok. Megfenyegettek indulás előtt. Hogy mindig viselned kell. Arra gondoltam, rájössz… De semmi baj, nem te vagy a hibás. És rátok küldték azt a besúgót is, aki megfigyelt titeket. Még anyámék házába is bejutott. Persze apám meg a grófi családhoz való kapcsolatát fitogtatta…

Teréz a fejéhez kapott.
– Te jó ég, Tamás!!!! A Buzás azért jött, hogy minket megfigyeljen? Ez…gyomorforgató. Tegnap Zsoltit is kifaggatta. 
– Mindenről tudok, de ne aggódj. Jobb ez így. Sajnos nem lesz új lakás, édesem…
– Nem baj, Tamás. Kit izgat az új lakás. Ilyen mocskos dolgot!!!!!! Akkor anyukád ezért sír…
– Igen, magukat okolja, hogy bajba sodortak engem a régi világot visszasíró történeteikkel. Terézkém, mennem kell, hogy ne fogjanak gyanút, bár most már mindegy, de akkor is. Nehogy megvádoljanak valamivel, amit tényleg nem követtem el. Ezektől kitelik. Kedd este érkezem a hetes vonattal. Szerintem holnap elviszik a telefont is, de majd anyáméknak üzenek, ha változás lenne.
– Csak vigyázz magadra! Ugye nem lesz ebből nagyobb bajod? 
– Nézd, van eszem, mindent elismertem, de nem ellenkeztem, nem lázadtam. Megadóan elfogadtam, hogy hazaküldenek. Igazából örülök neki, amire engem rá akartak venni…. Na mindegy, szeretlek benneteket, hamarosan látjuk egymást. 

Az asszony szinte kővé váltan tartotta a kezében a kagylót, lassan lerogyott a fotelba. Zsoltika jött be a kertből.
– Anyuci, mi történt? Miért vagy olyan szomorú? 
– Nem vagyok szomorú, csak kicsit…meglepett. Meg valahol örülök is. Képzeld, apuci a jövő héten hazajön. 
– Juhhhéééééj, akkor nemsoká lesz új autónk! Meg hozza nekem az ajándékokat!
– Valami szép ajándékot biztos hoz, de azt hiszem, az autóra még spórolnunk kell. Mivel hamarabb jön haza…
– És miért jön haza, ha nem elég a pénz egy kocsira? – tette fel a praktikus kérdést Zsolti.

Teréz elmosolyodott. Hogy vág az esze a fiának! 
– Tudod, apa már tulajdonképpen befejezte a munka egy részét, és nagyon hiányzunk neki. Hát inkább hazautazik, hogy együtt legyünk. 

Gitta hatalmas sóhajjal nyugtázta Teréz válaszát, s gyenge, de hálás mosolyt küldött felé. A fiatalasszony megsimogatta Zsolti fejét, és az apósára nézett. 
– Tamás, ha megkérném, bevinne a városba? Sürgősen el kellene intézni valamit. Addig talán Gitta vigyáz Zsoltira. Sietünk vissza. 
– Mit akarsz tenni? – kérdezte gyanakvóan az anyósa. Teréz karon fogta, és kivitte a konyhába. 
– Hová tette a zafír medált? Viszem annak, akihez tartozik. 
– Ne csinálj botrányt. Tamás már így is bajban van! 
– Gitta, Tamás annál nagyobb bajban nem lehetett, amire Münchenben rá akarták venni. Érzem, hogy rendesen megkönnyebbült, amiért hazajöhet. És ne féljen, nem csinálok jelenetet. De nem hagyhatom szó nélkül a dolgot. Gondoljon arra, hogy Buzás magukat is csak kihasználta. 
– Gondolod, hogy rólunk is jelenteni fog? Veszélyben lehet a praxisunk?
– Nem hinném. Mi csak addig voltunk fontosak, amíg Tamást sakkban tarthatták. 
– Teréz, én annyira sajnálom…. Tulajdonképpen mi vagyunk az okai. 
– Ezt most hagyjuk, akkor itt hagyhatom Zsoltit? 
– Persze, adok neki vacsorát.

