Catalina Bianchi: Zafírkönny V. rész – 1. fejezet

Kinga
1.

– Vajon a főszerkesztő mikor fejezi be ezt az unalmas szövegelést?! – Kinga ügyelt arra, hogy ez csak a gondolataiban fogalmazódjon meg, hangosan kimondani felért volna egy munkahelyi kihágásnak. Körbenézett az asztalnál ülőkön: néhányan a mobilukat piszkálták, mások a notebookjukon matattak, míg a stréberebbje figyelmet imitálva nézett a főnökre. A fiatal nő a laptopján megleste, mennyi az idő. Egek, már fél 7! A legborzasztóbb dolog egy olyan főnök, aki a munkájának él, nem várja otthon senki. Így azt hiszi, más is örömmel tölti az estéit egy értekezleten. 

Kinga elkapta kollégája, Péter pillantását. Türelmetlenül dobolt az asztalon az ujjaival, de nem mert megkockáztatni, hogy az órájára nézzen. Négy kisgyerek várja, hogy az apjuk hazaérjen! Kinga csodálta őt és a feleségét, Mariannt is, hogy minden problémát lezseren vettek, nem stresszeltek semmin, az életük legfontosabb része a család volt. A négy lurkó mellett nem lehetett egyszerű az élet, valamelyik mindig nyűgös volt, esetleg beteg, vagy épp egyikük sem tudott meglenni anya vagy apa nélkül. Péter számára a csend valami földöntúli állapotot jelentett, s mindig nevetett azon, hogy a szerkesztőség wc-jében sokszor csodálkozik, miért nem dörömböl valaki az ajtaján, hogy be akar menni. Már öt éve együtt dolgoztak a lapnál közeli munkatársakként, nagyon jól kijöttek. Mindig azt hitte, férfi és nő között nem lehet szó barátságról, de köztük valóban kialakult egy különleges haveri viszony. Kinga néha besegített, ha Péter el akarta vinni Mariannt vacsorázni vagy színházba, egy estére rábízták a csemetéket. Általában élvezte ezeket a lehetőségeket, bár akadt egy-egy olyan pillanat, mikor megfogadta, hogy semmiképp sem lesz egynél több gyereke. Péter pedig akkor ugrott be, ha Kinga lakásában valami elromlott és szerelőre volt szüksége. 

A főszerkesztő jelentőségteljesen körülnézett, becsukta  a jegyzetfüzetét, és kellemes estét kívánt mindannyiuknak. Péter úgy ugrott fel, mint akit kilőttek. Kinga meglepődve látta, hogy mikor ő kb. 10 perc múlva leért a parkolóba, még mindig ott áll.
– Mi történt? Gond van a kocsival?
– Attól tartok, igen. És Mariann már így is megöl, a rég nem látott bátyja érkezik vacsorára, tudod, Viktor, aki évekig külföldön tanított, különböző egyetemeken. Már rég otthon kéne lennem. Ha elindulok tömegközlekedve, az legalább 40 perc. 
– Ugorj be, elviszlek. Legalább kiszellőztetem a fejem – Kinga kinyitotta a kocsija anyósülése felőli ajtaját. Péter tiltakozott – De neked az hatalmas kerülő.
– Ugyan már, mire valók a barátok?! Vagy azt akarod mondani, hogy szégyellsz beülni egy ilyen kis nőcis autóba? – a férfi mindig cukkolta, hogy igazi férfi egy ilyen kocsit sose venne magának.  Sárga Fiat Pandája a tavalyi év legnagyobb befektetése volt, imádta. 
– Hát nem bánom, legyen! – ült be sóhajtva Péter, és Kinga már startolt is. Ebben az időpontban nem volt egyszerű a városközpontból kijutni Zuglóba de lényegesen gyorsabban ment, mint BKV-val. 
– Mióta nem találkoztak a testvérek? – kérdezte a nő.
– Hát tulajdonképpen 3 éve. Viktor általában pont olyankor érkezett vakációra, mikor mi valahol nyaraltunk, s mire hazajöttünk, már elszólította a kötelesség. Tudod, nemzetközileg elismert szakember. Úgy is mondhatnám, nagy koponya…
– Most is csak szabadságra érkezett? 
– Nem, hazaköltözik, az ELTE felkérte, hogy szeptembertől náluk legyen óraadó. Persze közben kutatásokat is végez. Mariann-nak ez kicsit furcsa, szerinte valami történhetett vele külföldön, mert soha nem akart itthon tanítani. 
– Kedves kolléga, az emberek változnak. Én sem gondoltam soha, hogy egy női magazinba fogok írni. Mindig is egy nagy példányszámú napilap kulturális rovatát szerettem volna vezetni. 

