„Elsősorban tanárnak tartom magam” – interjú Horváth Géza zselízi polihisztorral

Márciusban hetven éves lettél. Milyen érzés hetven évesnek lenni?

Viccesen azt válaszolhatnám, hogy ezt neked már tudnod kellene. Komolyra fordítva a szót: nem hittem volna, hogy a világjárvány két olyan jó barátot is kiragad az élők sorából, akikkel valamilyen formában együtt ünnepeltünk volna. Az egyik Balázs Fecó, aki néhány nappal született korábban, mint én, a másik Huszár László, akivel januárban épp azon dolgoztunk, hogy a születésnapomra a Csemadok Művelődési Intézetének gondozásában megjelenjen a 120 oldalas kórusgyűjteményem. Ez – sajnos – Laci halála miatt a születésnapomra nem jött össze; most Hodossy Gyula vállalta, hogy az anyagot nyomdakészre szerkeszti.

Horváth Géza karnagy, tanár, tankönyvíró és -fordító, autodidakta zeneszerző, az ATEMPO.sk hír- és médiaoldal szerint zselízi polihisztor.

Az utóbbi egy vaskos túlzás, hiszen a polihisztorok sok mindenhez értenek felsőfokon. Én néhány dologhoz értek elfogadható (vagy talán az átlagosnál egy picivel magasabb) színvonalon, és számos egyéb dologgal foglalkozom korántsem kiemelkedő módon. Elsősorban tanárnak tartom magam – még így, nyugdíjasan is. Ha be akarnám magamat skatulyázni, akkor a tehetséggondozó kategóriát tartanám magamra nézve igaznak. Hozzáteszem: ez nem feltétlenül pozitív tulajdonság; a felzárkóztatást, a hátrányos helyzetűek fölemelését sohasem tudtam úgy élvezni, mint a tehetségek kibontakoztatását.

A tankönyvfordítás a szakmámból következett. Egy 1999-ben megnyert fordítói pályázat vitt erre az útra. Azóta kb. harminc tankönyvet fordítottam, lektoráltam, most is itt van egy lefordítandó matematika-tankönyv az asztalomon. A zeneszerzés számomra szigorúan gyakorlati tevékenység: mindig a saját csoportjaimnak komponáltam: ifjú koromban a zenekaromnak, később a gyermekkarnak, majd a vegyeskarnak és a kamarakórusnak. Soha nem írtam olyan művet, amit magunk nem tudtunk volna előadni.

A Franz Schubert Vegyeskar alapítója, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának tagja, krónikása vagy (1983-tól), alapítója és irányítója voltál a Zselízi Gimnázium Leánykarának is.

Ez igaz, csak nem ebben a sorrendben. Soha nem jutott volna eszembe, hogy kórust vezessek. Ez a gimnázium akkori igazgatójának, Gerő Jánosnak volt az ötlete, amikor az országos hírű leánykar hirtelen karnagy nélkül maradt. Nehezen álltam rá, mert akkor még azt sem tudtam, hogy mi fán terem a kórusvezetés. Akkor már (1978 óta) tagja voltam az akkor még Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának nevezett kórusnak, ahol Vass Lajostól és Janda Ivántól lestem el a kórusnevelés fortélyait. Amikor már elég magabiztosnak éreztem magam a dirigálásban is, akkor alapítottam 1982-ben a Csemadok Zselízi Alapszervezete mellett a vegyeskart, majd egy évvel később a kamarakórust.

Énekkari, iskolatörténeti, pedagógiai, matematikai, nyelvművelői, zenei témájú írásokat publikálsz a felvidéki és magyarországi lapokban, a Katedra folyóirat matematikaversenyének a mai napig szervezője és lebonyolítója vagy, mindemellett szenvedélyesen fényképezel.

A publikálást mindig fontosnak tartottam. Egyetlen szempontot tartok nagyon fontosnak: hogy az írás ne legyen öncélú. Akkor írok, amikor okvetlenül el kell valamit mondanom: amikor egy szakmai tévedést kell helyre tennem, vagy amikor szakmai kérdésekben kell vitatkoznom. Több évtizede vívok szabályos harcot a helyes nyelvhasználatért, és szívesen osztom meg kollégáimmal a szakmai tapasztalataimat.

A Katedra Matematikaverseny egy teljesen külön fejezet az életemben. László Béla rábólintásával indítottam a Katedra című folyóiratban a levelező matematikaversenyt. A feladatokat többnyire én találom ki, a javítást azonban mindig másra bízom. Az országos döntő feladatsorait mindig egy magyarországi kolléga állítja össze, hogy ezzel is csökkentsük a részrehajlás esélyét. Az országos elődöntőket és a döntőt egyedül szervezem. Ez rengeteg munkával jár. Fényképezés? Ez „csak” hobbi. Egy elég költséges és fárasztó hobbi. És ma már sokan hiszik magukról, hogy tudnak fényképezni. Csak hát: azokat az apró, de nélkülözhetetlen trükköket, amelyeket én annak idején Gaál Géza bácsitól sajátítottam el, ők nem ismerik. Ezért látunk ma több ezer rossz fotó mellett egy-két valóban jót.

Hogy kezdődött a zene iránti érdeklődésed, és matematika-földrajz szakos tanár létedre mit jelent számodra a zene?

A zene valamilyen szinten mindig is „velem volt”. Nem jártam zeneiskolába, autodidakta úton tanultam meg tűrhetően zongorázni és gitározni. Már az alapiskolában és a gimnáziumban is volt zenekarunk, ezért szívesen mentem volna zenetanári szakra. Csakhogy érettségi után felvételi vizsga nélkül fölvettek a Brünni Műszaki Egyetem Építészeti Karára. Kezdettől fogva tudtam, hogy nem ez a nekem való helyes irány. Két év után kerültem a Nyitrai Pedagógiai Karra, de abban az évben a zenei nevelés csupa olyan párosításban indult, ami nekem nem felelt meg. A matematikát és a földrajzot viszont mindig is nagyon szerettem, így lettem matematika-földrajz szakos tanár. A zenélést ott sem hagytam abba. Bekapcsolódtam az irodalmi színpad munkájába is. Tőzsér Árpád (a Jókai Napokon győztes) Betyárok sírja című összeállításának én lettem a „főzenésze”. Később sem szakadtam el a zenétől; bárhol is tanítottam, a matematika mellett mindig tanítottam ének-zenét, vagy vezettem énekkart.

Tanítottál Garamszentgyörgyben, Nagyölveden, nyugdíjazásodig a zselízi Alapiskolában dolgoztál.

Garamszentgyörgyben négy évig, Nagyölveden mindössze két hónapig tanítottam. Innen az egypártrendszer hatalmi gépezete a zselízi művelődési otthonba űzött. Három évig dolgoztam ott „kulisszatolgatóként” jóval magasabb bérért, mint amennyit pedagógusként kereshettem volna. Ekkor alapítottam meg a Csemadok-kórust, és közben vezettem a gimnáziumi leánykart is. Innen kerültem Nyustyin Ferenc iskolaigazgató hathatós segítségével a zselízi alapiskolába, és innen mentem nyugdíjba.

Két kórusköteted is megjelent.  Milyen egyéb kiadványokkal büszkélkedhetsz?

Az Este van, este van című kórusgyűjteményem 2011-ben, a Különös éjszaka volt című (könnyűzenei feldolgozásokat tartalmazó) kötet 2020-ban jelent meg. A 32 komolyzenei kórusművet tartalmazó kóruskötetem A napfény áthatol… címmel jelenik majd meg – remélhetőleg még 2021-ben a Csemadok Művelődési Intézetében. Három jelentős zenei kiadványomat ismerik: a Franz Schubert Zselízen 2000-ben, a Ha megszólít az ének… 2004-ben jelent meg a Lilium Aurum kiadóban, A komolyzene szolgálatában című arcképcsarnok című portrégyűjteményt a Szlovákiai Magyar Írók Társasága adta ki 2014-ben. Számos matematikai feladatgyűjteményem jelent meg Vácott és itthon (a Lilium Aurum gondozásában).

1992-től 2001-ig tagja voltál a bécsi székhelyű Franz Schubert Intézetnek (IFSI).

Ez a szervezet akkor azért jött létre, hogy előkészítse azt a koncert- és rendezvénysorozatot, amellyel Franz Schubert születésének 200. évfordulójára emlékezett az egész művelt világ 1997-ben. Számos fontos emberrel sikerült akkor megismerkednem, rengeteg kutatási anyagot kaptam tőlük, az énekkarunk több rendezvényére is sikerült felhívnom a bécsiek figyelmét, és több esetben is próbáltam lobbizni a kastélyunk helyreállítása érdekében. Hozzá kell tennem: nem sok eredménnyel.

Mi az, amit még nem sikerült megvalósítanod, akad-e még bepótolni való?

Már majdnem teljesen elkészültem családunk rendhagyó családtörténetével. (Magyar apa, német anya és keresztmama, meg minden, ami ebből adódik…) Egyelőre kiadót keresek hozzá. Mivel tagja vagyok a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának, talán sikerül ezen az úton elindulni. És van még egy bepótolni valóm. Ifjúkoromban, 1979-ig játszottam zenekarban. Számos saját szerzeményt játszottunk. Most kiderült, hogy ezek nem is olyan rosszak, és ha most nem rögzítjük ezeket, akkor végleg eltűnhetnek. Kapóra jött, hogy nem egész egy éve néhány korábbi zenésztársammal úgy döntöttünk: újra leakasztjuk a gitárt a szögről. Talán sikerül ezeket a számokat megörökíteni.

Több díjjal is dicsekedhetsz: Katedra díj (1997), Pro Urbe-díj (Zselíz, 2001), Nagy Szent Gorazd-díj (2005), „A szlovákiai magyar iskolákért” emlékplakett (2005), Vass Lajos- emlékérem (2009). Mit jelentenek ezek a díjak számodra?

2018-ban kaptam Budapesten a KÓTA-díjat mint szakíró, karnagy: zeneszerző/zeneíró kategóriában. Ahogy a többinek, ennek is mértéken felül örültem annak ellenére, hogy az ember nem a díjakért alkot, dolgozik.

Az örömforrás maga az alkotás.

Címkék: Horváth Géza, polihisztor, Zselíz