Ünneplési „útmutató“

Hitünk ébren tartásához nélkülözhetetlen az ünnepek helyes ismerete és megélése. Egyre gyakrabban vagyunk tanúi, talán cselekvői is annak, amikor az ünneplés eltér az ünnep lényegétől, és a fogyasztói igények kiszolgálójává válik. Kultúrkörünkben fontos szerepe van a hagyományőrzésnek. Azonban az helytelen, ha eltérít bennünket az Ünnepelttől. Ennek veszélyére az első parancsolat hívja fel a figyelmet:

„Ne legyen más istened!“    

Az egyház rendszeres hitéletét, az igehirdetések témáját az egyházi esztendő eseményei határozzák meg. A nagy Krisztus ünnepek, a karácsony és a húsvét, illetve az előkészületeik, az adventi és böjti időszak fontos küldetést töltenek be. Akárcsak a pünkösd, a keresztény egyház megalakulásának ünnepe. Második napja munkanapként kikopik a gyakorló hívők életéből, mivel elveszítette méltó helyét az állami és egyházi ünnepek sorában. Az egyházi ünnepek a Jézussal való közösség megőrzését is szolgálják. Isten a megtartásuk fontosságára szintén parancsolatban mutat rá:

„Szenteld meg az ünnepnapot!”

A negyven napos böjti időszak a megtérés és a bűnbánat ideje. Kivéve a vasárnapokat, amelyek örömnapok, és Krisztus rendkívüli tetteivel ismertetnek meg bennünket. Így érkezünk el a dicsőséges virágvasárnapi bevonulással kezdődő nagyhéthez. A passióolvasás által kirajzolódik előttünk Krisztus szenvedéstörténete. A nagycsütörtököt az úrvacsora szentségének szereztetése teszi ünneppé, amikor a Mester kijelenti, hogy az ő teste „értünk adatik” és vére „értünk ontatik ki”, azzal nyomatékosítva, hogy mindent az általa elrendeltek alapján cselekedjünk. Másnap Isten váltságműve teljes erejével tárul fel előttünk.

„Elvégeztetett!”- hangzik Megváltónk igéje a keresztről.

Nagypéntek mindnyájunknak egészen személyesen megmutatja, hogy milyen áron nyertünk üdvösséget. Ez a nap a töredelmes bűnbánat, az igazi elcsendesedés napja, hogy a szívünk mélyéből felfakadhasson bennünk a valódi felismerés. Húsvétvasárnap reggelén a Feltámadott üres sírja Isten újabb ígéretének beteljesedésére emlékeztet. Mielőtt kizökkentene bennünket, hogy a harmadnapra való feltámadás sehogy sem illik bele a számításainkba, tudnunk kell: a meghatározás abból ered, hogy a zsidóság a tört napot is egésznek számította.

Legfőbb ünnepünket, amelyből a rendszeres vasárnapi istentiszteletek megtartása is ered, a magyar nyelv a kevésbé kifejező húsvét szóval illeti. Ez csupán a húsevési tilalom elmúlását fejezi ki, és nem utal az Úr Jézus feltámadására. Az ünnepek ünnepének jelentőségéből viszont semmit sem von le, mert Jézus Krisztus feltámadásával és halál felett aratott győzelmével vitathatatlanul beigazolódik Isten dicsősége. Ezeket igazolja a második ünnepnap a húsvéthétfő.

Majd a hét héten át pünkösdig tartó egyetlen ünnep, benne Krisztus mennybemenetelével, amely a többi tanítvány bizonyságtételével megkoronázza a váltságművet, és elindítja a húsvéti örömhírt a ma is tartó diadalmas, és hitünknek értelmet adó hódítására. Az ebből eredő örömujjongás hangzik fel az ősi keresztény köszöntésben és teszi megalapozottá a mi ünneplésünket is:

„Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!”         

Nagy Olivér, evangélikus lelkész

Címkék: ünnep