Péter felemelte az ujját.
– Itt megszerzed a tapasztalatokat, és néhány év múlva lepattansz. Hidd el, én sem ilyesmi miatt lettem újságíró. Külföldi tudósító vagy oknyomozó akartam lenni. De nem panaszkodom, így is érdekes emberekkel találkozom, egy riport a külvárosi hajléktalanszállón majdnem felér egy közel-keleti tapasztalattal. 

Kinga megállította a kocsit. 
– Megérkeztünk, kérem. Holnap meghívhatsz egy kávéra a büfében. 
– Sütit is veszek hozzá. Ja, azt nem, mert te állandóan fogyózol – Péter hunyorogva nézett az utca végére – Úgy látom, nem késtem el, a sógorom csak most fordult be a sarkon. Pesten mindig tömegközlekedik. Na, mentem!

A lány elindult, s kíváncsian pillantott a Péterék háza felé közeledő alakra. A negyvenes évei vége felé közeledő férfi gondolataiba merülten baktatott az utcán, a házak előtti kiskerteket pásztázta, mintha rég látott volna ilyesmit. Kinga nem tudta volna megállapítani, hogy Mariann fivére, ugyanis egyáltalán nem hasonlítottak.  Míg Péter felesége magas, csontos, hirtelenszőke nő volt, addig a bátyja középmagas, sötétbarna hajú, keménykötésű. Kinga le merte volna fogadni, hogy valamilyen küzdősportot űz. 

Miközben a lakása felé tartott, megszólalt a telefonja. Jaj, ne! Zoli! Két hónapja szakítottak a bankszférában dolgozó fiatalemberrel, aki időről időre megpróbálta magát visszakönyörögni hozzá. De Kinga hajthatatlan volt, így is két évig tűrte, hogy csupán másodhegedűs a munka és a Zoli édesanyja között. Hiába éltek együtt, a férfi vagy szolgálati úton volt, vagy az anyjánál, akinek már nagyon hiányzott a kisfia. Elege lett! És Zoli rájött, hogy nincs érzéke a praktikus élethez, egyedül képtelen bármihez is kezdeni, ami nem a banki ügyekkel kapcsolatos. Így hát hetente egyszer felhívta valamilyen ürüggyel, s a beszélgetés vége mindig az volt, hogy ő megváltozik, csak kezdjék újra. Kinga azonban már nem akarta. Túlzás lett volna azt állítani, hogy túl van Zolin, azt sem merte volna határozottan kijelenteni, hogy már nem szereti, de tudta, magát kell megvédenie. Zoli csak a kriptovalutának élt és Tünde mama kívánságait leste. Persze elvált anya egyszem fiaként erős kapocs alakult ki köztük, de Kingának néha már olyan érzése volt, hogy a viszonyuk beteges. Zoli harmincöt éves volt, és csüngött az anyja minden szaván. A két nő nem igazán találkozott, két év alatt talán ha háromszor tartott ő is Zolival. Tünde mama meg természetesen be nem tette volna a lábát egy belvárosi kétszobás lakásba, hiszen ő a Sashegyen uralta a villájukat. 

