Catalina Bianchi: Zafírkönny V. rész – 6. fejezet

Kinga
6.

Az ominózus hétvége előtt, amikor is Péterék gyerkőceivel töltik majd a péntek estétől vasárnap estéig tartó időszakot, Kinga péntek délelőtt még egy riportalannyal találkozott. Egy fiatalember kereste meg emailben, akit erőszakkal vádolt meg az egyik kolléganője, sőt azt állította, hogy a gyerek, akit vár, ennek az erőszaknak a következménye. A férfi nagy nehezen be tudta bizonyítani az ártatlanságát, de el kellett költöznie a vidéki kisvárosból, mert a közösség megbélyegezte, számtalan atrocitás érte utólagosan is. Most Budapesten él,  és igyekszik megfeledkezni a múltról. 

Újbudán, a híres-neves Hadik kávézóban találkoztak, ahol általában nem volt nagy nyüzsgés, a terasz sarkában el lehetett bújni, kiváló hely egy diszkrét beszélgetésre. Természetesen Kinga ért oda először, nem szerette megvárakoztatni az interjúalanyt, illetve abból, ahogy valaki megérkezik, megkeresi a helyét, sok mindenre lehet következtetni. Kinga profilképe megtalálható volt a magazin online felületén, így remélte, hogy nem keresik majd egymást hosszú percekig. Épp megrendelte a feketéjét, mikor meglátott belépni egy sötét hajú, sötét szemű fiatalembert, aki kimagaslott a többiek közül, minőségi nyári öltönyében olasz üzletembernek nézte. Csakhogy ő azonnal az asztala felé vette az irányt, és bemutatkozott.

– Jó napot kívánok, Koroknay Bálint vagyok! Ön  Gyenes Kinga, ha nem tévedek!

Kezet fogtak, Koroknay bécsi kávét rendelt, és kérdőn nézett Kingára.

– Nem tudom, hogy szokás az ilyesmit intézni. Ön kérdez, vagy én kezdjek el mesélni? Igazából nem szívesen beszélek a történtekről, mindig felkavar…

– Nem szükséges azonnal a tárgyra térni, talán mesélhetne magáról egy kicsit, mivel foglalkozik, hogyan él…Nem szeretem a túlságosan merev, irányított interjúkat. Ha megengedi, bekapcsolom a telefonom mikrofonját, hogy ne a jegyzetelésre kelljen koncentrálnom. 

– Természetesen – Koroknay lazán keresztbe tette  a lábát, hátradőlt a széken, s kortyolva a kávéból beszélni kezdett – Jelenleg egy multinál dolgozom jogi tanácsadóként. Ezelőtt a szerencsétlen eset előtt a szülővárosomban praktizáltam egy ügyvédi irodában. Ha nem gond, a város neve maradjon titok. Kénytelen voltam feladni a praxist, mert egyszerűen elvesztettem a hitelemet. nem tudom, valaha megszokom-e Pestet, már a pécsi egyetemi éveket se szerettem, én lokálpatrióta vagyok, igazi kisvárosi gyerek. 

Kinga magában konstatálta, hogy bizony a látszat csal, ez a Koroknay bármelyik világhírű divatlap címlapján megállta volna a helyét, nem igazán tudta elképzelni egy poros kisváros főutcáján. 

– A levelében azt írta, a kolléganője vádolta meg. Hogyan történt az eset, Viszonyuk volt? 

