Morva Mátyás: „Gyurcsó István szellemi öröksége segíthet megtartani minket magyarnak”

Garamkövesd. 2025. április 11-én, pénteken 15:00-kor került sor az elmúlt évtizedek alatt hagyománnyá vált Gyurcsó István költő és Dr. Hubik István műfordító tiszteletére megrendezett megemlékezésre. A Gyurcsó István emlékszobor körül összegyűlt emlékezőket kultúrműsorral várták Sztruhár Mátyás és Horváth Jennifer, továbbá a Fehér Akác Énekkar és Moravčík László, illetve a Boróka Néptánccsoport közreműködésével. Emlékező beszédet Morva Mátyás prózaíró, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának választmányi tagja mondott, melynek leiratát lejjebb közzé tesszük. A rendezvény moderátora Bc. Párkanská Gizella, a Csemadok ASz elnöke volt. Gyurcsó István szobrának és Dr. Hubik István emléktáblájának megkoszorúzása után Mgr. Párkanský Ferenc, Garamkövesd polgármestere állófogadásra invitálta az emlékezőket a helyi művelődési házba.

Tisztelt Emlékezők, kedves Garamkövesdiek!

Miután megtisztelő felkérésükről értesültem, közelebbről is elkezdtem az ismerkedést Gyurcsó István életével és költészetével – be kellett látnom, hogy addig keveset tudtam róla.
De ahogy elkezdtem olvasni válogatott verseit, első látásra megérintett. Különösen az „Unokák megszületnek…” című versét emelném ki, amelyet biztos vagyok benne, hogy az évek során megemlítettek ezen a helyen sokan mások is. Mégis, ennél versnél éreztem azt, hogy több mint egy költemény: elszakított nemzeti közösségeink tragikus alapélménye, sokszor ki sem mondott fájdalom versformába öntése, ugyanakkor figyelmeztetés is.

És itt engedjenek meg egy rövid személyes kitérőt.

Pár éve innen nem is olyan messze, a nagykürtösi járás egyik magyarlakta településén jártunk, hogy a helyi értékeket, hagyományokat gyűjtsük össze. Beszélgetéseink során egy idős bácsi, aki a nagyapám is lehetett volna, mesélte el, hogy fiatal korában magyar anyanyelvűként katonának vitték az akkorra idegenné vált ország egy végképp idegen szegletébe. Olyan közegbe került, ahol senki sem értette a szavát. Az anyanyelv, amely számára az otthont jelentette, ott teherré vált, elidegenítő tényezővé.

Ez a lelket szorongató tapasztalás olyan mély nyomot hagyott benne, hogy mikor családot alapított, eltökélte: a gyerekei nem kerülhetnek hasonló helyzetbe, nem élhetik át ugyanazt a fájdalmat és megaláztatást. Ezért bár otthon átadták nekik a magyar szót, mégis szlovák iskolába íratták őket, hogy felnőve könnyebben boldoguljanak. Ez sikerült is, és ezen a ponton még büszkén kihúzta magát a bácsi, aki akár a nagyapám is lehetett volna.

Viszont a történetnek még nem volt vége, és úgy tűnik, a lelkéből is ki kívánkozott még, mert folytatta. Az élet úgy hozta, hogy a gyerekek messzire költöztek, idegen városokba és az unokáknak már nem tanították meg a magyar nyelvet. Így amikor mostanában összejön a család, a nagyszülők és az unokák csak szlovákul tudnak beszélni egymással. Amikor ezt a zárórészt mesélte, már visszavonhatatlanul ott csillogtak a szemében az elfojtott könnyek és nekünk, a hallgatóságnak is elszorult a szíve.

És itt álljunk meg egy pillanatra! Nem a szemrehányás, nem a pálcatörés ideje ez. Egy ilyen történet hallatán aligha van helye okoskodásnak vagy magyarázkodó fejtegetéseknek, hisz mindannyian értjük és érezzük, miről van itt szó:

„A nagyszülők szíve tiszta szoba,
ahol leülhetnek a más nyelvű
unokák.
De egyszer elfogynak a nagyszülők:
elfogy a kerek alma,
kihűlnek a tiszta szobák.
Az unokák nem tanulják meg a
varázsigéket,
és elfelejtik a világot.”

Tisztelt Emlékezők, kedves Barátaim!

A bácsi, aki a nagyapám, vagy akár az itt jelenlévő fiatalok nagyapja is lehetett volna, nem egyéni hibát követett el, szomorú története egy kényszerekkel terhelt történelmi korszak lenyomata. De mi, akik ma ismerjük Gyurcsó István sorait, véssük az eszünkbe verse üzenetét:

anyanyelvünk nemcsak kommunikációs eszköz, hanem önazonosság, otthon; múlt, jelen és jövő egyszerre.

Gyurcsó István költészete pedig pontosan ilyen élményekből, ilyen közösségi tapasztalatokból építkezik.

Művészetében központi helyet foglal el a tényvers: a saját élményeken, személyes és közösségi tapasztalatokon alapuló költői megszólalás. Nem idealizál, nem díszít fölöslegesen – hanem az élet nehézségeit, az identitásért, az anyanyelvért, a megmaradásért folytatott küzdelmet tárja elénk a maga nyers valójában. És ez az, ami számomra különösen értékessé teszi őt: közérthető marad, mégis mélységesen emberi. Olvasva a verseit, nemcsak a saját életét ismerjük meg, hanem a mi közös múltunkat, kollektív sorsunk egy-egy darabkáját is.

Az „Unokák megszületnek…” pontosan azt a fájdalmat ragadja meg, az elszakított magyar nemzeti közösségek alapélményét, amely mind a mai napig eleven: a nyelvvesztés, az öntudat megfogyatkozása, a kulturális elszakadás tragédiája, amit generációk közti elidegenedés csak tetéz.

A Kárpát-medence minden szegletében ismerik ezt a történetet – és Gyurcsó az, aki szavakba tudta önteni, figyelmeztetés gyanánt mindannyiunk számára.

Ahogy készültem erre a mai megemlékezésre, egyre határozottabban tudatosult bennem:

Gyurcsó István nemcsak egy letűnt kor költője, hanem a mi sorsunké, a mi jelenünké, és őszintén remélem, hogy a jövőnké is. És ehhez, Tisztelt Emlékezők, önökre, nagyszülőkre és szülőkre, gyermekeikre és unokáikra is szükség lesz!

Élete és munkássága arra tanít, hogy az emberi tartás, az anyanyelv szeretete, a közösség iránti felelősség nem elvont fogalmak – hanem mindennapi döntések és küzdelmek eredményei.

Ma, amikor olyan sok eddig szilárdnak gondolt sarokkő lazul meg alattunk – identitás, hovatartozás, közösségi értékek – különösen nagy szükségünk van arra, hogy hozzá fogható példaképeket állítsunk magunk elé.

Tisztelt Emlékezők, kedves Honfitársaim!

Gyurcsó István nemcsak verseket hagyott ránk, hanem egy olyan szellemi örökséget, amely segíthet megtartani minket magyarnak – emberként, közösségben.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Címkék: Dr. Hubik István, Garamkövesd, Gyurcsó István, Morva Mátyás