Lőrincz Sarolta Aranka: Karácsonyi szokások a múlt értéktárában

A nemzet múltja a kollektív emlékezet. Ezeknek gazdag szimbolikája, jelképrendszere azonban nem most keletkezett, hanem egészen az ősidőkig nyúlik vissza és a nemzet egyetemes kultúrájának alapkincsét képezi. Nyissuk hát fel elődeink szellemi értéktárát és kutassunk benne.

Tudnunk kell, hogy a palóc nép ősi nép. Eredete, ha nem is egészen tisztázott, de a néphagyományainak, népszokásaink ismeretében következtethetünk őseredetére. A palóc népi hagyományban a jeles napok mindig a napfordulókhoz kötődtek. A természet ritmusához igazították ünnepeiket, mint a tavaszi, nyári, őszi, téli napforduló. Szoros kapcsolatban éltek a természettel, ősi vallásuk pedig a tűz- és Naptisztelet volt, amely által a teremtő Öreg Istent imádták. Tudták, hogy a Nap, a fény, a tűz ereje, energiája által adja a természet újjászületését. A nemzetség, a közösség, a család volt a meghatározó minden tevékenységükben, ünneplésükben. A munkában, a mindennapok nehézségeiben számíthattak a közösség segítségére, erejére, a gyengébb láncszem számíthatott az erősebbre.

Ezt a gazdag, ősi hagyományt hasonlítsuk össze a közelmúlt karácsony ünnepkörének szokásaival.

Az ősidőkben kialakult szakrális kultúra sokáig élt nemzedékeken keresztül, egészen addig, míg el nem érkezett a 20. század, amikor a paraszt gazdaságokat megsemmisítve, kihúzták az éltető földet a parasztok lába alól. Eltűnt a föld és ezzel együtt megszűnt az az életforma is, amely ebből a létformából táplálkozott.  

Ős eleink a téli napforduló idején, ugyanúgy, mint a többi napfordulókor tűzfényeket gyújtottak, hogy elűzzék a sötétséget. Ekkor tort tartottak az elejtett vadból, ahol közösen készítették és fogyasztották el az elkészült ennivalót. Az elejtett vad belső részeiből égő áldozatot mutattak be, hogy elűzzék a sötétség szellemének ártó hatását. Őseinknek ez a szakrális szokása a kereszténység felvétele után eltűnt, de egyes elemek megmaradtak, tovább hagyományozódtak. Mindez az András nap utáni disznóvágásoknál, disznótoroknál tetten érhető. A levágott disznót sokáig tűzzel, égő szalmával pörkölték, tisztították.  A rokonság, a család együtt végezte a disznó feldolgozásának munkáját és az esti toron is együtt vettek részt, a közös asztalnál. Ekkor a vacsoránál megjelentek az alakoskodók, bakuszok, gedók és kolompolással, zörgéssel követeltek maguknak, a disznó aprólékából.

Mivel elődeink a földből éltek, a föld termése adott nekik táplálékot, ezért minden szokásuk, ünnepük a növények bő termékenységét célozta meg. Mind ez mellett azonban fontos volt számukra a nemzetség, a család szaporodása is.

Karácsony közeledtével a férjez adandó lányok párválasztási jóslásba bocsátkoztak. Vajon a jövőben ki lesz a párjuk, gazdag, vagy szegény és milyen nevű? Ezzel már András napjának előestéjén kezdtek foglalkozni, majd folytatták Borbála, Luca napján, egészen karácsony böjtjéig, Ádám- Éváig. Apjuk nadrágján aludtak, gyümölcsfaágat törtek s vízbe állítva virágoztatták, a zsúpszalma ereszt rázták, milyen mag hull a kötényükbe, ebből is jósoltak a férjhez menésükkel kapcsolatban. Tűzre bevitt fahasábokat számoltak, páros-e vagy páratlan, apjuk dedelléjét a villáról lekapva kifutottak az udvarra, milyen nevű férfit látnak, olyan nevű lesz a férjük és még hosszan sorolhatnánk párválasztási jóslással kapcsolatos praktikáikat..

December 13-ához, Luca napjához is sok hiedelem fűződött. Ezen a napon több tiltás volt az asszonyszemélyeknek. Tilos volt mosni, varrni, mert akkor bevarrják a tyúkok fenekét és nem fognak tojni. A baromfi állatok szaporodásához fűződő hiedelmek, szokások egyike volt, a lucázás. Csak fiúgyermekek lucázhattak, akik szerencsét hoztak.

A lucázásért tojást kaptak a gazdasszonytól. Ha nem kaptak, akkor egy követ dobtak az udvarra, így jelképesen agyonütötték a szerencsét.