Kinga ma este úgy döntött, nem veszi fel a telefont, nem fogadja a hívást. Amikor ilyen fáradt volt, félt, hogy elgyengül, és azt mondja Zolinak, jöjjön át. Azt pedig a férfi egyértelműen felkérésnek venné egy keringőre. Elpocsékolt az életéből két évet valakire, aki csak kényelmes megoldást látott benne. Nála lakott, ő mosott, főzött, gondoskodott, szeretett, Zoli pedig mindezt elfogadta. Sosem beszélt érzelmekről és jövőképről sem. A kedvenc kifogása az volt, hogy bizonytalan világban élünk, nem lehet előre tervezni, a körülmények folyamatosan változnak. Kinga úgy érezte, állandóan hagyott magának egy kiskaput, egy menekülő útvonalat. Úgy gondolta, azzal kompenzál, ha elegáns étterembe, színházba, néha-néha egy hosszú hétvégére viszi egy ötcsillagos helyre. Ahol ő természetesen az idő nagy részét a laptopja előtt tölti, hiszen a tőzsde egy percre sem áll le. Kinga is szerette a munkáját, neki is gyilkos határidői voltak, a cikkeknek lapzártáig ha törik, ha szakad, készen kellett lenniük, de ő igenis néha ki akart szakadni a munkából. Nem törte a fejét állandóan új témákon, nem leste az interneten a lap portálját, sőt, képes volt két napra a mobilját is kikapcsolni. Meg akart állapodni, elmúlt harminc, ideje a családalapításra gondolni. De Zoli ezt másképpen gondolta. Ő pedig szépen elmagyarázta neki, hogy ha nem egyféle jövőkép lebeg a szemük előtt, a kapcsolatuknak nincs értelme. Élete legnehezebb beszélgetése volt, pedig szóban és írásban is jól kommunikál. Maga sem tudta, hogy miért érzett megkönnyebbülést, miután Zoli becsapta maga mögött az ajtót. Fájt, fájt, de azóta könnyebb az élete. Nem jó egyedül, ám hiába volt párkapcsolata, ha magányosnak érezte magát. Most tudja, egyedülálló nő. Az élet kiszámíthatatlan, bármit hozhat akár néhány napon belül. Egyet tudott: Zoli még egyszer nem!

A lakásba érve lerúgta a cipőjét, kinyitotta az ablakokat, hogy némi friss levegő áramoljon a szobába. Öntött magának a hűtőből egy pohár tejet, és belesüppedt a nappaliban álló hatalmas babzsákfotelbe. Ma már nem dolgozik, határozta el magában. lazítani fog, például megnéz egy jó filmet. Kezébe vette a távirányítót, és kapcsolgatni kezdett a csatornák között. Mexikói teleregény, török sorozat, híradó, reality show, strandröplabda, amerikai sitcom…Néhány perc után kikapcsolta a tévét, ezek egyike sem jelent számára kikapcsolódást. Kényszerítette magát, hogy ne nyúljon a számítógéphez, mert ha bekapcsolja, a zenehallgatást vagy filmnézést nemsokára felváltja a munka. És ma már eleget dolgozott. A mobiljáról már levette a hangot, arra lett figyelmes, hogy villog. Már megint Zoli! Tényleg ennyire nem veszi az adást? Abban biztos, hogy a férfi utólag nem ébredt rá arra, hogy ő álmai asszonya. Csak nincs ideje csajozni, sokkal kényelmesebb volt neki egy lagymatag kapcsolatban élni. Jóképű, sportos, intelligens, majd talál magának olyat, aki beéri kevesebbel is, akinek nem fontos az, hogy teljes értékű kapcsolatban éljen. De Kinga nem szerette a félmegoldásokat. Úgy döntött, inkább beül a fürdőkádba, feltesz egy bőrápoló pakolást, majd pedig körmöt lakkoz. Csajos estét tart!

Mikor másfél óra múlva előjött a fürdőszobából, a franciára lakozott körmökön és sima arcbőrön kívül a haja is frissen mosva és beszárítva keretezte az arcát. Magára szórt egy kis bergamott illatot, egész elégedett volt magával, mikor a tüködbe pillantott. Most pedig már csak egy kiadós alvás hiányzik, hogy reggel pihenten ébredjen. Ebben a pillanatban kopogtak. Ki a fene lehet az ilyenkor? Talán a szomszédból Joli néni, hogy elfogyott valami a konyhában. Az idős szomszédasszony általában éjszaka főzőcskézett, mert nem tudott aludni. Ez néha nem is jött rosszul, mert reggelente előfordult, hogy bekopogott egy kis kóstolóval, így Kingának nem kellett a főzéssel bajlódnia. Magára kapta a selyem pongyoláját, és az ajtóhoz szaladt. Elővigyázatosságból kinézett a kémlelőnyíláson, s megdöbbenten látta, hogy Zoli áll az ajtaja előtt. Most légy okos, Kinga királylány! Cikáztak a fejében a gondolatok, egyben volt biztos: bármit is akar a volt barátja, nem engedi be!

– Szia Kinga! Már többször hívtalak ma, nem vetted fel. Sürgősen beszélnünk kéne. Van egy problémám….
A lány közbevágott.
– A problémáid már nem az én problémáim. Ha akkora a baj, keress fel egy pszichiátert -örült, hogy a hangján tud uralkodni, határozottan, szinte keménynek hatottak a szavai. 
– Ugyan már, ne csináld! Te nem ilyen vagy, most tényleg fontos dologról van szó. Csak te segíthetsz… – Zoli elővette a legmegejtőbb kiskutya pillantását. De ezt már Kinga jól ismerte. Úgy döntött, szent hazugságot kell bevetnie. 
– Nézd, az a helyzet, nem vagyok egyedül, ha érted, mire gondolok. 

Zolinak leesett az álla, láthatóan elakadt a szava.
– Na és megtudhatom, ki az a szerencsés?
– Nem, nem tudhatod meg. Semmi közöd hozzá. Javaslom, hogy látogasd meg anyukádat, ő biztosan szívesen meghallgatja a problémádat, s nyilván a megoldás megtalálásában is segít. Most mennem kell, szia!

Ezzel becsapta az ajtót Zoli orra előtt, és megkönnyebbülve sasszézott be a hálóba. Ezt jól csináltad! Ha tudta volna, megveregeti a saját vállát. Eltelt néhány hónap, már nyugodtan lehet új barátja. Sőt, ha néhány nap után talált volna magának valakit, Zolinak ahhoz se lenne semmi köze. Talán ez az érv elég ütős ahhoz, hogy végrebékén hagyja. 

Mikor másnap elmesélte Péternek a sztorit, a férfi megtapsolta.
– Bravó, kolléganő! Ez jó húzás volt. Lehet, hogy most mélyen belegyalogoltál az önérzetébe, hogy a híres pénzügyi szakember ilyen hamar felejthető, de ami azt illeti, nem hinném, hogy kéne a lelkivilágával foglalkoznod. Szerintem olyan nincs is neki.

Péter is elég jól ismerte Zolit, sosem rajongott érte, de tolerálta, mert Kingát tisztelte. Ha neki megfelel, ő aztán nem szól bele. Olykor együtt vacsoráztak, elmentek túrázni, vagy grilleztek náluk a kertben, egyértelmű volt, hogy mindkét férfi erőszakot tesz magán egy ideig, aztán néhány pohár bor után azért oldódott a hangulat. Mindenesetre nem volt túl jó véleménye róla. Nem értette, hogy valaki a munkáját többre tartsa a nőnél, akit szeret. Hát ebben az egyben Kinga sose lehetett biztos: fogalma se volt róla, Zoli szerette-e valaha. Néha úgy érezte, egy robot, aki teszi a dolgát, az intelligenciája kimagasló, de érzelmeket nem tud produkálni. Csak észérvek léteztek nála. 
– Nagyon remélem, hogy leszáll végre rólam. Fárasztó.
– Elhiszem. És én attól is tartanék, hogy egy gyenge pillanatodban vissza tud édesgetni magához. Vagyis eddig így gondoltam. De ez a tegnap esti megmozdulásod valóban hősies volt. 

Péter belenézett az íróasztalán nyitva álló jegyzetek tömegébe.
– Nos, azt hiszem, a magánügyek megbeszélésről ennyit. Itt az ideje, hogy dolgozzunk.
– De te még el sem mesélted, mi volt a vacsin Mariann bátyjával. Ez így nem ér – húzta fel az orrát a nő.
– De az érni fog, ha Nóra bejön, és meglátja, hogy egy sort se írtunk még ma. Még a végén ma is bent tart minket. Majd ebéd közben mesélek. 