– A kolléganőm, nevezzük Ildikónak, gyakornokként került az irodába. Csinos volt, élettel teli, intelligens, ahogy nálunk mondják, járni kezdtünk. Mindaddig nem volt semmi gond, amíg én nem igényeltem egy kicsit több szabadságot, Félreértés ne essék, nem holmi nyitott kapcsolatban akartam élni, a magam módján azt hiszem, szerettem is, de megfojtott a napi 15 sms-ével. Ha az estét nem együtt töltöttük, félóránként hívott. Ha női ügyfelet fogadtam, mindenféle semmiség ürügyén bejött az irodámba. Az ellenőrzése akart tartani. Hatalmas jeleneteket tudott rendezni. Így aztán néhány hónap után szakítottunk. Vagyis én szakítottam vele. Elképzelheti, milyen érzés volt ezután a munkahelyen találkozni nap mint nap. Az elején úgy tűnt, intelligensen viseli, de aztán észrevettem, hogy sokszor követ, csak úgy hirtelen feltűnik ugyanazokon a helyeken, ahol én is gyakran megfordultam. Aztán jött a karácsonyi parti. Egy helyi étteremben ültünk le közösen, mindössze hat ember alkotta az irodát, jó kedéllyel megvacsoráztunk, a helyzet úgy hozta, hogy felkértem táncolni, már csak illemből is. Ritkán iszom alkoholt, ezen az estén pezsgőztünk. Taxit hívtam, hogy hazaviszem, és szintén udvariasságból kiszálltam vele, bekísértem a sötét kapualjba. Itt…hogy is fejezzem ki magam, szinte megtámadott, s bár valóban nem voltam egészen józan, nagyon határozottan visszautasítottam, és gyalog hazamentem. Néhány hét múlva tett ellenem feljelentést, mely szerint megerőszakoltam, s ő a gyerekemet várja. Nem volt könnyű menet megvédenem magam és bebizonyítanom az ártatlanságomat: mindenki tudott arról, hogy mi előtte egy pár voltunk, azt is látták, hogy az est folyamán együtt táncolunk és együtt távozunk. A taxis is látta, hogy én vele együtt szálltam ki, sőt, a kapualjban egy lakó épp a szemetet hozta le, tanúsította, hogy hevesen ölelkeztünk, s azt is látni vélte, hogy Ildikónak leszorítottam a kezét. A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, amikor az ember igaztalan vádakkal illetik, s egyszerűen képtelen megvédeni magát, minden ellene szól. Ildikó remekül játszotta a szerepét, az ügyvédem keresztkérdéseivel se lehetett zavarba hozni. Nem hiába tanult ő is jogot. Eszembe jutott, hogy az ominózus estén hazafelé ballagva találkoztam egy ismerősömmel, akivel hosszasan beszélgettem. De ez sem segített rajtam, hiszen nyugodtan elindulhattam hazafelé az erőszak után is. Mint egy hidegvérű gonosztevő!! A szerencsének köszönhetem, hogy felmentettek. Jelentkezett ugyanis Ildikó régi szerelme, akit a szakítás után azzal vádolt, hogy ellopott tőlük több értékes holmit, majd eladta, a fickó mesélt a féltékenységi rohamairól, a hisztijeiről. Az ügyre sose derült fény, de azért ez kicsit megingatta a vád hitelességét és érveit. Aztán elkezdtünk nyomozni, kiderült, hogy Ildikó gyakran Pesten bulizott, és a decens jogásznő esetenként bizony ki-kirúgott a hámból. Sikerült több szemtanút is találni, akik a karácsonyi időszakban látták őt vadul flörtölni több szórakozóhelyen is. Aztán vettem a fáradtságot és a pénzt, magánnyomozót fogadtam, aki összesen 5 férfit is előkerített, akikkel Ildikó intim viszonyba került. Ezen a ponton már falhoz tudtuk szorítani, s természetesen a bíróság úgyis apasági vizsgálatot kért volna, amint megszületik a baba. Bevallotta, hogy nem tudja, kié a gyerek, és azt is, hogy az erőszakot csak kitalálta. Igen, az ellenem felhozott vádakat törölték, de azt a nyolc hónapot soha senki nem tudja kitörölni. Sovány vigasz, hogy ő se praktizálhat tovább.  Megpróbáltam normális életet élni otthon, de egyszerűen képtelenség volt végigmennem az utcán úgy, hogy legalább egy valaki ne nézzen rám vádlón. Örökre megbélyegeztek. Itt nem ismer senki, de nem érzem magam otthon. Talán soha nem is fogom – fejezte be a történetet Koroknay.