Teréz kezébe vette a medált, amit anyósa az egyik csészébe ejtett, felvette a kabátját, és elszántan beült az apósa autójába. Fortyogott benne a düh. Részben maga felé is, hogy nem gyanakodott azonnal. Így utólag annyira egyértelmű és átlátszó volt Buzás minden tette, közeledése. És ő még mindig annyira naiv! Az apósa leparkolt a hotel előtt, és aggodalmaskodva nézett rá. 
– Nincs mitől tartania. Nem az a célom, hogy még nagyobb bajt csináljak, vagy bárkinek is ártsak. Öt perc és itt vagyok. 

A recepción közölték, hogy Buzás a 103-as szobában lakik, és nemrég tért vissza valahonnan. Teréz a zsebében szorongatta a medált. A medált, amit annyira szeretett hordani, úgy érezte, közelebb hozza a férjét, hogy ha viseli, hamarabb és könnyebben letelik az a néhány hét. Szegény Tamás! Mennyire nehezére eshetett, hogy a nyakába akassza, miközben ő tudta, mire szolgál. Nem tudta, és nem is akarta megtudni, hogy egész nap lehallgatták-e, vagy csak a családi beszélgetéseket, esetleg amit Jutkával meg Buzással beszélt. Mielőtt bekopogott, nagy levegőt vett. Megfogadta magában, hogy nem hagyja magát kiprovokálni. Buzás meglepődött, egy szégyenlős mosolyt festett az arcára. Teréz fakó hangon szólalt meg.

– Ne erőlködöjön, Buzás elvtárs. Felesleges az úriembert játszania. Mindent tudok. Bravó. Egész jó spicli. Mindannyian bevettük a meséjét. Biztosan kap egy újabb piros pontot a pártkönyvecskéjébe. Gratulálok hozzá. Ahhoz, hogy valaki ezt csinálja, különösen erős gyomrának és elkérgesedett lelkének kell lennie. beférkőzni jóhiszemű emberek bizalmába, alakoskodni, információkat szerezni…S mindezt miért? Hogy ártson nekünk. Mondja meg az elvtársainak, hogy ha ennyire nem bíztak meg Tamásban és bennünk, nem őt kellett volna kiválasztani. Persze, mert a burzsuj ivadék tud viselkedni és nyelvet is tanult! De tudja mit, minket ez nem érdekel. Nem fogunk kétségbeesni! Ja, és még valamit: egy kisgyereket kifaggatni a legmocskosabb húzás volt magától! Szemernyi emberség sincsa magában!

Buzás meg akart szólalni, de Teréz leintette. 
– Nem vagyok kíváncsi semmiféle újabb hazugságra, amivel ezt ki akarja magyarázni. Csak azért jöttem, hogy ezt visszaadjam. Használják egészséggel! 

Kivette a zsebéből a medált, és bedobta a szőnyegre. Aztán fejét felemelve távozott. Büszke volt magára, bár egész bensője reszketett. Szaporán szedte a lábát, hogy minél előbb beülhessen a kocsiba. S minél előbb el lehessen felejteni ezt a felháborító epizódot. Az apósa nagy meglepetésére lehúzott ablak mellett dohányzott. Ha ezt a felesége látta volna!

– Minden rendben van, – kérdezte aggódva, és sietve elnyomta a csikket – Muszáj volt rágyújtanom. Mióta tegnap Tamás felhívott, és elhadarta, mi a helyzet, görcsben van a gyomrom. Nem gondoltam, hogy képesek lesznek mindenkit megfigyelni, s még egy spiclit is ránk küldenek. Ha tudtam volna, nem biztatom a fiam, hogy menjen. Bábot akartak belőle csinálni. De az azért bánt, hogy a mi fecsegésünk juttatta bajba. Azt hittem, ebben a Buzásban is kék vér csörgedez, annyira elegáns volt, tudott viselkedni, lelkesedést mutatott a történeteim iránt, s minden megjegyzésemre, amivel a rendszert szidtam, bólogatott. Tudnunk kellett volna, hiszen Münchenbe csak úgy nem engednek ki senkit. Pláne úgy, hogy a bátyám is emigrált. És én még Hárs Janit is a nyakára küldtem. Tamás nem hívta őt, hát Jani felkereste őt, meghívta magukhoz, s nem engedte, hogy Tamás kibújjon  a meghívás alól. Hát csoda, ha hazaküldték?
– Gondoljon arra, hogy ha ez nem így történik, azt jelenti, Tamást belevitték valami disznóságba. És akkor meglehet, pénzünk lenne, de becsületünk egy szál se. Zsolti gyerekei inkább a grófi családdal barátkozó és az elismert tanár felmenőire legyenek büszkék, még akkor is, ha egy szűk panellakásban nőnek fel, mint olyan nagypapára, aki ezekkel parolázott. Nem így van?

Tamás papa megpaskolta a kezét.
– Teljes mértékben igazad van. Nagyon remélem, hogy mire megszületnek a dédunokáim, más világ lesz. A vörös csillagnak is leáldozik egyszer. De Tamás nagyon elkeseredett lesz, hogy a terveitek is elszállnak. Én még attól is tartok, hogy a munkahelyén ellehetetlenítik, és kénytelen lesz kétkezi munkát végezni. Mint az apám az 50-es években. A megye szerte híres sebész szenet lapátolt az állomáson néhány évig…
– Gondolja, hogy itthon is kikezdenék őt? – ráncolta a homlokát Teréz. Ő azt hitte, tamás leszáll a vonatról, megölelik egymást, Zsoltika kicsit sajnálja majd azt,. hogy nem lesz autójuk, de hamarosan elfelejtik az egészet.
– Rengeteg tehetséges ember életét tették már többre, tapasztaltabbakét is mint a fiam. De ha már ezt elszúrtuk, azt nem engedem, hogy még itthon is megalázzák. Kitalálok valamit.

Az asszony  most először beszélgetett az apósával feszültség nélkül. Na lám, a baj összehozza az embereket. Meg valószínűleg az is, hogy Gitta nem volt jelen. 

Másnap Teréz gépiesen végezte a dolgát, Buzás természetesen nem jelent meg a könyvtárban. Kerülte a főnöknőjét és Jutkát is, mert nem volt kedve elmesélni az egész történetet. Sőt azt se tudta, mi az, ami ebből publikus. Gyanította, hogy a könyvtár vezetője tudta, hogy Buzás spicli, akit ráállítottak, de nyilván ő sem ismerte a teljes sztorit, a végkifejletet pedig egyáltalán. Jutka pedig túlságosan locsifecsi ahhoz, hogy mindent kitálaljon neki. Úgyis elterjed a városban a szóbeszéd, természetesen kiszínezve. Jó néhány hétig ők lesznek a téma! Persze nem bujkálhatott Jutka elől, másnap ebédidőben elkapta őt.
– Mi van, banya, te kerülsz engem? Vagy ennyire bánod, hogy az okostojás visszautazott Pestre? Csak nem megkedvelted, te, szalmaözvegy?
– Egyáltalán nem. Tudod… a nagypapa kórházba került, rendetlenkedik a vérnyomása, Tamás meg…hazajön. A jövő héten.
– Micsoda? Miért jön haza? Annyira rossz a kapitalizmus?
– Nézd, úgyis el fog terjedni a városban…mondjuk úgy, hogy nem felel meg a feladatra. Bizonyos szempontból.

Jutka hunyorítva nézett rá, nem nagyon értette, mit akar mondani, aztán kezdte kapisgálni. 
– Azt hiszem, értem. Nem vagytok kellően elkötelezettek az ügy iránt, igaz? 

Teréz hanyagul megvonta a vállát. Nem akart erről beszélni. Félt, most újra szorongott, hogy Tamás visszatérte után sem élhetnek úgy, mint régen.
– Semmi új lakás, semmi kocsi meg Balcsi? – kérdezte grimaszolva Jutka. 
– Hát azt hiszem, ezektől fontosabb dolgok is vannak az életben. Eddig is megvoltunk valahogy ezután is megleszünk. Csak legyünk együtt.

