Catalina Bianchi: Zafírkönny I. rész – 6. fejezet

6.

Von Gottfried főhadnagy szenteste előtt egy nappal érkezett a kúriára néhány osztrák  közkatona kíséretében. Azonnal közölte, hogy ők természetesen nem náluk lesznek elszállásolva, s előre elnézést kért, hogy az ünnepeket nem náluk tölti, de biztosított mindenkit, hogy nem akarja a családi együttlétet zavarni. Mint kiderült, az édesanyja egy magyar grófnő, ezért nem volt szükség Mária nyelvtudására. 

– Báró úr, természetesen ragaszkodunk hozzá, hogy majd velünk ünnepeljen. Ezekben a zavaros időkben mi is csak szerényen, minden parádé nélkül készülünk a karácsonyra. Nagyon örülünk, hogy vendégünk is lesz, sajnos az ismerőseink a téli ünnepekre sosem mernek elindulni ide, az Isten háta mögé.

Magdolna asszony lelkesen udvarolta körül a bárót. Mária örült, hogy hajadonként tőle mindenki szemérmes távolságtartást várt el, így néhány mosoly és semmitmondó frázison kívül nem foglalkozott a férfival. 

Vagyis ez nem volt igaz, próbálta felmérni őt, milyen ember lehet, milyenek a szokásai. Vajon kémnek jött ide? Persze, hát mi másnak. Biztos volt benne, hogy náluk is figyelni fog. Nem hibázhat, mert nem csak Sándort, de a szüleit is bajba sodorhatja. Igazából hideg, cinikus, parancsolgató, tekintélyt parancsoló férfit várt, s nagyon meglepődött, hogy a főhadnagy a család régi barátjaként viselkedett az első naptól kezdve. A házban a leghűségesebb cselédek dolgoztak, tették a dolgukat, de Mária még Zsuzsika arcán is megvetést látott, ha a férfira nézett. Remélte, hogy nem követnek el semmi őrültséget. 

Az éjféli misén döbbent meg először, mikor a főhadnagy elkísérte őket, természetesen az ő padjukba ült, s az elkövetkező pillanatokban a mögöttük levő négy pad kiürült, kifelé pedig szinte senki nem várta meg a báró és családja adományát, Ferenc atya és Zsuzsika nagymamájának jókívánságán kívül egyet se kaptak. Hazafelé apuska csak legyintett, majd elfogadják, ha már nem lesz mit enniük. Még könyörögni is fognak. 

A másnapi ünnepi ebédhez vo Gottfried egy üveg borral érkezett.
– Ha már ilyen kedvesek hozzám, megtisztelnének, ha megkóstolnák a borunkat. Az egyik vidéki birtokunkon termelték. Nagyon restellem, hogy legalább valami apró ajándékot nem hoztam a hölgyeknek, de olyan hirtelen vezényeltek ide…

Ebéd után leültek a szalonban, Mária igyekezett kimaradni a beszélgetésből. A főhadnagy az ablakból nézte a tájat, majd a sarokban álló zongorához sétált.
– Mária kisasszony, megörvendeztetne minket egy szép zongorajátékkal? Gondolom, ahogy a fiatal hölgyek többsége, remekül zongorázik és énekel. 

A lány határozottan rázta meg a fejét.
– Sajnos ebben nem hasonlítok a többi kisasszonyhoz. Nagyon gyengén játszom, énekhangom pedig szinte semmi. Sajnos sosem volt elég türelmem ahhoz, hogy a zongorajátékomat tökéletesítsem. Másfél éve nem ültem zongoránál, nem okoznék senkinek kellemetlen perceket azzal, hogy csekély tudásomat fitogtatom.
– Akkor talán megengedik, hogy játsszak valamit? Mióta a seregben vagyok, nem volt lehetőségem gyakorolni, de talán egy kis ujjgyakorlat sikerülni fog.

Zsigmond báró azonnal lelkesen egyetértett.
– Boldogan hallgatunk egy kis muzsikát, igaz? Parancsoljon, báró úr. 

A férfi leült, felnyitotta a zongorát, majd néhány másodpercig csak futtatta az ujjait a klaviatúrán, aztán mint akinek éppen eszébe jutott egy dallam, átszellemülten játszani kezdett. Mária nem nagyon látott még férfit zongorázni, katonát pedig főleg nem. Volt benne valami hatalmas, feszülő ellentét. A szigorú hófehér egyenruha és a lágy dallam. Anyuska szinte könnyes szemmel hallgatta.

– Bravó, bravó, báró úr. Csodálatos volt! Maga valódi művész!
– Nem, a dicséret Schubertet illeti, aki ezt a remekművet szerezte. A címe Szerenád.

Mária sem állhatta meg szó nélkül.
– Nagyon örülök, hogy nem hajlottam a szóra, most igazán szégyenben maradtam volna. 
– Ha nem a zene, biztosan önnek is van valami más szórakozása, ami örömet okoz. Talán a festészet vagy az irodalom…
– Igen, a lányunk szinte falja a könyveket. Német, francia, angol regényeket olvas. Egyiket a másik után – apuska már-már nevetséges módon próbálta őt dicsérni. Eddig ki nem állhatta, ha olvas, időfecsérlésnek tartotta. 
– Nagyszerű. akkor azért akad majd közös témánk. Én is nagy rajongója vagyok az irodalomnak. Származásomnál fogva ugyan természetes volt, hogy katonai pályára lépek, de igazából a művészetek minden ága érdekel.

A következő, Sándorral való találkozás alkalmával Mária nem igazán tudott semmi hasznosat elárulni. 

– Te kis kémnő! Puhány egy alak lehet ez a von Gottfried. Bár annak örülök, hogy titeket békén hagy. Azért ne nagyon kedveld meg! Figyelj, Zafírcseppem, én most hivatalosan eltűnök a környékről, de te tudd, hogy a közeledben vagyok. A helyzet sajnos elég komoly, a küldetésem nem különben. Ha biztosan tudom, hogy nem keverlek veszélybe, kapcsolatba lépek veled. ha neked van szükséged arra, hogy valamit a tudtomra adj, Ferenc atya segít. Megígérem, hogy személyesen is találkozni fogunk. 
– Én majd igyekezek valami hasznosat kideríteni.

A férfi az ajkaira tette az ujját.
– Te igyekezzél láthatatlan maradni, mert ez a főhadnagyocska még beléd szeret. És akkor párbajra hívom a parókiaudvarba. Vigyázz magadra, kincsem. 

Valamilyen érthetetlen oknál fogva Mária most nem izgult. Sándor itt lesz, és tudta, keresni fogja őt. A napjai unalmasan teltek, hiába volt farsang, idén senki sem vigadozott, mikor a haza veszélyben volt. Néha Zsuzsikával sétáltak egyet a faluban, bár nem sok örömük lelt benne, mert a falusiak szúrós szemmel követték az osztrák tiszttel egy fedél alatt élő lányokat. A főhadnagy nappal a szobájában írt jelentéseket, melyeket aztán egy futárral Bécsbe küldött, vagy épp terepszemlét tartott. Apuskával sokszor tartottak megbeszélést, de természetesen ilyen alkalmakkor mindig bezárkóztak a könyvtárba. a közös étkezések és beszélgetések alkalmával csakis társasági témákról esett szó. Anyuskát roppant érdekelte az újdonsült császár személye, aki 18 évesen került a trónra. Von Gottfried szívesen mesélt Bécsről, az udvari bálokról, a bécsi keringőről. És persze játszott is a zongorán. Szerencsére egyszerre zongorázni és táncolni nem tudott, anyuska és apuska nagy bánatára. Mária aggódott Sándorért, mióta eltűnt, csak egyszer hagyott üzenetet az atyánál egy eltépett papírfecnin. 

Egy este a könyvtárba szeretett volna bemenni, de amikor megnyitotta az ajtót, férfi hangokat hallott. Halkan visszalépett, de Sándor neve ütötte meg a fülét. Azonnal közelebb lépett, az ajtót résnyire nyitva hagyta, majd körülnézett, nem közeleg-e valaki. Szerencsére a cselédség már visszavonult, anyuska talán le is feküdt. 

– Én mindig tudtam, hogy ez egy veszélyes ember! Már az apja is az volt! A vér nem válik vízzé. Mikor a lányomnak akart udvarolni, azonnal elejét vettem a dolognak – hallotta apuska hangját. 
– Ez a Koroknay bárhová be tud férkőzni a tapasztalatok szerint. Gazdag ember, a társaság kedvence, a hölgyek rajonganak érte, a parasztok szinte istenítik, mióta a saját birtokán jogokat adott nekik… Egyetértek önnel, nagyon veszélyes. Minél előbb el kell kapni. Azt mondják, valahol a közeli dombok közt, a présházak közt bujkál, onnan szervezkedik, s nem utolsó sorban pedig figyeli a mi mozgásunkat is. Kiküldöm az embereimet a szőlőhegyre. Esetleg az apját is meg lehet szorongatni.

A főhadnagy hangja keményen csengett. Mária máris gyűlölte. Figyelmeztetnie kell Sándort. Vajon merre lehet? A szőlőhegyen nem lesz könnyű megtalálni. Talán az atya tudja…nem, nem várhat reggelig, időben el kell menekülnie. 

A tornácra ment, hogy gondolkozzon. Elővette a zafír medált, mint amitől segítséget vár. Nem vette észre von Gottfried közeledését.
– Nagyon kedves lehet az ön számára az, akitől ezt a medált kapta. Irigylem az illetőt.
– Semmi oka sincs rá. A nevelőnőmtől, Fräuleine Bettinától kapta, búcsúajándékként. 
– Nagyon megkedvelhette önt, bár ezt nem csodálom, biztosan szorgos tanítvány volt. Engedje meg, hogy jó éjszakát kívánjak, holnap nehéz napom lesz. Jó éjt, kisasszony!
– Jó éjt önnek is. 

Legszívesebben tapogatózott volna Sándor ügyében, de ezzel elárulta volna magát, hogy hallgatózott, s nem utolsó sorban azonnal gyanút ébresztett volna. Mikor a főhadnagy eltűnt a lépcsőfordulóban, már döntött. Beburkolózott a köpenyébe, hogy ne fázzon a hűvös kora tavaszi éjszakában, és futásnak eredt. Ferenc atya biztosan a segítségére lett volna, de nem kockáztathatta meg, hogy a faluban látják éjnek évadján. A környéket jól ismerte, csak éppen nappal. Hol keresse Sándort? A hegyen talán ötvennél is több présház állt. Nem is tudta mindegyikről, hogy kié. Próbált logikusan gondolkodni. Igaza volt a főhadnagynak, a parasztok közül mindegyik szívesen segítene neki. De legelőször épp ezeken a helyeken keresnék. Vajon hol nem jutna eszükbe keresni? A parókiához tartozó présházban! Ferenc atya neve soha nem merülne fel. Ez lesz az! Mire odaért, már nagyon fázott, és igaz ami igaz, félt is. Mi van, ha Sándor nem egyedül van? És mi van, ha valaki meglátta őt? Ha már itt van, be kell kopognia. Először csak finoman kopogtatott, de semmi válasz. Kesztyűs öklével megverte az ajtót!

– Sándor, én vagyok, Mária! Kérlek, nyisd ki, ha itt vagy. 

Mintegy varázsszóra egy résnyire megnyílt a vastag fa ajtó, megjelent az ismerős szempár, s abban a pillanatban a karjánál fogva berántotta őt a pincébe.

– Mária, mit keresel te itt ilyenkor, mi történt? 
– Veszélyben vagy, kihallgattam apám és a főhadnagy beszélgetését. Holnap ide küldi az embereit. És édesapádat is meg akarják szorongatni. 
– Apám nincs a kastélyban, Debrecenben van. De nem tudnának meg tőle semmit. Sosem árulna el engem. Gondolod, hogy van időm reggelig?
– Biztosan, mikor eljöttem, a főhadnagy a szobájába ment aludni. Az emberei nincsenek a közelben, leghamarabb reggel tud velük beszélni. ha hallottad volna, milyen hideg és kemény volta hangja!
– Visszavonom, amikor puhánynak neveztem. Egész jól végzi a dolgát, ha a kilétemet és a rejtekhelyemet is tudja. Zafírcseppem, te átfagytál teljesen. Gyere, igyál egy pohár forralt bort, hogy felmelegedj. Egy valódi kincs vagy! Most hatalmas szolgálatot tettél nem csak nekem, de a hazának is. 

Miközben Mária a bort kortyolgatta, körülnézett. Elég spártai körülmények, de minden volt, amire szüksége lehetett: ágy, asztal, szék, élelmiszer, gyertya…Nappali fénynél talán még barátságosnak is tűnt volna. Sándor mosolyogva nézte.
– Azért áruld el nekem, hogy jutott eszedbe, hogy egyedül neki indultál a hegynek? Éjszaka, sötétben, nem tudhatod, kik kószálnak errefelé. Meggondolatlan vagy, kisasszony.

Mária felháborodottan visszavágott.
– Miattad tettem. Tudod, mennyit aggódok érted? És el kell viselnem ezt az osztrák tisztet, most pedig már azt is tudom róla, hogy rád vadászik. Aludtam volna otthon reggelig? Különben is, a medálom segített. 

Kigombolta a köpenyét, aztán a ruháját, és elővette a fűzőjébe rejtett mélykék csodát. 
– Ez szorosabban összeköt, mint a jegygyűrű.

Sándor megbűvölve gyönyörködött benne, igazából nem is tudta, hogy a felháborodása, a bátorsága vagy a finom nőiessége vonzotta annyira. Egyszerűen csak mellé lépett, szorosan a karjába zárta, és lázasan csókolta. Sosem engedett meg magának más bizalmasságot eddig, de most a keze elkalandozott, Mária pedig nem tiltakozott. A világ legtermészetesebb módján simult az ölelésébe, felelt a becézgetésére, és boldog szenvedéllyel lett az övé. 
– Ez még a zafír medálnál is erősebb kötelék, Édesem! Sajnálom, hogy így történt… Te ennél többet érdemelsz.

Mária kuncogni kezdett.
– Már értem, miért titkolóznak erről annyira. Aki ezt egyszer kipróbálta…

Sándor hatalmas hahotában tört ki.
– Hihetetlen vagy! Egy bárókisasszony szájából ilyet hallani! De nagyon örülök, hogy nem bánod, és főleg nem szégyelled magad. Minek nevezzelek….
– Na, na, ezek Petőfi Sándor szavai.
– A Sándor név kötelez! És biztos vagyok benne, hogy nem haragudna meg érte, hogy egy ilyen emelkedett pillanatban az ő szavaival fejezem ki a boldogságom. Ha ennek egyszer vége, mi is ugyanolyan harmonikusan élünk majd. Tán még verseket is írok majd…
– De azt ne akard, hogy levágassam a hajam, és férfi ruhába öltözzem. 

A férfi beletúrt Mária dús, barna hajába. 
– Nem, ez eszembe sem jutna, te így vagy csodás, ennyire nőként.Vissza tudsz osonni a házba? Nehogy reggel keressenek. Természetesen elkísérlek egészen hazáig.

Mária elgondolkodott, közelebb bújt Sándorhoz.
– Nem akarok még elmenni. Ha most neked más rejtekhely után kell nézned, ki tudja, mikor látjuk egymást újból. Egyébként is, reggel könnyebben kimagyarázom magam. ha nyolc körül felbukkanok, majd azt mondom, nem tudtam aludni, és sétáltam egyet. Egy ilyen kalandot senki sem feltételez rólam.
– Te kis hamis! Igen, valahol máshol kell elrejtőznöm, de nem megyek messzire. Sőt lehet, hogy sokkal hamarabb látjuk majd egymást, mint gondolod. Be kéne jutnom a főhadnagy szobájába. Talán sikerülne néhány értékes információt szereznem. Be tudsz juttatni a házba, mikor a főhadnagy nincs otthon? Nem szokott éjszakára kimaradni?
– Eddig még minden éjszakát otthon töltött. Mégsem lopózhatsz be a szobájába, mikor alszik!
– Ha nem találnak meg, talán nemsoká éjszaka akarnak rajtam ütni valahol. És ezt ennek a von Gottfriednek kell vezetnie. Próbáld ezt kipuhatolni, és üzenj Ferenc atyától, ő tudni fogja, hol leszek. A szüleid korán fekszenek?
– Igen, a cselédség is. Ha így alakulna, tíz óra körül már be tudlak vinni. A hátsó kertkapunál várj. És én majd őrködöm az első ajtónál.
– Látni, hogy rengeteg kalandregényt olvastál! De nem akarlak bajba sodorni! Csakis akkor üzenj, ha hosszabb időre távozik. 

Az éjszaka villámgyorsan eltelt, Mária ragaszkodott hozzá, hogy egyedül megy le a hegyről, mert elképzelhető, hogy már a keresésére indultak. Nehéz volt a búcsú, de mindketten boldogok és derűlátóak voltak. A lány mintha pilleszárnyakon repkedett volna. Hát ilyen az igazi szerelem, ilyen az, mikor már nem a lányregények mesebeli hercegéről álmodozik valaki, hanem hús-vér férfit szeret. 

Nagyobb gond nélkül bejutott a házba, Zsuzsika kérdésére könnyedén felelte az előre kitalált választ. Milyen játszi könnyedséggel hazudik. De ezt nem érezte bűnnek. Szabadság, szerelem! E kettőért teszi. 

Innentől kezdve még figyelmesebben követte a főhadnagy szavait, minden kis megjegyzését elkapta. Néhányszor a könyvtárszoba előtt is hallgatózott. Természetesen Sándort égen-földön nem találták, biztosak voltak benne, hogy a falusiak segítik őt. Néhányszor átkutatták a parasztok házait: sikertelenül. Sándor minden jel szerint jó helyen rejtőzött. Hihették volna azt is, hogy elhagyta a környéket, de folyamatosan tudomást szereztek arról, hogy éppen hol bukkant fel, hol szervezkedett. De nem tudták tetten érni. 

Egy napon a főhadnagy idegesen érkezett meg a faluból ebédre. 
– Talán valami kellemetlenség történt, főhadnagy úr? – kérdezte ártatlanul Mária. 
– Már nyíltan ellenségeskednek a parasztok. Ma két emberemet majdnem meglincselték. Átkozott Koroknay! De ma éjjel elkapjuk. Saját kezemmel hurcolom valamelyik várbörtönbe!

Anyuska és apuska egy darabig méltatlankodtak, biztosították a bárót az együttérzésükről, Mária pedig titokban a medált forgatta a tenyerében. Hát akkor ma este! Egy rövid üzenetet firkantott Ferenc atyának, Miskával küldte el, aztán már csak várt. Nem is tudta, hogy a terv sikeres kimenetele miatt izgult vagy amiatt, hogy végre látja Sándort. A főhadnagy nem is vacsorázott velük,  már hatkor elment az embereihez. Csak nehogy a férfi valahol szembe találja magát velük! Nem tudott a hímzésre koncentrálni, folyamatosan ki kellett fejtenie, amit megcsinált. A szülei szerencsére hamar elbúcsúztak.

– Remélem, a főhadnagy sikerrel jár. Ideje már, hogy valaki megfékezze a dolgokat ezen a helyen. Forrongjanak, ahol akarnak, de ne itt. És egyébként is, hamarosan mindennek vége. A császár segítséget kér valamelyik szövetségesétől, és vége lesz ennek a komédiának – dörmögte apuska a lépcsőn felfelé.

Nem, nem lehet vége, vagyis nem úgy, ahogy apuska gondolja. Győzni fognak! És akkor ő búcsút int a szülői háznak. Folyamatosan az órát figyelte, félt attól, hogy netán a főhadnagy váratlanul visszatér. Háromnegyed tízkor körbejárt, a szülei szobájában és a cselédség körül is csend volt. Kilopakodott a kertkapuhoz. Majdnem felsikoltott, mikor Sándor elé toppant. 

– Csak nem másra számítottál, Zafírcseppem? Sietnünk kell. Már jó ideje engem keresnek, előbb vagy utóbb feladják. Be tudsz vinni?
– Persze, csak gyere utánam. 

Kézen fogva vezette a férfit a hátsó lépcsőkön az emeletre, lábujjhegyen lopakodtak a folyosón, majd óvatosan becsusszantak a főhadnagy szobájába. Sándor a szoba biztonságában átölelte, és szenvedélyesen csókolta, de aztán észhez tért.

– Bármennyire is szeretném, hogy itt maradj, valakinek le kell menni őrködni. Ha váratlanul betoppanna, próbáld feltartani, és jelezz valahogy. Hol egy gyertya? 10 percnél nincs szükségem többre.

Mária segített neki meggyújtani egy gyertyát, aztán visszament a szalonba, hogy rálásson a bejárati ajtóra. Elővette a medált, és maga sem tudta, miért imádkozni kezdett. 10 perc, csupán tíz rövid perc! És már el is telt belőle kettő. Feszülten figyelte az óra ketyegését, és összerezzent, mikor becsapódott a bejárati ajtó. A főhadnagy! 

– Már végeztek is, főhadnagy úr! – penderült eléje, s remélte, azzal, hogy elég zajt csap a mozgásával, figyelmezteti Sándort. 

A főhadnagy rá nem jellemző módon elrobogott mellette, egyenest fel a lépcsőn. 

– Főhadnagy úr!- kiáltott utána, s most már valóban hevesen dobogott a szíve.
– Ne haragudjon kisasszony, de azonnal el kell vinnem a szobámból egy iratot, meg kell írnom egy jelentést…

Hatalmas, lendületes léptekkel lépett a szobájába, ahol az asztalon még égett a gyertya, a függönyt sebtében félrehúzták, az ablak tárva-nyitva állt. A sötétben hallatszott, hogy valaki a kavicsokra zuhant az ablak alatt, és feljajdult.

A másodperc tört része alatt az ablaknál termett, egy gyors mozdulattal kirántotta az íróasztalfiókot, és kilőtt az ablakon, majd jómaga is kiugrott, lövések sora hallatszott. Mária az ajtóban állt, a szájára szorított kézzel próbálta megállni, hogy ne sikoltozzon. Az egész ház népe felbolydult a lövésekre, apuska és anyuska is hálóingben rohantak a folyosóra. 

– Mi történt, Mária? Mi ez a lövöldözés? És te mit keresel a főhadnagy szobájában?
– Anyuska én…lenn olvastam, mikor megérkezett…feljött a lépcsőn, és ….azt hiszem, valaki….valaki volt a szobájában…
– Micsoda, betörő az én házamban? Zsigmond! – anyuska egyenest a férje karjaiba ájult, ezzel plusz felfordulást okozva. 
– Mária, te menj, maradj édesanyáddal a szobájában, felküldöm zsuzsikát, gondoskodjatok róla. Amíg nem adok engedélyt, nem jöhettek ki onnan. Eszetekbe ne jusson kinyitni az ablakot. Bármit is hallotok, benn maradtok. De apuska, én…- Mária erőtlenül tiltakozott, de az édesapja nem ismert pardont, betuszkolta a szobába. 

Míg Zsuzsika anyuskát ápolta, fel s alá járkált a szobában, imádkozott,  fogadkozott, csak ne legyen Sándornak semmi baja! Vigyék börtönbe, mindegy, csak éljen. Ha húsz évet is kell várni rá, hogy szabaduljon, ő kivárja. Csak éljen!

Már túl régóta van csend, gondolta. Kimegyek körülnézni. De hiába nyomta le a kilincset, a zár nem engedett. Apuska bezárta őket! Tehetetlenül tördelte a kezeit. Zsuzsika félénken közeledett hozzá.
– Kisasszonyka, a Koroknay báró volt az? – suttogta, hogy Magdolna asszony ne hallja. Mária hevesen bólogatott, most már egyre jobban kétségbe volt esve. 
– Minden rendben lesz, ne féljen. Ő olyan, akár az árnyék. Kicsúszik a kezeik közül.

Ebben reménykedett Mária is. Órák teltek el, senki sem tért vissza. Hajnal felé aztán ajtócsapódás, férfihangok hallatszottak. Nevetgélés. Ez vajon mit jelent? Az összes idegszála megfeszült, úgy érezte, sosem nyílik ki a hálószobaajtó. De aztán mégis csak kinyílt, apuska lépett be rajta diadalittas, fáradt mosollyal.

– Apuska, mondja már, mi történt?
– Szerencsénk volt, már az ugrásnál megsérült a lába, s a főhadnagy egyik lövése is eltalálta. Nem tudott menekülni. De még így is ellenállt. Harcolt, mint egy dühös kutya. Nem volt más lehetőség…az egyik katona lelőtte. 

Mária nem tudta, honnan jött ki az a hang, amit hallatott, valami ősi siratóének artikulálatlan hangja lehetett..aztán a  földre rogyott. Napokig valami furcsa, szürke ködben élt, a kábulat és a valóság határán. Mikor magához tért, a szülei ültek az ágya szélén. Apuska szigorú, mogorva tekintettel, anyuska egy zsebkendőt az ajkai elé szorítva, pityeregve. 

– Nos, látom, felébredtél. Nem kérdezem meg, hogy vagy – mondta apuska száraz hangon – Ahogy azt sem kérdezem meg, hogy került hozzád a néhai Koroknay Adél zafír medálja. És azt sem kérdezem meg, kinek a gyerekével vagy várandós.

Anyuska hangosan zokogni kezdett, Mária próbált felemelkedni, de túl gyenge volt.
– Csak azért nem pofozlak meg, mert az édesanyád könyörgött, ne bántsalak. Pedig megérdemelnéd, hogy azt a fattyút kínok között elveszítsd. Az első gondolatom az volt, hogy zárdába vitetlek, és soha nem jössz ki onnan, örökre meghalsz a számunkra. De az egyetlen gyermekünk vagy. A jövő héten férjhez mész. Ne tiltakozz! A főhadnagy épp a szobában tartózkodott, mikor a doktor közölte az örvendetes hírt. Azt hitte, ő az apa… Szóval a báró úr tudja, hogy gyermeket vársz, de azt nem tudja, kiét. Ő ajánlotta fel, hogy feleségül vesz. Amint összeházasodtatok, elvisz a családjához, Bécsbe.
– De én sose leszek a felesége, inkább elszököm…
– Tessék, nyitva az ajtó. Mehetsz. Mi attól fogva nem ismerünk. Gondold meg, te választasz. 
– A medál… – Mária a kezét nyújtotta a kék könnycsepp felé.
– A medált felejtsd el. Egy Koroknay ékszere nincs mit keressen Gottfried báróné nyakában. És szívében sem. 

A regény előző fejezetei:
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet

Címkék: Catalina Bianchi, Zafírkönny