Hrubík Béla: Haza a magasban

A Trianon óta eltelt több mint száz év bebizonyította, hogy nincs nagy hajlandóság a sorsunk jobbá tételére. Nem volt a Csehszlovák Köztársaság idején, és nincs most sem. Nagyanyám, aki 1907-ben született, úgy lett hat különböző ország polgára, hogy ki sem mozdult a házából. A rendszerváltás óta eltelt 32 évben most vagyok a harmadik, de mondhatjuk a negyedik párt alapításánál úgy, hogy soha nem fordítottam köpönyeget se jobbra, se balra. Ahogy beálltam 89-be, azóta is itt állok, mi mást is tehetnék? Talán még egy utolsó pártalapítás beleférne, ha a génjeimet a nagyanyámtól örököltem, aki 95 évet élt, de ha megkérnélek benneteket, ezt már mellőzzük.

Öt generáció óta várjuk, hogy jobb legyen a sorsunk. Sokakkal ellentétben, soha nem voltam és nem is leszek Stockholm szindrómás. Egy paptól egyszer azt kérdezte egy hívő: Atyám, sokat kell még várnunk arra, hogy nekünk jobb legyen? Az atya azt felelte, ha csak várni fogtok, akkor sokat. Cselekvő mindennapok kellenek ahhoz, hogy az életünk, a sorsunk, jobbra forduljon. Ehhez minden cselekedni akaró és tudó társamnak kezet nyújtok. De a sunyi megalkuvást és öncélú törtetést, mindenféle tehetség nélkül utálom, és ezzel szemben kíméletlen leszek, mint ahogyan eddig is az voltam.

Az elmúlt 30 évben tudjátok hányszor hallottam azt politikusaink szájából, hogy most ezt nem lehet, most azért nem lehet, most nincs rá politikai akarat? Ezerszer. És tudjátok hányszor hallottam felelős politikus szájából, hogy ezt rosszul csináltam, tévedtem, nagyot hibáztam? Egyszer sem.

A nagy dolgok, mindig a kis dolgokkal kezdődnek, mint ahogyan az leghosszabb út is az első lépéssel. Tartsunk önvizsgálatot az előre lépéshez mindnyájan.

Mint közösség elbuktunk, mert nem tudtuk erélyesen és következetesen megvédeni önmagunkat, határozottan kiállni a jogainkért, komáromi nagygyűlés, Agócs Béla, Malina Hedvig, dunaszerdahelyi szurkolóverés. Azért nem vesznek bennünket komolyan, mert látják, hogy határozatlanok vagyunk sorsdöntő eseményeknél.

Sajnos a közösségünk jelenlegi morális állapota és elkötelezettsége, a gyors változást a közel jövőben sem vetíti előre, de ettől függetlenül törekednünk kell rá. Meg kell találnunk azokat a problémákat, amely az embereket érintik, és javítanunk kell rajta. Emberi módon. Az elmúlt egy évben volt időm végiggondolni a készülő közös alapszabályunk vitái kapcsán, hogy hová is jutottunk és merre tartunk. Ha ezt őszintén leírnám, akkor úgy járnánk, mint a Seres Rezső Szomorú vasárnap című dalának egykori hallgatósága. Tömegesen ugranánk ki az erkélyről a Dunába.

Amikor a belső nyelvhasználatról és jelképeink használatáról folyt a vita a partnereinkkel, sokszor meginogtam, érdemes-e ezt még tovább folytatni. Sokszor estéket betöltő végtelennek tűnő percekben alkudoztunk szavakra, egy mondaton belül, hogy hogyan fogalmazzuk meg az önrendelkezést, hogy az a másik két partnerünknek ez megfeleljen, de tegyük a szívünkre a kezünket.

Mit is tettünk mi a csendes várakozás megnyugtató, békés magányán és siránkozásain kívül ezért az elmúlt harminc évben?

Utcára vonultunk, netán utakat zártunk le, kivonultunk-e a parlamenti ülésről, amikor még ott voltunk, bojkottáltunk-e valami fontosat, ami nagyot szólt?

Magyarán, leszakadt egy gombunk is ebben a harcban? Nem.

Az állampolgársági törvény kapcsán megszerveztük-e, hogy vegye fel azt kétszázezer felvidéki magyar és próbálják elvenni ennyi embernek a szlovák állampolgárságát? Nem. Ha továbbra is a kicsinyes, öncélú, nem az embereket szolgáló, egymás elleni bozótharcot választjuk a valódi, alázatos politikai párbeszéd helyett, nem fogunk tudni előre lépni, és végleg széthullunk. És nem lesz több lehetőségünk. Ne reménykedjünk. Még el sem kezdődött az érdemi munka, de már nagyon sokan jajgatnak, hogy ebből vajon mi lesz. Még egy valódi programot sem hoztunk tető alá, de már sokan tudni vélik, hogy ez nem sikerülhet. A folytonos siránkozással olyanok vagyunk, mint az öreg székely az orvosnál.

– Áron bácsi mi baja? – kérdezi az orvos.
– Jaj doktor úr, a hátam, a derekam, a vállam. Az a sok lapát, csákány, meg a só es.
– Hol dolgozik? – kérdi az orvos.
– Hát a sóbányában – feleli Áron bácsi.
– És mióta? – kérdezi az orvos.
– Holnap kezdek!

A normális emberi értékek támadás alatt vannak a világon. Azt mondják a nagyon nagy liberálisok, akik a világot es irányítják, hogy szégyellenünk kell magunkat, mert fehérnek születtünk, mintha bárki is tehetne arról, milyen bőrszínnel született. Rasszisták és fasiszták vagyunk, mert nem térdepelünk le egy drogos bűnöző halálának emlékére, miközben Európában százak esnek áldozatul értelmetlen erőszaknak idegen kultúrájú és vallású bevándorlók keze által: szobrot emelnek Nyugaton annak a Leninnek, aki milliók haláláért felelős, keresztény templomokat rombolnak le bevásárló központok építési területének, papokat gyilkolnak, és mi némák vagyunk.

Úgy teszünk, mintha ez minket nem érintene.

Tényleg? II. János Pál pápa mondta, hogy a Krisztussal való kapcsolatától megfosztott világ, előbb vagy utóbb az ember ellen fordul. Ezt bizonyítja a történelem, napjaink történelme is. Ahol elvetik Istent, ott elvetik az embert is. Az elért, jóléti társadalmaink lassan elfordulnak az örök igazságoktól, azoktól az alapelvektől, melyeket egykoron kőbe vésve kaptunk meg, és helyette egy virtuális világot, anyagi javakat megjelenítő és előnybe részesítő értéktelenséget és embertelenséget erőltetnek ránk, mely nemcsak az józan ésszel megy szembe, de pusztulásba is taszítja a jövőnket.

Minden politikai és társadalmi elemzés ellenére, azonban nem gazdasági válság van a világban, hanem emberi.

Emberként mondunk csődöt, amikor hallgatunk, némák vagyunk, mikor szólnunk kellene, amikor meghunyászkodunk ha igazságtalanságot látunk, amikor tétlenek maradunk, ha cselekednünk kellene,amikor a könnyebbik utat választjuk a kényelmünk miatt, pedig látjuk, hogy az nem vezet sehová.

Atomjaira hullott társadalmunk sem találja önmagát, mert bizalmi és hitelességi válságban van. Nemcsak templomaink üresednek ki lassan, fokozatosan, de a lelkünk is, melyből kiveszik a hit, a közösségi szolgálat alázata, a hazaszeretet és az áldozatvállalás, mely nélkül egy elszakított közösség nem maradhat fenn hosszú távon.

Amikor arról vitáztak a pártjaink delegációi hogy mit jelent számunkra a család, ledöbbentem, hogy még ebben sem tudtunk közös nevezőre jutni, pedig mindnyájan normális családban nőttünk fel, legalább is így gondolom, ahol édesanya, édesapa és testvéreink voltak. Napjaink divatja, a szivárványszínű zászlók kitétele a profilképeinkre, meg a baloldali liberálisok által uralt hivatalokra.

Utcai felvonulások erőltetése egy beteg, deviáns nemi identitású kisebbség támogatására, mely már európai alapérték lett? De tényleg az? – kérdezem.

Tényleg egy normális társadalomra tartozik az, hogy valaki éppen a kecskébe, a díványba, a csillárba vagy éppen a kisvasútmodellbe szerelmes, és azzal akar élni, hogy legalizálni akarják a nekrofíliát és a zoofíliát?.

Aki csak önmagát akarja feleségül venni férfi létére, az már ebben a társaságban normálisnak tűnik, miközben az Európai Parlament megszavazza, hogy szülhessenek a férfiak is. De ki adott erre felhatalmazást és megbízást nekik? Mert az európai polgárok nem, az biztos.

Tényleg megőrült már mindenki és nincs aki nemet mondjon a politikai PC miatt erre az abnormalitásra. Az Európai Unió vezetői és hivatalnokai a 10 és 20 ezer eurós álomfizetéseik mesevilágában élnek, és olyan messze kerültek az európai átlagpolgár gondjaitól és mindennapi életétől, mint a Föld a Marstól.

Remélem ma valaki csuklik az Európai Bizottságban, legalább, mint a székely lova.

– Édesapám csuklik a ló – mondja Áron.
– Adjál neki vizet – feleli az öreg.
– Nem úgy csuklik, hanem össze!

Ma Európa jövőjét azok a nyugat által évtizedekig megvetett kelet-közép-európai államok jelentik, akik a legszegényebbek, legkiszolgáltatottabbak és, akik munkája nélkül a nyugat európai kényelmi életmód ma összeomlana. Látjuk mi történik Nagy-Britanniában a kelet-európai sofőrök nélkül. Minél előbb tudatára ébrednek ennek, annál gyorsabb lesz a kijózanodás ennek megszűntével.

És vajon a mi leendő EU-s politikánk milyen lesz? Vajon a Európai Néppárt családjában, mely egyértelműen balra tolódott, hol lesz a helyünk, van-e még keresnivalónk az EPP-ben? Hogyan álltunk ki közösségként, amikor Vera Jourová a kukába dobta a Minorty Safepacket? Én és néhány barátom és polgármester tudom, hogyan álltunk ki. És a pártjaink? Meddig maradhatunk szótlanok a fölött, ami Európában zajlik?

Nincsenek üzeneteink a választóink felé. Olyanok vagyunk, mint a dísztökök az őszi kiállításon.

És majd ne csodálkozzunk ha megint az emberek elé állunk majd a következő EU parlamenti választások alkalmával, hogy senkit nem érdekel. Annyi fiatal, tehetséges, nyelvet beszélő politikusunk van. Miért nem dolgoztatjuk, foglalkoztatjuk őket ezen a téren? És akkor még nem beszéltem azokról a pénzügyi lehetőségekről, amit az EU akár velünk, akár nélkülünk biztosít. Hol vagyunk, a civiljeink, a falvaink ebben a rendszerben, ahol milliárdok úszkálnak a vízen mint a dinnyehéj a Dunán? Vagy ez csak tényleg arról szól, hogy egy-két embernek legyen egy jól fizető állása Brüsszelben? Majd megyünk megnézni a pisilő pali pöcsét háromnapos kirándulásokon, hogy kimerítsük magunkat meg a képvislőink promó-keretét? Nem hinném.

Mint ahogyan azt sem hiszen, hogy számunkra, gyermekeink számára a mai nyugat példa lehetne. Az az erkölcsi szenny, az a képmutatás, az a kettős mérce, az a szakmaiatlansággal párosuló, kioktató pökhendiség és a kettős mérce elve, ami nyugatról felénk ömlik, az a kultúránk, a hitünk, a létformánk teljes megsemmisítése felé taszít minket. Ha ez valakinek példa, akkor fogja magát és menjen ki élni a szeretet földjére.

A pénz nem minden. Van, amit nem lehet megfizetni, és erre is ideje rájönnünk.

De mielőtt belemennénk a bolygó, ezen belül Európa megmentésébe és a világbéke megteremtésének lehetőségébe, nézzük szét itthon, mit is várnak el tőlünk az emberek és mi mit várunk el önmagunktól? Hitelességet, őszinteséget határozottságot és az igazság melletti kiállást, szolidaritást az átlagemberek mindennapjaival. Ha minden kényelmetlen, kisebbségi, sajátos sorsunkból fakadó nemzeti és politikai témát kerülni akarunk az egymással való együttműködésünk során, úgy járunk mint a székely a koffer árussal a vasútállomáson. Vegyen kend koffert, mondja az árus a vonatra várakozó székelynek. Oszt minek vóna az nekem, mondja a székely. Hát bérakhatná bele kend a kalapját, a ruháit, a cipőjét. Oszt itt ülljek meztelen? -hangzik a válasz. Igen , ha nem vállaljuk fel a szlovák társadalom által elutasított kisebbségi témákat, politikai meztelenségre leszünk ítélve a saját választóink előtt.

A sorsunk sokszor idegen hatalmak kezében van, de a jellemünk mindig a magunkéban. Egyéni mindenki felelőssége!

A Magyarország határain kívül élő magyarság nélkül nincs nemzet, és nemzet nélkül nincs haza.

Nekem a nagyszüleimtől az unokámig nem adott a sors hazát, csak szülőföldet. Az én hazám ott van, Mária országaként a magasban és mélyen a szívemben. Őrzöm míg élek és így, erre neveltem gyermekeimet is. Őrizzük meg ezt a szellemi hazát magunknak, a jelennek és a jövőnek. Tisztán, olyannak, mint ahogyan azt őseink több, mint ezer éven át tették harccal, munkával, hittel. Ehhez társat találtok bennem. Én a “térdre magyar” politikája helyett mindig is a “talpra magyart” fogom képviselni!.

Végezetül álljanak itt, ebben az évben 120. születésnapjának évfordulóján Esterházy János felvidéki mártírpolitikus örök érvényű szavai, aki nemcsak életében, de halálában is szolgálja ezt a nemzetrészt:

“Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szem előtt lebeg azok példát adó munkássága.”

Isten áldjon mindnyájunkat ahhoz, hogy ezt megértsük és felnőjünk ehhez a nagy feladathoz!