A barátnője megveregette a vállát, Teréz kicsit elszégyellte magát, hogy csak részigazságot mondott el neki, de nem kockáztathatott. Zsoltikát is megkérte, iskolában csak annyit mondjon, ha kérdezik, hogy apa elvégezte a munkáját, ezért hazajött. remélte, hogy a tanító néni van olyan tapintatos, hogy nem faggatózik. 

A telefont természetesen elvitték, csak remélte, hogy egyéb lehallgató készüléket nem hagytak a lakásban. Megtapogatta a bútorok alsó felét, felmászott a lámpabúrát ellenőrizni, de semmit sem talált. Örült annak is, hogy Tamás esti vonattal érkezik, nem kell sem szabadnapot kérnie, sem az egész város szeme előtt végigvonulni az utcán. Nem érdekelte, mit suttognak majd a hátuk mögött, de nem szerette, ha a figyelem középpontjában állnak. Még akkor sem, ha össze vannak kapaszkodva. 

Nagy meglepetésére a hétvégén meglátogatták Gitta nagyiék. Almás pitével kínálta őket, kicsit zavarban volt, nem tudta elképzelni, miért jöttek. 
– Nos, Teréz, mi szeretnénk elnézést kérni, hogy olyan sokáig…nem voltunk veled szemben túl kedvesek. Hibáztunk – kezdte Tamás papa, a felesége pedig hevesen bólogatott – Szeretnénk ezt némileg jóvátenni. Tudom, hogy sokan sokkal sanyarúbb körülmények között is élnek, de miért ne lehetne nektek könnyebb, ha meg tudjuk oldani. A nagypapa velünk marad. 

Teréz azonnal közbevágott.
– Erre semmi szükség. A nagypapa ide tartozik, ebbe a lakásba. Megegyeztünk vele…
– Apámat szem előtt kell tartani, a szívével gondok vannak. És azt nem várhatom el tőled, hogy te viseld a gondját. Az én apám, s nem mellékesen én orvos vagyok – vágott közbe Gitta. 
– Először úgy gondoltuk, megfelelő segítség lesz nektek, ha a tiétek lesz az egész lakás, s tudtok önállósodni. De tapogatóztam egy kicsit, tudod, hogy sok embert ismerek, sokan a lekötelezettjeim – folytatta az apósa – Sajnos valóban arra készülnek az üzemben, hogy Tamás dolgát megnehezítsék, s lehetőleg ő maga adja be a felmondását. És vajon hol tudna a környéken megfelelő állást találni?
– Tamás megoldja, van végzettsége…
– Ez jelen esetben vajmi keveset jelent. Tudod hány diplomás végez mostanában segédmunkát? Nem a tehetség itt a legfontosabb. Sőt, inkább vétek tehetségesnek lenni. Nem akarunk beleavatkozni, csak jóvá tenni az elmúlt hét évet. Tamás büszke, sosem kérne segtíséget tőlünk, anyagit aztán végképp nem. Mi pedig szintén azt gondoltuk, majd kér, ha szüksége lesz rá. Tehát talán megkereshetném az egyik ismerősömmel, aki Pesten egy külkereskedelmi cégnél dolgozik. Valamikor még apám megmentette az ő apját, felismerte a bélcsavarodás korai jegyeit. Mindenki már epekőnek diagnosztizálta. És tőle valóban nem kell félni, nem fog pártkönyvecskét erőltetni senkire. neked is találunk egy könyvtáros állást.
– Na de Pesten lakni is kell valahol… – mondta Teréz szomorúan.
– Épp ezért eladjuk a nagypapa lakását, a bútorokat, a garázst… Abból már kis szerencsével futja lakásra, ha nem is az Oktogonon. 
– Tamás ezt nem fogja elfogadni…- vélte az asszony. Igazából ő is kétségek közt gyötrődött, mert mi van akkor, ha most már éveken keresztül ezt kell majd hallgatnia a Csémy szülőktől…
– Természetesen megbeszéljük vele, amint hazaér. Az egyetlen fiunk. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte, ha már eddig … – Gitta könnyes szemmel nem tudta befejezni a mondatot.
– Hát…ez nagyon jól hangzik. De messze leszünk maguktól meg anyuéktól is…
– Pestről remek a közlekedés. És ha szerencsétek van, kiutalnak egy szolgálati autót. Amíg sajátot nem tudtok venni, az is megteszi. Képzeld csak el, Zsolti is Pesten járhatna iskolába, rengeteg kulturális lehetőség…