Kinga elgondolkodva hallgatta a történetet. Hogy mik vannak?! Ez tipikus olyan példa, amikor az élet érdekesebb sztorit produkál, mint amilyet egy tehetséges író ki tudna találni. Előrehajolt, hogy elvegye a poharát, de olyan ügyetlen volt, hogy lelökte a szalvétáját. Miközben lehajolt, előbukkant a dekoltázsából a kék zafír medál, ami eddig megbújt a blúza finom fodrai közt. Koroknay szeme kikerekedett.

– Ne haragudjon, de megnézhetem ezt a medált? – kérdezte izgatottan, s meg sem várva Kinga helyeslését, máris feléje nyúlt. A nő kissé visszahőkölt, hogy a férfi a blúza kivágásához közelít.

– Miért szeretné látni? Nemrég kaptam ajándékba. 

– Elnézést, főleg az előbbi történet után. De ez számomra hihetetlen. Tudja, a családom tulajdonában volt egy hasonló medál, aminek a szabadságharc idején nyoma veszett. Addig az volt a szokás, hogy az édesanya mindig a lányának vagy a menyének ajándékozta, generációról generációra öröklődött. 

Kingának a medál  mintha égetni kezdte volna a mellkasát. 

– Igen, azt megállapítottam, hogy ez egy igen régi darab. Van egy gravírozás a belső oldalán. Erről tud?

Koroknay bólintott.

– K. I. Azaz Koroknay Ilona, az első viselője. 

 Kinga lecsatolta a nyakából a medált, és átadta a vele szemben ülő férfinak, aki szinte megbűvölve nézte, forgatta a kezében a finom ékszert, s azonnal tudta, hol kell kinyitni, hogy kettényíljon. Ujjaival megsimogatta a finom gravírozást, a nő egy percig sem kételkedett, hogy igazat mond, egy megbecsült családi ékszerről van szó. 

– Megkérdezhetem, hogy kitől kapta? Talán az illető meg tudja mondani, hol vette, s egy bizonyos pontig talán vissza tudnánk vezetni a történetét. 

– Hát ez egy érdekes sztori. Azt hiszem, meg kellene magát ismertetnem valakivel. Úgy érzem, több ponton is van önök között kapcsolódás. 

– Örömmel ismerekedem valakivel, aki közelebb vihet a családi ékszer kalandos útjához. Mert úgy sejtem, valóban különös életutat járhatott be ez a kis ékszer. De természetesen nem várom el, hogy csak úgy elhiggye, az én családom tulajdona ez a medál. Be fogom bizonyítani önöknek. 

– Úgy gondolom, ezt nem ártana nyugodtabb körülmények között megbeszélni. Elfogad egy vacsorameghívást a lakásomra? Azt hiszem, két kedves ismerőst is be tudok majd mutatni önnek. 

Sem Joli néninek, sem Viktornak nem árulta el, hogy vendéget várnak, mindketten meglepődtek, mikor bevezette a fiatalembert. Koroknay egy papírba csomagolt négyszögletes tárgyat hozott a hóna alatt, kezében pedig egy dossziét tartott. 

– Joli néni, Viktor, ő itt Koroknay Bálint. Véletlenül, interjú készítése közben észrevette a zafír medált, és felismerte, hogy a családja egy régen eltűnt ékszeréről van szó. A monogrammot is ismeri: K.I., vagyis Koroknay Ilona, Bálint szépanyja, aki elsőként viselte a medált. 

Viktor szeme azonnal csillogni kezdett, a történész tudásvágya azonnal megmutatkozott rajta. Joli néni pedig könnyes szemmel hallgatta a szomorú történetet, miszerint az utolsó szál Koroknay Sándor, aki a 48/49-es szabadságharc ideje alatt valószínűleg annak a leánynak ajándékozta a medált, akit feleségül akart venni. De az ifjú bárót a császáriak meggyilkolták, mert az egyik közeli nemesi kúriában utánuk kémkedett, menekülés közben pedig lelőtték. A medálnak pedig nyoma veszett. 

Bálint nemsoká lefejtette a titokzatos valamiről a papírt. Egy festmény lapult a takarásban, amely egy gyönyörű nőt ábrázolt sötétkék ruhában, a 40-es évek divatja szerinti frizurával.  A nyakában ott ékeskedett a medál. 

– Sajnos nem tudom, hogy ő ki. Ahogy mondtam, a családi krónikában 1849 után elveszett az ékszer útja. Ez a festmény pedig 1944-ben készült, egy Perényi András nevű festőművész készítette, de hogy ki volt a modellje, azt nem sikerült kiderítenem. 

Kinga levette az ékszert a nyakából, és a képen levő medál mellé helyezte. Egészen biztosan ugyanarról az ékszerről van szó!

– Hát akkor én meg elmondom Joli néni történetét! – kezdte Viktor, és felvázolta a feltételezését, amit sebtében előkeresett feljegyzésekkel is igazolt. Arra azonban nagyon vigyázott, hogy a néni érzéseit ne sértse. Koroknay elgondolkodva kortyolgatta a vörösborát.

– Hihetetlen! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ráakadok, de arra meg egyáltalán nem, hogy egy ilyen történet kerekedik ki belőle. 

– Számomra pedig az hihetetlen, hogy egy ilyen ékszert hordhattam néhány hétig, és a történet részese lehettem. Joli néni, ha nem ajándékoz meg vele…

– És ha engem nem ajándékoz meg vele az én Miklósom…

– És ha szegény ifjú Koroknay báróval nem bánnak el az osztrák katonák… Azt hiszem, ez a medál história megérne egy kis kutatást – Viktorban feléledt a kincsvadász szellem – Igaz, az én szakterületem az ötvenes évek, de szívesen nyomoznék egy kicsit az ügyben. Szerintem derülnének még ki meglepő dolgok…

– Egyetértek! Én minden családi iratot a rendelkezésére bocsátok – bólogatott Koroknay. 

– Én pedig ugye megírhatom a történetet? – tette össze a kezét könyörögve Kinga – És javaslom, tegeződjünk, mármint mi, akik korábban születtünk Jolika nlninél – tette hozzá nevetve. 

– Örömmel. Ja, és el ne felejtsem, hoztam néhány iratot, illetve fénymásolatot, ami bizonyítja, hogy ez a kis medál valóban a Koroknay családé. 

A magával hozott dossziéból előkerült néhány újabb festmény fénymásolata, a Koroknay család asszonyai viselték büszkén mellükön az ékszert, amely most Kinga étkezőasztalának abroszán pihent. Aztán egy jóképű férfiről készült festmény következett, Bálint szakasztott mása nézett vissza rájuk. 

– Ő Koroknay Sándor, a család egyik nagy rebellise. Amolyan Fatia Negra vagy Robin Hood magyar kiadásban. A családi legendáriumban szinte mágikussá nőtt az alakja. Érdekes momentum, hogy a halála után sok évvel került elő az állítólagos fia, aki a legenda szerint nem sokkal a halála előtt fogant, de az édesanyja nevét diszkréten eltitkolták. A fiú a keresztségben a Heinrich nevet kapta, miután visszatért a családi birtokra, és a nagyapjának bebizonyította – azt nem tudom, vajon mi módon- hogy valóban Koroknay Sándor fia, felvette az édesapja keresztnevét. 

– És mi lett a családi birtokkal? – érdeklődött Joli néni

– A kommunisták elkobozták, nem ment jól a Koroknayak sora az ötvenes években, de akiket a Habsburgoknak nem sikerült megtörniük, azokat holmi kommunistáknak sem sikerült. 

Bálint órákig mesélte a történeieteit, ámulva nézték a fotókat, bekerültek egy olyan világba, amelyet egyikük sem ismert. Mikor a fiatalember indulni készült, Kinga utánaszólt.

– Bálint, itt hagytad az asztalon a medált. Ez téged illet. Minket nem kell győzködnöd tovább, hogy a családodé. Fel sem merném tenni többet, hogy már ismerem a történetét. 

– Szeretném visszavásárolni….

– Szó sem lehet róla. Én sem vásároltam, sőt Jolika néni sem. Mindketten teljesen megilletődtünk, hogy ennek a történetnek teljesen véletlenül a részeseivé váltunk. Viktor pedig annyira fel van villanyozódva, hogy szerintem már holnap beveti magát a levéltárba. 

Így a medál visszavándorolt jogos tulajdonosához. Néhány nap múlva azonban Bálint felhívta, hogy egy kis időre beugrana, ha nem zavar. Kíváncsian várták, vajon milyen újabb meglepetést tartogat. Viktor persze már nyomozott a medál után, de semmi újdonságról nem tudott beszámolni. 

Bálint egy egy csokor virággal érkezett.

– Elnézést, hogy ezt a múltkor elfelejtettem, nagy udvariatlanság volt tőlem. Azt pedig különösen értékelem, hogy ilyen sportszerűen és méltányosan viselkedtél a medállal kapcsolatban. A mai világban ezt nem sokan tették volna meg, minimum egy csinos összeget kicsikartak volna belőlem. Nos, szeretném ezt viszonozni. 

Egy apró dobozkát húzott ki a zsebéből. Viktor oldalba bökte.

– Hé, a kezét én akarom megkérni, még akkor is, ha jobban illesz az ideálja skatulyába- mondta nevetve. 

– Eszembe nem jutna lovagias ügybe keveredni veled. Még a végén bekerülnénk egy női magazinba – vágott vissza Bálint, aztán komolyra fordította a szót – Csináltattam a medálról egy másolatot. Annyira jól illett hozzád,, Kinga, hogy vétek lenne, ha nem hordhatnál egy ilyen szép kis ékszert. Szeretném, ha köszönetként elfogadnád tőlem és a családomtól. Ha tudnád, mennyire örült az édesapám, mikor megtudta a jó hírt! És ragaszkodik hozzá, hogy okvetlenül látogassatok meg minket. A családi kúria ugyan nincs meg, de a szőlőhegyen a présház még áll.

Kinga Viktorra pillantott, nem engedélyt kérve, csak a véleményét akarta lecsekkolni. Hagyta, hogy a láncára fűzzék a medált. 

– Tökéletes! – csettintett Bálint, aztán búcsúzott. 

Kinga és Viktor összebújva ültek a kanapén, élvezték a kicsit hűvösebb nyári éjszakát. 

– Egy hónappal ezelőtt ha valaki ezt mondja nekem, kinevetem. Mennyi minden történt velem azóta. És csupa jó dolog. 

– Jut eszembe, amíg zuhanyoztál, a nővéred hívott, annyira soká csengetett, hogy felvettem. Örömmel üzeni, hogy trónörököst várnak.

– Most minden olyan kerek. Jó lenne megállítani az időt. 

Viktor csókot lehelt a hajába.

– Szerintem, ha nagyon koncentrálsz, a zafír medál majd segít. Különleges darab. És ha eddig balszerencse is kísérte, mostantól ez másképp lesz. Ez a zafírkönny az örömkönnyeket jelképezi. Ideje már, hogy minden simán menjen, nem gondolod?

Kinga hevesen bólogatott. Ha jól tudja, a zafír a szerelmi kötés jelképe, megerősít mindenféle köteléket. Most pedig egyértelműen úgy érezte, a világ legbiztonságosabb kikötőjében tartózkodik. Igen, mától minden olyan ragyogó lesz, mint a nyakában lógó zafírmedál!

Címkék: Bolgár Katalin, Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny