Catalina Bianchi: Zafírkönny I. rész – 5. fejezet

V.

Másnap magához vett egy kosárkát, az aljára elrejtette a lapokat és a Bánk bánt, a konyhából kért egy kis süteményt és bodzabort,hogy majd átadja Ferenc atyának. A templomban két öregasszony imádkozott magába szállva, nem vettek tudomást a külvilágról. Mária tétován beült a hátsó padba és várt. Sándornak se híre, se hamva. Egyszer csak Ferenc atya jött ki a sekrestyéből, s egyenest hozzá lépett.

– Lányom, gyere, a sekrestyében meggyóntatlak, a gyóntatószékben nagyon fülledt a levegő.
– De én nem akarok gyónni – tiltakozott Mária suttogva. Honnan vette ezt az atya?
– Dehogynem, hiszen ezért kérettél ide, nem? Gyere csak, gyere!

Mária nem értette az egészet, mégis engedelmesen felkelt a helyéről, és követte. Az atya a az egyik sötét sarok felé intett. Koroknay lépett ki a fényre.
– A báró úr kért meg, hogy segítsek egy lelkes honleánynak. Átmegyek a parókiára, nyugodtan beszélgessenek.

A lány arca felragyogott.
– Nagyon köszönöm atyám. Kérem, fogadja el ezt a kis édességet, a bodzabort meg Julcsa készítette.
– Hát ezért már érdemes volt ezt a kis kellemetlenséget vállalnom. Egy fertály óra múlva visszajövök, kívülről bereteszelem az ajtót. A templomon keresztül tud kimenni.

Mikor az atya távozott, Sándor azonnal kezet csókolt neki.
– Azt hiszem, jelen pillanatban ennél biztonságosabb helyet nem tudtam találni. Ferenc atya a szövetségesem. A haza hű szolgája, nemcsak Istené. Ó, Mária kisasszony, olyan gyönyörű volt az este! A megvalósult álmom, s még csak magához se szólhattam, a közelébe se mehettem.

Mária elpirult, a báró olyan elragadtatással beszélt, amellyel nem tudott mit kezdeni. Inkább elterelte a szót, bár szívesen hallgatta volna tovább az udvarlást.
– Visszahoztam a lapokat és a Bánk bánt. Csodálatos! Nagyon szeretném egyszer színházban látni. Annyira időszerű ma is, nem gondolja?
– Mindenképpen. Ha megengedi, ma is hoztam önnek valamit. Petőfi verseit, ha már akkora rajongója. Egészen féltékeny vagyok rá.

Mária mohón kapott a kis könyvecske után, mint a kisgyermek, mikor egy szép, régen áhított játékot kap. 
– Úgy látom, joggal – tette hozzá Sándor nevetve – Néhány verset bejelöltem, az én kedvenceim. Csak remélem, hogy az ön tetszését is elnyerik.

A lány találomra felütötte a könyvet az egyik jegyzéknél, s félhangosan olvasni kezdte a vers első sorait:

Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy 
Szeretlek, mert ezt mondhatom; 
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? 
Mert én azt magam sem tudom! 
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, 
De milyen mély? nem tudja senki sem. 

Mária felkapta fejét, és kérdőn nézett a férfira. Most ezzel mit akar mondani? Ez csak egy költemény, vagy úgy kell értenie…
– Petőfi sokkal jobban meg tudja fogalmazni az érzéseit, mint én. De úgy látom, zavarba hoztam… Mária, – közelebb lépett, és mindkét kezét a tenyerébe vette – azt hittem, az én szívemben csak a haza és a szabadság ügyének van helye. A szerelmi fellángolások korát, úgy gondoltam, magam mögött hagytam. De már az első közös táncunk megpecsételte a sorsomat. Az a baj, a haza sorsa nem jól áll. A császár valamire készül, és ahogy ön is tapasztalja, nem egységes az ország, nem mindenkinek fontos a magyar szabadság. Az édesapja nem engedi, hogy annak rendje és módja szerint udvaroljak önnek, hogy aztán nőül vehessem. pedig más vágyam sincs, mint hogy ezekben az előttünk álló nehéz időkben ön legyen a hátországom. Nem tudok mit ígérni. Ha harcokra kerül a sor….
– Harc, Sándor?! Miket beszél! Ne rémítsen meg! 
– Úgy gondolom, Mária, hogy bár a forradalmunk egyetlen csepp vér kiontása nélkül zajlott, hogy megtarthassuk, sok ártatlan vére fog folyni.

Mária maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, de önkéntelenül megsimogatta a férfi arcát.
– Én akkor is várni fogom önt. Minden egyes nap. És aztán…
– Legszívesebben most azonnal feleségül venném. De ön megérdemli, hogy annak idején majd hét határra szóló lakodalmat csapjunk. És hajnalig táncoltatom majd…

Ferenc atya diszkrét torokköszörüléssel lépett be az ajtón. A fiatalok illedelmesen elbúcsúztak, Mária Sándor karjába fűzve a kezét lépett ki a sekrestye ajtaján. A férfi lova a sekrestye háta mögött várakozott. A lány megsimogatta a sötétbarna szilaj paripát. Egészen olyan volt, mint a gazdája. Sándor körülnézett, nem jár-e valaki arra, aztán hátulról finoman megölelte, majd óvatosan maga felé fordítva lágyan megcsókolta. Máriával megfordult a világ. 
– Szeretem magát, Mária. Mit gondol, hetente hányszor tud eljönni a templomba? Ez is csak egy pótmegoldás, de Ferenc atyában megbízhatunk. Ha kell, titokban összead minket. 
– Mint Rómeót és Júliát?
– Az nem végződött túl jól, úgy emlékszem. Mint Thúry bárónőt és Koroknay bárót. Alig várom, hogy a kastélyunk úrnője legyen. Várom szombat délután ugyanebben az időben. Bármi változna, üzenünk egymásnak. Az a Miska fiú aranyat ér.

Még egy csókot váltottak, a báró elvágtatott, Mária pedig elindult hazafelé, az utolsó métereket futva tette meg, muszáj volt nagy boldogságát valahogy kiadni magából. Ettől kezdve általában hetente két alkalommal Ferenc atya segítségével a sekrestyében találkoztak. Nem volt ez több fél órányi önfeledt beszélgetésnél, Sándor Máriát beszéltette volna, minél többet megtudjon a mindennapi életéről, a gondolatairól, a világlátásáról. A lány pedig az országban történt eseményekről akart hallani legalább dióhéjban. És mindeközben percekig csak hallgattak, mosolyogtak egymásra. Nem hangzottak el ígéretek, felesleges lett volna. Nem mertek a faluban együtt mutatkozni, a sekrestye falának tövében váltottak néhány ölelést és csókot. De ez segített derűsen túlélni a következő napokat. Sándor sokszor gondterhelten érkezett, de arról, hogy ő milyen részt vállal a haza ügyében, nem beszélt. Nem akarta bajba sodorni Máriát azzal, hogy bármit is tud. És azt sem akarta, hogy aggódjon miatta. 

Egy szeptemberi délutánon a férfi feldúltan érkezett, késett is néhány percet, ami nem volt szokása. 
– Jellasich átlépte a Drávát, meg kell védenünk a hazát. Általános mozgósítás van. 

Mária, nem törődve az atya jelenlétével, a karjaiba vetette magát.
– Nem hittem volna, hogy idáig fajul a helyzet. Tudom, felesleges lenne lebeszélnem arról, hogy csatlakozzon a sereghez. Mit gondol, meddig tarthat ezt a Jellasichot visszaverni?
– Nem tudom, madárkám. Az a baj, nincs képzett hadseregünk. Nincs felszerelésünk…Persze, a haza ügyében elkötelezett nemesek mindent megtesznek, hogy az anyagi feltételek adottak legyenek, de tulajdonképpen valamennyien csak a vívóleckéken használtuk eddig a kardunkat, a a puskánkkal maximum nagyvadra lőttünk…Nem beszélve arról, hogy a parasztjaink egyáltalán nem értenek a harchoz. A lelkesedés ugyan sokat tesz…
– Sándor fiam, nem vagy túl derűlátó. A Jóisten a mi oldalunkon áll majd. Visszatér a magyarok régi dicsősége, meglásd. Most annyi lelkes, fiatal hazafi harcol a nemes ügyért.
– Úgy egyen, atyám. Megkérhetem, hogy hagyjon minket magunkra néhány perc erejéig?
– Persze, fiam, búcsúzkodjatok nyugodtan.

Ahogy az atya kilépett a helyiségből, Sándor a zsebébe nyúlt, és egy mélykék, csepp alakú zafírmedált tett Mária tenyerébe.
– Tudom, hogy megérted, el kell mennem, a hazának szüksége van rám. Nem sejthetjük, visszatérek-e, ahogy azt sem, meddig leszek távol. Ez a medál az édesanyámé volt. Megfogadtam neki, hogy csak annak a nőnek ajándékozom, aki a feleségem lesz. Akit jobban szeretek majd, mint az életemet. Ha hazatérek, a menyasszonyomként vezetlek majd ebbe a templomba, s a feleségemként távozol majd. Tudom, nem viselheted, de engem megnyugtat majd a tudat, hogy nálad van. Amikor lehetséges, küldök üzenetet. Az atyának fogom címezni, ő majd átadja neked. S a válaszokat is eljuttatja hozzám. Tudom, hogy édesapád vigyáz rátok. Ha rosszra fordulna a helyzet, ne gondolkozzatok elhagyni az országot. Én megtalállak, bárhol is leszel. 

Mária könnyei csendesen folytak az arcán, uralkodnia kellett magán, hogy ne kezdjen hangosan zokogni, ne próbálja meg minden lehetséges módon visszatartani. A medált  szorosan a tenyerébe zárta, aztán kihúzta az egyik gyöngyös hajcsatját. 
– Nincs nálam más, amit zálogul adhatnék. Várni fogom a híreket, s azonnal válaszolni fogom. Mindennap érted imádkozom majd. Tudom, hogy visszatérsz. 

Majd a szíve szakadt meg hazafelé menet, a patakban megmosta az arcát, hogy ne lássák a könnyei nyomát.Görcsösen szorongatta a zafírmedált. Minden rendben lesz. Hová tehetné, hogy mindig nála legyen, de mégsem vegye észre senki? Anyuska és apuska minden ékszerét ismerték, nem akaszthatta a nyakába egy láncra. A zsebéből kiesik, a szobájában bárki megtalálhatja. Megállt egy pillanatra, beugrott az egyik fa mögé, megbontotta a ruhaderekát, és a medált a fűzőjébe rejtette, a szíve közelébe. Éjjelre majd a párnája alá teszi. 

A kúria udvarában is nagy volt a felfordulás, Zsigmond báró nem tartóztathatta vissza azokat, akik be akartak állni katonának. Még jó, hogy az idei aratás már régen készen van. 

A napok ólomlábakon vánszorogtak, a hírek pedig még annál is lassabban. És ami a legkétségbeejtőbb volt, általában egymásnak ellentmondó hírek érkeztek. Három hét múlva a vasárnapi mise után Ferenc atya egy Árpád-házi Szt. Margit életéről szóló könyvet adott át neki.
– A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával érdeklődést mutattál, lányom a szentek élete iránt. Gondolom, a báró úr megengedi, hogy egy kis lelki olvasmányt kölcsönözzek a kisasszonynak.

A báró elégedetten bólogatott.
– Természetesen csak helyeselni tudom, hogy francia regények helyett a vallásban mélyed el. Ki tudja, aztán milyen elhatározásra jut…

Mária sejtette, hogy édesapja egyre inkább fontolgatja, hogy zárdába adja. Ezekben a zavaros időkben ott legalább biztonságban lenne, s nem utolsó sorban megszabadítaná a szüleit attól a gondtól, hogy mi lesz a sorsa, ha férj nélkül marad. Mivel az utóbbi időben rendszeresen a templomba kéredzkedett, valószínűleg megerősítette őket ebben az elgondolásban. De vajon mit akar az atya ezzel a  könyvvel? A hintóban ülve belelapozott, s azonnal le is csapta a fedelét. A könyv lapjai közé egy levelet rejtettek! Hát persze, Sándor levelét nem adhatja át csak úgy nyilvánosan. Kettesével szedte a lépcsőfokokat a szobája felé, le sem vette a köpenyét, máris feltépte a pecsétet a levélen, és itta minden szavát. Hatalmas kő esett le a szívéről, hogy a férfi jól van, a leveléből derű sugárzott. Büszkén újságolta, hogy Pákozdnál vereséget mértek az osztrákokra. Ezt bezzeg apuska nem említette! Száz csókot és ölelést küldött, biztosította, hogy minden gondolata, ami nem a hazával kapcsolatos, az Máriáé. Petőfi soraival fejezte be: “Szeretlek kedvesem, szeretlek tégedet…”

Naponta százszor elolvasta ezeket a sorokat, kis szekretere zárható fiókjába rejtette a levelet. Sándor arra kérte, égesse el, de nem tudta megtenni. Ha nem ad rá okot, senki sem fog kutatni a szobájában, Zsuzsikában maximálisan megbízott, s a lány egyébként sem tudott olvasni. Ha már az atya kölcsönözte neki a könyvet, esténként olvasással múlatta az időt, pláne, hogy anyuska gyakran érdeklődött, mi mindent tudott meg Szt. Margitról. A végén még kénytelen lesz megszökni, ha kolostorba akarják kényszeríteni! Egy álmatlan éjszakán ki is gondolta, ha arra kerülne a sor, férfiruhában megszökne, és felkeresné Sándort a táborban. 

Két hét múlva a könyvbe rejtett válasszal sétált be a sekrestyébe. Anyuska nagyon köhögött, így ők hazamentek a hintóval, Mária legalább nyugodtan tudott beszélni az atyával. 
– Megírtam a választ Sándornak, atyám! – suttogta, hogy a sekrestyés ne hallja- Tud valamilyen híreket?

Az atya arca elkomorodott.
– Sajnos nem jól alakul a dolog. A kormány lemondott, Kossuth megalakította az Országos Honvédelmi Bizottmányt, ez irányítja az ország dolgait. Lázonganak Pesten, Bécsben…
– És Sándor? Merre lehet?
– Azóta nem kaptam felőle hírt, a te leveledet várja, gyermekem. Ne félj, az emberem megtalálja. 

Október végén nyugtalanító hírek érkeztek, apuska nem titkolt örömmel nyugtázta ebédnél, hogy Schwechatnál az osztrákok hatalmas győzelmet arattak. Mária szíve elszorult. Édes Istenem, add, hogy Sándor életben legyen, még ha fogságba is esett! Anyuska amiatt aggódott, mi lesz, ha a környéküket is elérik a harcok.
– Magdolna, nem kell aggódnia. Rólam tudják, hogy császárhű nemesi családból származom. Természetesen felajánlom majd a házunkat a tisztikar részére. Koroknay báró biztosan nem teszi meg – tette hozzá nevetve.

A lány az ajkába harapott, nehogy valami meggondolatlant mondjon. Szégyellte az édesapját. Nem értette, miért nem a saját népe mellé áll. Arra a gondolatra, hogy osztrák tisztek lakjanak velük egy fedél alatt, meg szó szerint rosszullét fogta el.

Pedig félelme hamarabb bekövetkezett, mint gondolta volna. Apuska egy nap ragyogó arccal érkezett haza a főispántól. 
– Most már nincs mitől tartanod, Magdolna. A mi házunk teljesen biztonságos lesz, bármi is történik. Egy hét múlva becses vendégünk érkezik. Az ifjú Ferenc József császár a megyékbe megfigyelőket küld. Rögtön magamra vállaltam, hogy az ifjú Ludwig von Gottfriedet nálunk szállásolják el. Jobb helyet nem találnának neki. És ki tudja, talán Mária is örülni fog, hogy egy fiatal császári tiszttel gyakorolhatja a német nyelvet. Nem igaz?

Mária kényszeredett mosolyt préselt ki magából. Ez borzasztó. Hogy néz majd most Sándor szemébe? Ha megtudja, hogy egy osztrák tisztet látnak vendégül…

Közeledett a karácsony, dermesztő fagyos éjszakák váltották egymást, nagyon aggódott a szerelme miatt. Néhány nappal az osztrák tiszt érkezése előtt egy délelőtt a sekrestyés kopogtatott náluk.
– Ferenc atya kérdezteti, hogy Mária kisasszony be tudna-e jönni a templomba délután kettőre a karácsonyi adományozás miatt. Magdolna asszonyt nem szeretné fárasztani. 

A Thúry család évtizedek óta nagylelkű adományokat osztott a faluban a rászorulóknak karácsony napján. Mivel a férfiak sok családból hiányoztak a szabadságharc kitörése óta, bizony még többen éltek szükséghelyzetben. 
– Csak helyeselni tudom, hogy az atya téged von bele a karácsonyi ajándékozásba. Édesanyádnak ez már túl megerőltető lenne. De mielőtt elmész, kérd ki anyuska véleményét.

Rendben, apuska, így lesz- Mária nem volt túl lelkes, bár az adakozással, hogy segítsék a falu szegényeit, természetesen egyetértett, de azt is tudta, sosem tudnak teljesen igazságosak lenni. Most pedig még kényesebb lesz a helyzet. 