Lehet, hogy ez a szerencsétlenül kezdődött történet végül mégiscsak jól fog végződni? Zsoltinak még nem szólt a tervekről, de ő már éjszaka álmodozott: egy kis lakás körfolyosós polgárházban, mozi, színház, koncert. Elkezdett számolgatni: ha Tamás most beadja a felmondását, augusztusban már költözhetnek. Zsolti szeptembertől ott kezdheti a második osztályt. Ő pedig egy nagy, fővárosi könyvtárban dolgozhatna…Mégiscsak itt hagyná Jutkát? Biztos volt benne, hogy ellenkező esetben Jutka is élne a lehetőséggel. A kérdés már csak az, Tamás hogy fogadja majd a felvetést. de talán ő sem akar majd tovább gúnyos tekintetek kereszttüzében és a helyi elvtársak ármánykodásai közt dolgozni. 

Izgatottan várták az érkezésének estéjét. Zsoltikát furdalta a kíváncsiság, milyen ajándékot hoz majd neki, Teréz pedig valahol félt is egy kicsit, nem tudta, a férje milyen állapotban száll majd le a vonatról. Vajon miket kellett ott átélnie? Vajon hogy viseli a kudarcot? Azt hitte, már nagyon jól ismeri, de nem volt biztos abban, hogy ugyanaz a férfi tér majd vissza hozzá. 

Természetesen a vonat késett, ezt előre le merte volna fogadni. Türelmetlenül toporogtak a peronon, aztán sétáltak az épület előtt, Zsolti már nem bírt magával az izgalomtól. Tamás papa megjelent a pályaudvar ajtajában, és hevesen integetni kezdett nekik.

– Gyere gyorsan, Zsolti,  jön a vonat.

Futólépésben tértek vissza  peronra, a pesti gyors épp akkor állt meg a síneken. Hatalmas volt a tolongás, a fel-és leszállók keveredtek egymással, őket is meg-meglökték. Aztán Zsoltika felkiáltott, az egyik távolabbi kocsi ajtajára mutatott.
– Apuuuuu!!!!!- kiszakította a kezét Teréz szorításából, s az édesapja felé futott. Tamás ballonkabátja a lezseren a börőndjére volt dobva, a másik kezében pedig egy tűzpiros távirányítós autót szorongatott. A kisfia a nyakába ugrott, az utasok mosolyogva kerülgették őket. Zsolti nem is tudta, kit szorítson magához erősebben: az apját vagy a csodakocsit. Tamás kis idő múlva a fülébe súgta: – Figyelj, anyut is szeretném üdvözölni, jó?

Zsolti fel sem nézett, csillogó szemekkel forgatta a kezében az autót, csak bólintott, és félrehúzódott. Teréz és Tamás egy darabig csak szótlanul nézték egymást, aztán az asszony elindult, és a férje nyakába borult. Szinte fájt, ahogy szorították egymást, mindketten igyekeztek lenyelni a könnyeket. A férfi a zsebébe nyúlt, és egy aprócska ékszerdobozt húzott ki belőle. 
– Soha életemben nem csináltam ilyet, de az összes pénzemet elvertem. Ha tudnád, mit éreztem, mikor a nyakdba kellett akasztanom azt a zafír medált! A könnycsepp formája nagyon találó volt… Hát most kárpótlásul…

Kinyitotta a dobozkát, és egy arany foglalatba zárt lila szív tárult Teréz szeme elé. Az asszony a szája elé kapta a kezét.
– Ez gyönyörű! Egy ametiszt szív! 

Nem törődve a bámészkodókkal szájon csókolta a férjét, aztán belekarolt, kézen fogták Zsoltit, és megindultak a nagyszülők felé. És egy új jövő felé is. A zafírkönny balszerencséje után az ametiszt szív egyértelmű üzenetet hordoz. 

Címkék: Bolgár Katalin, Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny