Gorbacsov titkai: út a találkozásig (I. rész)

Zolcer János Ipolyságon született 1956-ban, Ipolybalogon nevelkedett. Médiaszakemberként, hírügynökségének vezetőjeként még a 2000-es évek legelején ismerkedett meg Mihail Szergejevics Gorbacsovval, akivel életre szóló barátságot kötött, 2020-ban könyvet írt róla. Nagyinterjúnk I. részében elsősorban János kalandos életútjára koncentrálunk, a II. részben minden kiderül a szerző és Gorbacsov kapcsolatáról.

A gyermekkorod köt az Ipoly-mentéhez, egészen pontosan Ipolybaloghoz. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

1956-ban születtem, az Ipolysági kórházban láttam meg a napvilágot. Szüleimmel Ipolybalogon éltünk, tizenhat éves koromig gyakorlatilag ott töltöttem életem nagy részét. Hogy mire emlékszem? A végtelenül tágas térre, szabadságra. Parittyával lövöldöztük a madarakat; baglyot, sast fogtunk be; télen korcsolyáztunk és még a cipőnket is levitte a csavaros korcsolya. Rengeteget jártunk a természetbe, emlékszem a környék erdeire – gyermekszemmel egy végtelenül érdekes és jó világ volt.

15 éves koromban elkerültem a gimnáziumba Ipolyságra, ahol egy évet töltöttem. Minden rendben volt, jól éreztem magam, csak egy kicsit szűknek éreztem ott.

Mivel a nagybátyám Budapesten élt, párszor meglátogattuk és láttam a nagyvárost, a villamosokat, a sok utcát, a magas épületeket.

Csábított az otthoni környezetből való kilépés, továbblépés. Az első gimnáziumi év után megkértem apámat, hogy menjünk el Kassára: ott az ipari iskola. Megpróbáltam a felvételit, sikerült, és ott újra kezdtem.

Tehát Ipolyság és Ipolybalog máig egy ilyen kis paradicsomként él az emlékeim közt, de sajnos tizenhat éves korom után kevés időt töltöttem ott. Utoljára 2020 tavaszán voltam, mennék újra, csak hát ugye mostanság nehezebb. Balogon él a bátyám, a szüleim ott vannak eltemetve. 

Az újságírás egészen hamar az életed részéve vált. Hogyan született meg az első cikked?

Elkerültem Kassára, ott már egy kicsit jobban kinyílt előttem a világ. Az iskolának volt egy remek diáklapja, az Acéltoll. Abban az időben én gyakorlatilag elkezdtem újságot – még nem írni, – olvasni.  Láttam a diáktársaim tudósításait. A nyáron visszakerültem Ipolybalogra, ahol felavattak egy új ravatalozót – ez fontos eseménynek számított a falu életében. Arra gondoltam, hogy készítek erről egy kis tudósítást és elküldöm a pozsonyi Új Szónak, mert ott időnként öt-hat soros apró hírek-cikkek jelentek meg az ország déli régiójának életéből.

Megírtam, elküldtem és csodák-csodájára lehozták, én meg kaptam érte 20 koronát.

Ez nagyon felbátorított, ennek kapcsán belevágtam újabb cikkek megírásába. Az lett az eredménye, hogy amikor visszatértem Kassára az iskolába, az ottani életről – iskola, város, kulturális élet – is elkezdtem írni a cikkeket, hol az Új Szónak, hol az Új Ifjúságnak, hol a Hétnek küldtem be és szinte mindegyiket leközölték, kaptam értük pénzt.

Így született meg az ötlet, megtetszett a lehetőség: ha a tapasztalataimat, az élményeimet el tudom mondani, érdemes ezzel foglalkoznom. Idővel a kisebb cikkekből riportok, nagyobb – akár egészoldalas – írások születtek és oda jutottam, hogy egy fél éven belül annyi pénzt tudtam keresni, hogy a szüleimtől pénzt kérnem a diákotthonra, a kosztra, az életre már nem kellett. Nem is a menzára jártam, szerkesztő barátommal, Szaszák Györggyel szinte minden nap a Carpano Kávéház éttermében étkeztünk. Reggelente már nem villamossal mentem az iskolába sem, hanem taxival – abban az időben ez hihetetlen nagy élmény-eredmény volt egy tizennyolcadik életévét be nem töltő diák életében.

Azt éreztem, hogy nekem ehhez képességem, tehetségem van. Közben átvettem az Acéltoll szerkesztését is, attól kezdve a tanárok sok mindent elnéztek nekem, például, ha a műszaki dolgokra nem fordítottam annyi figyelmet. Beleszerettem az újságírásba, megtanultam, amit lehetett és csináltam.

Nem sokkal később emigráltál. Mi vezetett ahhoz a döntéshez?

Kassán leérettségiztem és azonnal az Új Ifjúsághoz kerültem riporteri állásba. Itt tizenkilencéves koromtól egészen harmincéves koromig dolgoztam. Közben írtam a cseh, a szlovák, az újvidéki és a magyarországi lapoknak is. Ez az akkori rendszernek nem igazán tetszett, főleg az nem, hogy mint turista kétszer is voltam Nyugat-Európában, erről írtam, beszámoltam. Elvették az útlevelemet, csak Magyarországra tudtam utazni, oda is csak kétszer egy évben. Ezzel nálam betelt a pohár, eldöntöttem, hogy innen el akarok menni. Formálisan elváltam, utána formálisan kötöttem egy névházasságot Jugoszláviában, oda 1986 januárjában mentem ki, megvártam, amíg megkapom a nyugat-német vízumot. Márciusban elhagytam Jugoszláviát és kiutaztam Münchenbe. Az első éjszakát még a pályaudvaron töltöttem el, de már úgy éreztem, szabad vagyok.

Az emigráció okát tehát megismertük. Mesélj egy kicsit az élményéről!

A főpályaudvaron töltött éjszaka után felhívtam egy ismerősöm, de azt mondta, nem ér rá, elutazik. Egy másik magyar ismerősöm viszont elvitt a Magyar Misszióra, ott segítettek, befogadtak. Onnantól kezdve minden nap egy picivel jobb lett a sorsom. A megszokottá vált útvonalamon napi szinten szembe jött velem egy tábla, az állt rajta, hogy Kövesdi Presse Agentur. Azt sejtettem, hogy Kövesdi magyar lehet, a presseagentur meg sajtóügynökség. Egyszer becsöngettem.

Kijött az öreg Kövesdi Antal úr, elkezdtünk magyarul beszélgetni, aztán behívott, fél óra elteltével megkérdezte, mit csinálok másnap reggel. Mondtam, hogy semmit. Erre ő, hogy oké, akkor kezdjek el nála dolgozni.

Az archívumba kerültem, fotókat másoltam, rendeztem. Egy hónap múlva már egy forgatásra mentem ki fotózni, ugyanis Kövesdi azzal foglalkozott, hogy különféle TV-filmek forgatására küldött ki fotósokat, a fényképeket meg eladta a televíziós újságoknak. Így az ismert Tetthely, Derick és egyéb filmek forgatásán rendszeresen ott voltam, fotóztam. Így jutottam Svájcba, a környező országokba, sőt egy éven belül már Wimbledonba is, hogy fényképezzem a teniszt.

Jól működött mindent itt is, csak egy idő után a fotózás végtelenül unalmassá vált számomra. Azt érteni kell, a standfotó úgy működik, hogy az ember vár nagyjából két órát, aztán beállnak a színészek egy megmerevedett pózba, erre az ott lévő 10-20 fotós kattogtat két percet, aztán megint két óra semmi. 

Akkor végül is nem a fotózás unalmas, hanem ez a válfaja.

Pontosan. A forgatás alatt nem lehet sokat ügyeskedni, fotózni, mert csendben kell lenni. Aztán amikor azt mondják, fotó, a színész beáll egy jelenetbe és így ennyi…

Világos. Mi történt azután?

Másfél év után azt mondtam, nekem ez kevés, valami többet szeretnék, ha már itt vagyok a lehetőségek országában. Azt azért sejtettem, hogy írni nem fogok tudni németül, de arra gondoltam, hogy a film és a kép egy nemzetközi műfaj, azon a területeken labdába lehet rúgni. Elkezdtem a különféle TV-társaságoknak szinopszisokat küldözgetni – nagyon udvariasan visszaírtak mindenhonnan, hogy köszönjük szépen. Mígnem elérkeztünk 1989 nyaráig, amikor Budapesten az NSZK nagykövetsége előtt több százával, aztán több ezrével ültek le a keletnémet turisták és azt mondták, hogy nem akarnak visszamenni Honecker országába, hanem nyugatra.

Nem sokkal előtte, az utolsó összekuporgatott pénzemből elmentem Bulgáriába forgatni, mert azt hallottam, hogy a török kisebbséget a kommunista rendszer, Todor Zsivkovval az élen kitelepítteti egy 20 kilós csomaggal Törökországba.

Úgy gondoltam, hogy ez az esemény összecseng azzal, ahogy annak idején a felvidéki magyarokat is kitelepítették – ezt nekem látnom kell. Lementem, megcsináltam a filmet.

Visszajöttem, felhívtam a bajor televíziót, hogy itt van a világ legjobb, legaktuálisabb tudósítása az exodusról. A telefont egy férfi vette fel, Friedrich Kurz. Azt mondta, hogy jó-jó, biztos izgalmas anyag, csak minket nem érdekel. Minket a keletnémetek sorsa érdekel Budapesten. Menjünk oda, filmezzük azt!

És jött a forgatás Magyarországon!

Végül a bolgár film soha nem is került adásba, viszont még aznap kocsiba ültünk és lejöttünk Budapestre. Két hónapot maradtunk és naponta készítettük a filmeket az itteni keletnémet menekültek életéről. Akkoriban ez nagyon nagy dolog volt, hiszen a nyugati sajtó félt még Kelet-Európától. Azt hitték, ez még egy szigorú kommunista világ, nem voltak kapcsolataik, nem beszélték a nyelvet. Így egyedül nem tudtak boldogulni.

Így aztán amikor az első tudósításaim megjelentek a nyugatnémet televízióban, egymás után rendelte a hasonlókat az RTL, a SAT1, a svájci TV, a finn TV, a dán TV… Arra lettem figyelmes, hogy egy-egy anyag 10-20 ország televíziójában jelenik meg.

Amikor megérkeztem Budapestre, szinte csóró voltam, hazatérvén viszont már egy nagyon tetemes összeg volt a zsebemben. Ami még ettől is fontosabb: megvolt Európa nagy tévéihez a kapcsolatom. Telefonáltam velük, küldtem az általam készített anyagokat, és amikor szeptember 11-én Magyarország kinyitotta a határait, visszamentünk Németországba.  Már másnap jöttek a telefonok, hogy hoppá, Csehszlovákiában is beindultak az események, onnan is kellene tudósítás. Aztán kellett Karabahból, Kelet-Németországból, Bulgáriából és így dőltek a lehetőségek, én pedig végig mentem ezeken az országokon.

Azt már előre tudtam rólad, hogy életed egy pontján a nyugatiak kelet-európai hírellátójává váltál. Ha jól értem, azon a ponton indult be igazán ez a történet.

Pontosan. Egyszerre egyfajta szakértője, mindenese lettem a kelet-európai eseményeknek, mert én erre az igényre úgy reagáltam, hogy küldtem az adott országba egy-egy német tudósítót és ott neki helyi producer, stáb segített.

A ’90-es évek közepére gyakorlatilag már mindenhol volt saját emberem, Moszkvát is beleértve. Az egész vállalkozás egy hírügynökség volt, ami helyi szinten egy német szerkesztőből, egy helyi producerből és operatőrből, tolmácsból állt – kisebb-nagyobb csapatok. Voltak olyan évek, amikor Moszkvában húszan is dolgoztak nekem.

Alapító-tulajdonosként mindennap koordinálni kellett ezeket a csapatokat, például: ha a német vagy dán TV-nek szüksége volt egy anyagra Budapestről, Moszkváról akkor vagy felhívtak és elmondták, mit kérnek estére műholdon átlőni, mert menne adásba. Más esetben a maguk tudósítóját szerették volna odaküldeni, mondjuk egy újságírót a BBC-től: mi vártuk a reptéren, összehoztuk az interjúalannyal, vagy elvittük az adott helyszínre, aztán megvágtuk az anyagát és estére át is lőttük műholdon a megbízónak, mehetett adásba. Tehát ez esetben is egy komplett szolgáltatáscsomagot nyújtottunk.

Egyre több országban működtünk így, az igény egyre nőtt. ’92 végére már Tokióban, Dél-Afrikában, Washington D.C-ben és Los Angelesben is volt iroda. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor 180-200 embert kellett koordinálnom úgy, hogy egyik helyen felkelt a nap, a másikon lement, mobiltelefon még nem létezett, és ha az ember Moszkvát tárcsázta, százszor kellett újra tekerni, hogy ne csak a búgó hangot kapja.

Tehát 1992-ig jutottunk. Hogy kerek legyen a történet, tekintsük át, mi minden történt veled egészen mostanáig!

A 90-es évek úgy pörögtek le a szemem előtt, hogy azt sem tudtam, hol fekszem és hol ébredek. Ennek kapcsán nem csak rengeteg tudósítóval, de rengeteg politikussal is megismerkedtem.

2000-ben tettem fel magamnak a kérdést: kik is azok a politikusok, akik a 80-as évek végen a szó szoros értelmében megváltoztatták a világot.

Akkorra már – 99-ben – elkészítettem egy 100×10 perces sorozatot, Száz év, száz kép a címe: 1900-tól egészen 2000-ig kiválasztottuk az adott év legjelentősebb eseményét és erről egy tízperces rész készült. Ez mai szemmel egy 12 millió eurós sorozatnak volna tekinthető, ami hihetetlen igényességgel, az egész világon forgatva készült. A német televízió a mai napig sugározza húsvétkor, reggeltől estig. A világ 60 országában vetítették, így például Szlovákiában és Magyarországon is.

Filmek százait és ezreit készítette a cégem, ma egy 35 000 darabos profi Beta kazettából álló archívummal rendelkezem. Összevásároltam a világ legjelentősebb archívumanyagait, beleértve a BBC archívumától a Moszkvai KGB-n és a George Bush archívumon keresztül mindent. Ez az egyik tevékenység, amivel jelenleg is foglalkozom: online rendezem az archívumot, hogy elérhető és megvásárolható legyen, tehát ez egy digitalizációs munka – őrült nagy feladat, nem tudom, hogy valaha a végére érek-e, hiszen mindig jönnek hozzá újabb anyagok.

A másik, hogy az embernek ennyi idő alatt, egy ilyen zajos élet folyamán rengeteg élmény felhalmozódik.

Így történt meg, hogy 2000-ben megismerkedtem Gorbacsovval, elkészült vele egy ötrészes sorozat és ennek kapcsán megbarátkozunk, mindmáig baráti viszonyt ápolunk. Úgy éreztem – most a vírus is bezárt és leültetett, – hogy a sok vele kapcsolatos élményt papírra vetem. Erre ő is mindig biztatott. Így született a Gorbacsov titkai könyv is.

Emellett tartalom fejlesztéssel, applikáció készítéssel és az archívum rendezgetésével, néha-néha egy film elkészítésével foglalkozom. A könyv sikere kapcsán úgy érzem – egyetlen negatív kritikát sem kaptam, néha el sem hiszem, hogy ugyanazt a könyvet olvasták, – hasonló tevékenységgel is érdemes lesz foglalkoznom még.

A nagyinterjú II. része hamarosan olvasható lesz a REflex24.sk portálon. Többek közt fény derül majd Zolcer János és Gorbacsov barátságának mibenlétére, és arra, hogyan ismerte meg általa George H. W. Busht, Helmut Kohlt vagy Simón Pereszt.

Címkék: Gorbacsov, Gorbacsov titkai, Ipolybalog, Ipolyság, Zolcer János