Miután anyuskával egyeztetett, sietősen szedte lábait a decemberi, didergős időjárásban. A természet hótakaró alatt pihent, csikorgott a hó a lába alatt. Máskor elbűvölte volna ez a karácsony előtti hangulat, de most tele volt szorongással. Hogy fognak egy osztrák tiszttel karácsonyozni? És vajon hol lehet Sándor? Elgondolkodva lépett be a sekrestyébe, ahol Ferenc atya helyett egy torzonborz, vastag bundába burkolózott alak várta. Csak akkor sikoltott fel, mikor felé fordult. 
– Sándor! – teljesen elfeledkezett magáról, a nyakába ugrott, és percekig csak csókolták egymást. A férfi úgy szorította magához, mintha többé sosem akarná elengedni. 
– Édes Zafírcseppem, annyira hiányoztál!
– Próbáltam végig nagyon erős maradni, tudom, hogy jó ügyért harcolsz…
– Igen, Ferenc atya elmondta, milyen hősiesen állod a próbákat – Sándor finoman simogatta az arcát – Azt is mondta, hogy édesapád befogadja a császári komisszárt. 

Mária elkomolyodott.
– Erre nem vagyok büszke, sőt szégyellem apuska hozzáállását. De nekem erre nincs befolyásom. Persze ellenkezhetnék, fellázadhatnék, amivel csak azt érném el, hogy villámgyorsan kolostorba dugnának. Hogy mostanában annyit látogattam a templomot, szerintem mindketten arra várnak, mikor jelentem ki, hogy apáca akarok lenni.
– Elég bizarr ötlet lenne tőled. Annyi tűz és élet van benned…
– Meddig maradsz, mennyi időnk van? – kérdezte Mária türelmetlenül?

A férfi elgondolkodott, aztán megölelte, majd a szemébe nézve kezdett beszélni.
– Eredetileg nem akartam senkinek sem elárulni, de hozzád őszinte leszek. Apám és mindenki más úgy fogja tudni, hogy csak az ünnepekre kaptam eltávozást, de tulajdonképpen egy különleges küldetésben vagyok, és itt maradok, csak épp egy titkos helyen. Ezt még neked sem mondhatom el. Nem akarlak veszélybe sodorni. Itt leszek, és vigyázok rád.
– Annyira szeretnék én is valamit tenni! Most pláne, hogy az a tiszt beköltözik hozzánk. Mi lenne ha…kinyitnám a fülemet, miről beszél apuskával vagy az embereivel? Hátha elcsípek egy-egy megjegyzést…
– Nem hinném, hogy társaságban haditervekről és egyéb katonai és politikai témákról beszélne, de ki tudja. Bármilyen apróság nagy segítség nekünk. De ígérd meg, hogy mindent az ésszerűség határain belül….Amint rájön, hogy te nem vagy osztrákpárti, gyanakodni kezd. 
– Ugyanúgy nem nyilvánítok majd véleményt, mint eddig. Elvégre tőlem, egy gyenge nőtől ezt senki sem várja el. 

Sándor összehúzott szemöldökkel nézett rá.
– Az igazat megvallva szerintem meg fog ölni a féltékenység. Ez a férfi nap mint nap ott lesz veled, én pedig csak néhanapján, néhány percre találkozhatok veled. 
– Az én szívem már zafírból van, csak érted dobog, forradalmárom. 
– Mennem kell, édesem. Találkozzunk egy hét múlva ugyanitt, ugyanebben az időben, akkor még mutatkozhatok nyilvánosan. Utána semmit nem tudok garantálni, de itt leszek a közelben. Ha a harcok ideérnének, kimenekítlek, és valahol egybekelünk.

Mária huncutul elmosolyodott.
– Akkor azt hiszem, nagyon szeretném, ha a harcok ideérnének. 
– Ne mondj ilyesmit. A háborúban semmi magasztos nincs. Az utóbbi hónapokban álltam a győztes és a vesztes oldalon is, nem sok különbség van. Itt töltöttem a gyerekkoromat, itt éltek az őseim, itt ismertelek meg…nem akarom, hogy szenvedés, vér és fegyverek lepjék el ezt a tájat. Várlak egy hét múlva, Zafírcseppem!
–Itt hordom, a szívem közelében, a fűzőmben a medált, éjjel pedig a párnám alá rejtem!- mondta a lány, majd mikor észbe kapott, hogy épp az alsóneműjéről beszél, elpirult.

A férfi nevetve apró csókokat szórt az arcára.
– Azt hiszem, ezt a megjegyzést a párizsi szalonokban is csak kevesen engedték volna meg maguknak. Imádom, hogy nem vagy álszent. Most azonban tényleg mennem kell. 

Mire Mária feleszmélt, már Ferenc atya köpcös alakja jelent meg az ajtóban, s a szerelem helyett a szeretet ünnepe vette át a szerepet.

A regény előző fejezetei:
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet

Címkék: Catalina Bianchi, irodalom, regény, Zafírkönny