Catalina Bianchi: Zafírkönny II. rész – 2. fejezet

ELLA
2.

Néhány nap múlva a szokásos rózsacsokor mellé egy Ady-kötetet is talált az öltözőasztalán. A könyvben nem volt ajánlás, de tudta, csakis Tordai lehetett az ajándékozó. Az első percben azonnal vissza akarta küldeni. De aztán meggondolta magát. Ezt talán elfogadhatja, nem tipikusan olyan ajándék, amivel a férfiak a nőket szokták megörvendeztetni. Ha legközelebb találkoznak, majd megköszöni, lehetőség szerint négyszemközt. 

Nagy meglepetésére, ahogy hazafelé ballagott az éjszakában, a Fő utcán Tordaiba botlott. 
– Ne haragudjon, hogy így az utcán várakozom, de nem akarta bemenni az öltözőjébe, se a művészbejáró előtt nem akartam alkalmatlankodni… Remélem, az Ady-versek nem a szemétben végezte, és nem sértettem meg vele.

Ella körülnézett, látja-e őket valaki, de ilyentájt a város már elég kihalt volt. 
– Köszönöm, igazán kedves ajándék. Megvallom, először vissza akartam küldeni, de aztán meggondoltam magam- megborzongott a hűvös éjszakában, szorosabban húzta magára a vállkendőjét.
– Ne haragudjon, biztosan fázik. Talán nem veszi tolakodásnak, ha elkísérem. Ígérem, a kapuban elbúcsúzom. Megmondom őszintén, igazán felüdülés volt hallani a véleményét a minap. Igazán érzékeny lélekre vall.
– Szeretek a dolgok mögé látni. Nem csak feketén és fehéren szemlélni a világot. Egy szép vers mögött annyi minden bújhat meg!
– Igen, ezt látom a játékában is. Szerencsére hiányzik belőle a modorosság, de egy-egy mondata és gesztusa mögött mélységek rejtőznek. 

A nő megállt.
– Köszönöm, hogy hazakísért, ez utóbbi megjegyzését pedig különösen. Jó éjt, uram!
– Ugyan már, uramnak a bankban szólítanak az alkalmazottaim. Ha kérhetem, és nem sértem meg, legalább ha magunk között vagyunk: Endre. 
– Jó éjt, Endre! – Ella búcsút intett, és felszaladt a lakásába. 

Talán kicsit elhamarkodottan, tévesen ítélte meg Tordait. Még a kezét se próbálta megfogni. Ha sikerül ezen a szinten, kellemes ismerősi alapokon tartani a kapcsolatukat, nem lesz ellene, hogy időnként beszélgessenek. 

Körülnézett a lakásban. talán holnap nem ártana takarítani, még a piacra is ki kéne mennie. Hiába mondta Erzsi, hogy alkalmazzon legalább egy cselédet, feleslegesnek tartotta. És főleg pénzkidobásnak. Önálló, modern nő. Nincs szüksége senkire. Főzött egy teát az aprócska konyhában, aztán kinyitotta az ablakot, és odaült az ablakhoz. Szerette ezeket a csendes kora nyári éjszakákat. Persze, jó lenne valakivel megosztani…, ilyenkor mindig eszébe jutott Gábor, a vele átélt szenvedései, hogy mi mindent kellett eltűrnie… s azonnal el is hessentette a gondolatot. Soha többé nem uralkodik rajta senki!

Lonci nénire gondolt. Illő lenne már meglátogatni, vagy legalább egy tisztességes hosszúságú levélben beszámolni az életéről. Olyan sok mindennel tartozik neki, csak mivel itt kapott állást, most több órányi távolságra vannak egymástól. Nem tudja úgy segíteni, ahogy szeretné. Lonci néninek nincs szüksége pénzre, de törődésre annál inkább. Megnézte a naptárát. Mielőtt újra próbálni kezdenek, a nyári szünetben lesz egy hosszabb időszak, amikor nincsenek kötelezettségei. Elutazik hozzá. De előtte ír neki egy hosszú levelet. Papírt és tollat vett elő, s ott az ablakpárkányon, herbateát kortyolgatva beszámolt az előző hónapokról. Persze csakis a jó dolgokról. 

Még szerencse, hogy a levelet másnap reggel feladta, mert a következő nap történései elhomályosítottak minden pozitívat, amit az elmúlt időszakban megélt. Délelőtt egy hintó állt meg a ház előtt, hallotta, hogy a házmester alázatos hangon beszélget valakivel, majd az illető elindult a lépcsőn felfelé. Igen meglepődött, hogy az ő ajtaján kopogtak. Nem várt vendéget, az igazat megvallva ritkán jött hozzá bárki is. Porronggyal a kezében indult a kis előszobába, majd kikémlelt a kukucskálón. Az ajtó előtt-nem tudott rá jobb szót találni-egy asszonyság állt türelmetlenül, arcán felháborodás és lenézés. Ki lehet ez?

Résnyire nyitotta az ajtót.
– Jó napot, engem keres?

A termetes asszonyság először végigmérte, legalábbis azt, ami látszott belőle, aztán ráparancsolt.
– Engedjen be! 
– Én nem ismerem magát, miért engedném be? 
– Majd most megismer. Tordainé vagyok – ezzel szó szerint kitépte az ajtót a kezéből, és betolakodott a lakásba. 

Ella megemelte a hangját.
– Nem tudom, miért jött ide, de semmi joga a  lakásomban lenni. 

Az asszony azonban ügyet sem vetett rá, végigjárta a kis lakást, az orrát kényeskedve fintorogtatta, a szoknyáját magasan felfogta, mintha attól tartott volna, sáros lesz.
– Nos, mondja meg, mennyit kap a férjemtől. Én a dupláját adom, csak tűnjön el a városból. Színésznőcske bárhol lehet.
– Tessék? Hogy merészeli?
– Én hogy merészelem, maga hogy merészeli! Szégyentelen, egyértelmű, hogy pénzt akar belőle kicsalni, mert ez egy szánalmas kis lyuk, ahol él…, Endre pedig…ah, elég neki néhány centivel vékonyabb derék az enyémnél.

Ella kitárta a lakása ajtaját:
– Azonnal tűnjön el innen! Örüljön, hogy nem dobom ki, és nem jelentem fel rágalmazásért! Hagyja el a lakásomat!

Tordainé dühösen kirobogott az ajtón, de a folyosón visszafordult.
– Ezzel nem végeztünk, majd meglátja, maga kis…

Ella becsapta az arca előtt az ajtót, és felháborodottan fel-alá járkált a lakásban percekig. Újra kopogtak. Remélte, hogy nem Tordainé tért vissza. A házmester állt az ajtó előtt, zavartan forgatta a kalapját a kezében. 
– Nézze művésznő, nagyon sajnálom, de tessék ebből a házból egy hónapon belül kiköltözni.

A nő azt hitte, rosszul hall.
– Tessék? Miért költöznék ki? Fizetem a lakbért rendesen, senkinek sem vagyok terhére…
– Kínos ez nekem nagyon, de a Tordai nagyságos asszony…nem akarunk botrányt ebben a házban…
– Látta maga valaha itt a lakásomban  Tordait vagy akár más férfit?

A házmester ingatta a fejét.
– Nem láttam, kérem, az igaz. De a Holgerné mondta, hogy az éjszaka látta az ablakból, hogy a Tordai nagyságos úr kísérte haza. Nem jól tette a művésznő. Na, egy a lényeg, egy hónap múlva tessék kiköltözni máshova. Biztos nem lesz gond, a nagyságos úr majd segít…

Most aztán már elég, gondolta Ella. Becsapta az ajtót, és tanácstalanul lekuporodott az előszoba székére, amelyen a cipőjét szokta felhúzni. Ki tudja, milyen hírek keringenek már róla a városban? Különben is, ki indíthatta el a lavinát? Vagy csak egy féltékeny feleség bosszúja? Hol talál magának másik lakást? Hogy keveredhetett ilyen helyzetbe? Miért is nem hallgatott a józan eszére? Hiba volt Tordaival egy percig is együtt mutatkozni. Úgy tűnik, még éjszaka is pletykás vénasszonyok őrködnek az ablakok mögött. 

Mikor újból kopogást hallott, szinte összerezzent. A színházi szolga állt az ajtó előtt.
– Művésznő kérem, a direktor úr kéreti, tessék befáradni a színházba, fontos beszélni valója van a művésznővel. 
– Köszönöm, Béla bácsi, felöltözök, és azonnal bemegyek.

Mindenre fel volt készülve, mikor belépett a színigazgató irodájába. Lehet, Tordainé itt is botrányt rendezett. És elképzelhető, hogy a direktor jobban fél az asszonytól, mint a férjétől. Nagy meglepetésére nyájas fogadtatásban részesült. 
– Ella drága, fülembe jutott, hiszen kisvárosban élünk, hogy milyen kellemetlenség ért téged. Nagyon sajnálom, s biztosíthatlak róla, mi mindannyian tudjuk, hogy csupán ismerősi viszony van köztetek a nagyságos úrral. Mondhatjuk úgy, egy csodálód. Remek színésznő vagy, nincs ebben semmi különös. Hallottam, hogy az albérletből ki kell költöznöd. Nos, Ella, én segíteni szeretnék neked. Van egy ismerősöm, aki éppen ki akarja adni a lakását. Egy kellemes, háromszobás lakás a sétány mellett…
– De igazgató úr, nekem arra nincs pénzem, tudja, mennyit keresek. Ezt a kis lakást is épp csak tudtam fizetni…
– Látod, erről is akartam veled beszélni. Te vagy a színház csillaga, aki miatt a nézők bejönnek. Egy százassal megemelem a fizetésed. Samu! 

Az ajtóban azonnal megjelent a fiatalember.
– Samu, csukd be magad után az ajtót és figyelj. Ella művésznő gázsiját a következő hónaptól megemeljük száz pengővel. Nyilván te is hallottál az őt ért…kellemetlenségekről. Kötelességünk segíteni. És azonnal utalj ki 50 pengő előleget. A művésznő költözik. Rendelj egy költöztetőt, aki a holmiját átviszi a megadott címre. 

Samu a szemüvege fölött kérdőn nézett az igazgatóra.
– Természetesen egyetértek, hogy Ella művésznő mellett kell állnunk, de ha elterjed a színészek között, hogy ennyivel megemelte a gázsiját,…. Mit mondjak majd például Olgának?
– Ugyan már, Samu, ne akadékoskodj. Majd ha Olga miatt is szétverik a házat esténként, neki is adok emelést. Különben is, hogy jön ahhoz bárki is, hogy a döntéseimet megkérdőjelezze?

Ella megköszönte a segítséget, s elindult volna hazafelé, hogy összepakolja a kis holmiját, de Samu mellé lépett.
– Ne haragudjon, de nekem valami itt nem passzol. Nincs jó érzésem ebből a dologból. Ne értsen félre, már régen megért a helyzet arra, hogy fizetésemelést kapjon, de a direktor és a nagylelkűség…. 5 éve dolgozom vele, de ilyet még nem tapasztaltam. Soha nem érdekelte, hogy a színészei hol laknak, tudják-e fizetni a lakásukat vagy nem, milyen gondokkal küzdenek éppen…
– Gondolja, nem kéne beköltöznöm abba a lakásba? Ne fogadjam el a fizetésemelést?
– Mondjuk azzal nagy őrültséget követne el. Minden esetre nagyon vigyázzon magára. És ha Olga tudomást szerez erről…készüljön fel, hogy támadni fogja. Mindig is irigykedett magára. Persze Olga egy harsány ripacs Ellácskához képest…
– Köszönöm, hogy megosztotta velem az aggodalmát. Ígérem, résen leszek.

Samu bogarat ültetett a fülébe, nyugtalan volt, kavarogtak a gondolatok a fejében. Az igazgató gesztusában is volt logika, és Samu szavainak is lehetett alapja. De mit tegyen? Sajnos megtakarítása nem volt, félretenni nem tudott, a nagynénjétől meg nem kérhet. Nem tudhatja meg, hogy gondjai vannak. Ha megemelik a fizetését, alkalomadtán el tud költözni egy olcsóbb helyre. 

Alig volt mit összecsomagolnia, a ruhái, néhány kedves tárgy, ajándék, az ékszerei, amelyek közt alig volt értékes darab. Miközben dobozokba csomagolta a holmiját, arra az estére gondolt, mikor megszökött a férjétől. Sosem felejti el, hogy majdnem megfagyott a sötétkék selyemruhában és a vékony szaténcipőben, amelyben elrohant a villából. Mindössze két értéke volt: a jegygyűrűje és a nyakában egy zafírmedál, ami aranyláncon fügött. A karikagyűrűjétől nagyon hamar megszabadult, azon a pénzen jutott el Lonci nénihez. Aztán eladta a láncot is, de azt már színésznő korában, amikor rájött, hogy a téli premierekhez szüksége van egy bundára, méghozzá egy jó minőségű utánzatra. A zafírmedáltól azonban nem tudott megválni. Nem emlékezett a történetére, amolyan családi ékszernek számított, állítólag Lonci néni tette a bölcsőjébe a keresztelője napján. Hogy szerencséje legyen az életben. Kinyitotta az ékszerdobozát, kivette belőle a medált, a fény felé fordította. Már el is felejtette, milyen csodás ez az ékszer! Talán épp amiatt sűrűsödtek most úgy össze a dolgok, hogy az utóbbi időben szinte egyáltalán nem viselte. Annyira szerény kis darab, nem illett a művésznős külsőhöz. Annak idején a férje egy pár fülbevalót ajándékozott hozzá, de a szökése napján azt nem viselte. Kár. Elővett egy vékony aranylácot, lehúzta róla a virág alakú rózsaszín achátot, és felfűzte rá a zafírcseppet. A tükör elé állva bekapcsolta a láncot, s elégedetten nézte a tükörképét. Gyakrabban fogja hordani! 

Megérkezett a fuvarozó, alázatos képpel hordta le a dobozokat, majd közölte, hogy neki kb. 10 perc az út, a művésznő hívjon fiákert néhány perc múlva, s akkor épp egyszerre érnek majd oda. Ella búcsút vett a lakástól, nagyon sajnálta, hogy itt kell hagynia, hiszen már belakta. Szívélyesen köszönetet mondott a házmesternek is, aki szemmel láthatóan nagy zavarban volt, mentegette magát, hogy neki semmi baja sem volt a művésznővel, csak hát… Ella remélte, az új hely kevesebb kellemetlenséget tartogat majd.

A regény előző fejezete itt olvasható.

Címkék: Catalina Bianchi, irodalom, regény, Zafírkönny