A lucabúza hajtatása is a termékenységet volt hivatva erősíteni. A legrégebbi időkben luca széket is készítettek, amelynek három lába kellett, hogy legyen. Luca napjától egészen karácsony böjtjéig, Ádám- Éva napjáig készítették többfajta fából. Szintén szakrális termékenység varázsló értelme volt, mert a széken levő három lyuk a nőiességet, míg a lábak a férfuasságot jelképezték. Az ősi időkben erre a székre készítettek oltárt a házban, erre tették a kizöldült lucabúzát, amit szintén a termékenység, a szaporodás előmozdítására ajánlottak fel. A lucaszék készítését a kereszténység felvételével szigorúan tiltották és büntették, babonás szokásnak nevezve minden hozzá kapcsolódó tevékenységet. A lucaszéknek elődeink varázserőt tulajdonítottak, mert ennek segítségével megismerték a boszorkányokat, a rontó erőket. Ezek elől úgy menekültek, hogy mákot szórtak maguk után, amit a boszorkánynak szemenként kellett felszednie, így a lucaszék készítője egérutat nyert. A mák magja, apró és gömbölyű, ami szintén a bő termékenységgel volt kapcsolatos.

Őselődeinknél a karácsony ünnepe, a téli napéjegyenlőség ünnepe volt. A téli napfordulón meghalt a Nap, eltűnt az égről, ezért elődeink tüzeket gyújtottak, hogy elűzzék a sötétséget. Kerecsensólymokat röptettek, melyek az emberek lelkét jelképezve, magasba szálltak, hogy lehozzák a tűz fényénél, az ujjá született Napot. Karácsony szavunk gyökerét is a kerecsen szóban találjuk meg.

Ezek a szokások lassan eltűntek elődeink életéből, főleg a keresztény vallás felvétele után. A közelmúlt aztán új szokásokat hozott, mint az ostyahordás szokása, a betlehemezés, az ablakok alatti éneklés, a kántálás, vagy mennybölözés, melyik tájegységen hogyan nevezték.

Kiskarácsony napjának közös ebédjét, vagy vacsoráját, a hagyományos étkekkel sokáig megtartotta a családi hagyomány. Ehhez is fűződött egy szokás. A gazdasszonynak nem volt szabad az ünnepi asztaltól felállnia, nehogy az üllős tyúkjai felugráljanak a tojásokról. A kereszténység felvételével új szokások születtek. A gazdagon megterített, ünnepi asztal alá, szalmát, szénát és kézi szerszámokat rakott a gazda, emlékeztetőül, hogy a kis Jézus szénán, szalmán feküdt az istállóban és hogy szent József kétkezi munkás volt.

Vajon mi maradt meg mára ezekből a gazdag szokásokból, hagyományokból? Alig valami. A karácsonyfa állítás szokása még él, de a többi népszokás, hiedelem sajnos teljesen eltűnt.

A karácsonyfa állítást a német nyelvterületen élő emberek hagyományának mondják, pedig ez nem így van.  Magyar Adorján ősvallás kutató szerint a karácsonyfa állítás avar szokás volt, már az ősidőkben. Az elgermánosodott avar népek állítottak fenyőfát, minden keresztény tiltás ellenére, titokban, amelyben a növénykultusz, a tűz, a Nap tisztelete nyilvánult meg. A fenyő nem hullajtja le a leveleit, ez szimbolizálta számukra a folyamatos öröklétet.

A karácsonyfa lényege a sok égő gyertya volt és rajta a gömbölyű termések, dió, alma, mogyoró. A fa tetejére először fényes, körformát tettek, ami a napot szimbolizálta, később csillagot, ami a Napot helyettesítette. Csupa szimbólum, mert a gyertya a hímség, míg a gömbölyű gyümölcsök a nőiesség jelképei. A körforma pedig a világmindenség örök Urának a szimbóluma volt.

Ezekből az ősi jelképekből eredtek, a palócság múltjában, a népi hagyományok. A karácsonyi ünnepi asztalra így került az alma, a dió, a fokhagyma, a mákos kalács, dedelle, az édes bor, vagyis a lefojtott must és más jelképes ételek.

A palóc parasztoknál borókafenyőt állítottak, vagy felkötötték a ház mestergerendájához, melynek apró, gömbölyű termése a nőiességet, a termékenységet szimbolizálta. A boróka avar neve „bor” volt. Maga a fenyőfa is jelkép volt, az égig érő világfa jelképe. / Ipolyi Arnold- Magyar mythológia II. kötet 78. oldal./ Az égig érő világfa sok népmesékben is megtalálható.  Ilyen jelképek jelenítették meg őseinknél a halált és az ujjá születést karácsony ünnepkörén, és ez az, amit a mai világ már nem ért.

Lőrincz Sarolta Aranka

Címkék: hagyományok, karácsony, népszokás, palócok