Kinga igazat adott Péternek, a főszerkesztőt nem lenne szerencsés magukra haragítani. Ideje elkezdeni dolgozni. Annyira belemerültek az ötletelésbe és az írásba, hogy már csak a kollégák mozgolódására lettek figyelmesek, akik a büfébe indultak. Péter hátradőlt a széken, fújt egy nagyot, aztán megsimogatta a gyomrát.
– Akkor talán most már megérdemelünk egy kis pihenőt. Vár minket a rakott krumpli, s még adósod vagyok egy kávéval. A fenébe! Nem hívtam fel a szervizt, hogy jöjjenek ki megnézni a kocsit. Te csak menj előre, vedd ki az én ebédemet is, foglalj magunknak egy jó kis helyet, én addig elintézek egy telefont.
– Ok, de nem csak egy kávéval vagy adós, mesélned kell a vacsoráról is.

Péter aggodalmaskodó arccal érkezett meg a büfébe. Kinga talált egy asztalt, ahol kettesben leülhettek. Tudta, hogy a kollégája nem szívesen mesélne családi történeteket mások előtt. 
– Na, ma is én viszlek haza? Akkor tejszínhabos kávét rendelek – mondta vigyorogva.
– Hát úgy tűnik, hogy ma már nem tudnak kijönni. De megígérték, hogy holnap ezzel kezdenek. Olyan zűrösek és hangosak a reggelek, hogy teljesen kiment a fejemből a szerelőt felhívni. De ha dolgod van, megoldom BKV-val, vagy ha megszorulok időben, taxit is tudok hívni. De Mariann megöl, hogy még egy napig nincs kocsi nagy csomagtartóval. Az övé állandóan tele van a gyerekek holmijaival,  hogy még véletlenül se maradjon otthon valami a különórákra vagy edzésekre. 
– Ugyan már, szívesen hazaviszlek megint. Különben meg minden elismerésem Marianné. Nyugodtan dolgozhatna egy logisztikai cégnél.
– Még csak az kéne, hogy dolgozzon! Róza még nagyon kicsi, meg hát akkor a délutáni foglalkozásokra nem tudnánk megoldani a gyerekek fuvarozását. 
– Hát én biztos nem vágynék még egy munkahelyre is, ha van négy gyerekem, háztartásom, kutyám…
– És ne feledd az ötödik kisgyerekét: engem – nevetett Péter. Na igen, kicsit szétszórt, kicsit rendetlen, kicsit szórakozott. De apának nagyszerű! Ezt Kinga nem mondta ki hangosan, még a végén elbízza magát. 
– Na hadd halljam, mi történt a híres vacsorán, amiről annyira féltél elkésni! – terelte el a témát, valamilyen oknál fogva kíváncsi volt a történetre.
– Mariann bálványozza a bátyját, ugyanezt látom Rózánál is, szinte isteníti a bátyjait. És Viktor nagyon kényes a pontosságra. Nem akartam rögtön első este kihúzni a gyufát. Tudod, eddig mindig csak kevés időt töltöttünk együtt, nagyon elfoglalt, sokat volt külföldön, az esküvőnkre is csak úgy beugrott. Nem igazán ismerem őt. Mariann persze kapcsolatban volt vele skype-oltak, cseteltek, végül is az ő  testvére. Nagyon meglepődtünk, hogy hazaköltözik. Azt hiszem, a feleségemnek igaza lehet, hogy valami történhetett odakint. Lefogyott, nyúzott, csak az itteni munkájáról volt hajlandó mesélni, semmi másról. 
– És nincs családja? Talán egy csalódás… Láttam, ahogy felétek tartott, elég lehangoltnak tűnt. 
– Nem gondolom, hogy cölibátusban élt volna, de a családnak sose mutatott be senkit, hivatalos barátnőt nem ismertek. Persze, amíg itthon élt, voltak nők az életében, de olyan sosem, akivel túl komolyra fordult volna. Legalábbis Mariann azt mondja. 
– Most, hogy hazaköltözik, végre összehaverkodhatsz vele. Neked nincs testvéred, egy báty jól jöhet. 
– Majd meglátjuk, minden esetre Mariann aggódik érte. Ma is nálunk vacsorázik. 
– A feleséged főztje egykettőre helyre rakja. Nagyon irigylem a szakácstehetségét. Nem is értem, hogy nincs még apukás pocakod!
– Hja kérem, szerencsés gének! Meg ha neked is négy örökmozgód lenne otthon, nem kéne futni járnod. 
– Ne is mondd, ebben a hőségben hanyagoltam az utóbbi időben. Nem tudom, hogy veszem rá magam megint. 
– Ebben nem tudok segíteni, én ugyan csak úgy céltalanul nem futkosok. Sőt, akkor sem futok, ha kergetnek, előbb megkérdezem, mit akarnak.

A délután is gyorsan eltelt, szerencsére Nóra nem tervezett újabb megbeszélést, sőt meglepetten látták, hogy a munkaidő letelte előtt negyed órával már a lift felé tart. 
– Valószínűleg beteg a macskája- jegyezte meg kicsit rosszmájúan Piri, aki sosem tudta megállni, hogy kommentálja a kollégái viselkedését. 
– Az is lehet, a sarok mögül fog leskelődni, hányan megyünki ki a kapun öt óra előtt- vélekedett Péter.
– Jaj, olyan utálatosak vagytok! Lehet, hogy egy hajcsár, de nélküle nem menne ilyen jól a lapnak. A semmiből is képes pénzt teremteni – vette őt védelmébe Kinga. 
– Igazad van, gonoszak vagyunk! De néha jól esik kicsit szurkálódni. Akkor tényleg hazaviszel?
– Persze, összeszedem a dolgaimat és mehetünk. Esetleg nem kell bevásárolni? Nekem is be kéne ugranom valahová. üres a hűtőm. 
– Hát ha nem gond, felhívom Mariannt, mert ő most, hogy vakáció van, a négy gyerek mellől nem nagyon tud kimozdulni. 

Így hát betértek egy szupermarketbe, ahol természetesen rengetegen voltak, mindenki tülekedett, elégedetlen megjegyzések közepette várakoztak a pénztárak előtti sorban. Mikor végre berakodtak a csomagtartóba, Kinga felsóhajtott.
– Utálom a nagybevásárlást. Legszívesebben mindent online szereznék be, s hozza ki a futár. 
– Álmodozz csak, királylány. Mellékesen arra rámenne a gatyád is. Elnézést, a csipkés alsóneműd…

Mire végre leparkoltak a zuglói családi ház előtt, már legalább némi szellő legyegett. Egyszerre négy gyerek ugrott az apjuk nyakába, Kinga egyetlen szót sem értett abból, amit meséltek, mert egymás szavába vágva kiabálták túl egymást. Mariann kötényben és egy fakanállal a kezében jött eléjük.
– Bocsi, még konyhatündér állapotban vagyok. Kinga, csak meg akarlak hívni vacsira. Ez a mamlasz férjem biztos elintézi a sok segítséget egy kávéval, de ez a bevásárlás most tényleg életet mentett. 
– Majd máskor, Mariann, tudom, hogy a bátyádat várjátok, nem akarok egy családi vacsorán zavarni, biztosan sok megbeszélni valótok van. És ez a kis segítség természetes. Majd ha nekem is lesz négy gyerekem, ti jöttök…
– Ámen! De tényleg, maradj, olasz kaja lesz, tudom, hogy imádod. És egyáltalán nem fogsz zavarni, te is családtag vagy.

A hároméves Róza elkezdte rángatni Kinga szoknyáját.
– Igen, igen, maradj te is, Kinga! Meg akarom mutatni az egyszarvúmat és a királylányos koronámat.
– Én meg az új legómat! -csatlakozott a hatéves Barni is. 
– Én csak a bélyeggyűjteményemet ajánlhatom fel – tette hozzá poénból Péter, mire Mariann megcsapkodta a fakanállal. 
– Na jó, nem bánom, engedek az erőszaknak! – egyezett bele Kinga, és hagyta, hogy a gyerkőcök bevezessék a teraszra. 

Címkék: Bolgár Katalin, Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny