Catalina Bianchi: Zafírkönny II. rész – 3. fejezet

ELLA
3.

Az új lakás elegáns környéken helyezkedett el, s Ella nagy meglepetésére egy szobalány nyitott ajtót. 
– Kezét csókolom, Margit vagyok, a direktor úréknál szolgálok. Ő küldött, hogy segítsek a művésznőnek kicsomagolni, rendezkedni, aztán minden másnap jövök majd a háztartást rendbe tenni. Illetve, ha a művésznő vendégeket fogadna, akkor is itt leszek…

Ella zavarba jött. Neki nincs szüksége cselédre, és nem is tudja fizetni. Ahogy körülnézett, látta, hogy ez egy sokkal fényűzőbb lakás, mint amilyenben eddig lakott. Modern bútorok, színes tapéták, selyemfüggönyök…
– Azt elfogadom, ha segít berendezkedni, Margit, de valami tévedés lehet a dologban, nekem nincs szükségem szobalányra. 
– Ne tessék aggódni, művésznő, a direktor úréknál sokan vagyunk, nincs szükség annyi cselédre, a nagyságos asszony nem akar elküldeni, mert meg van velem elégedve, hát majd segítek a művésznőnek…Higgye el, jól megleszünk. És tessék engem tegezni.

A nő elmosolyodott. Kedves lánynak látszik, persze azt nem engedi meg, hogy az igazgatója fizesse a munkáját. Na és azt sem tudja, mennyi a lakás bérleti díja. Lehet, pompás lakásban fog élni, szobalánya lesz, de még péksüteményre se marad pénze.

A délután vidáman telt, a lány, Margit, sokat csacsogott, mindemellett járt a keze, akár a motolla, látszott, hogy szokva van a munkához. Megcsodálta Ella ruháit, gyöngysorát, hajdíszeit. Kiderült, sosem volt még színházban. 
– Ne mondd már! A gazdád színiigazgató, és te még sosem láttál színi előadást? 
– Ugyan már, művésznő, a magunkfajták nem járnak színházba! Hogy nézne az ki, hogy mondjuk a Kállay nagyságos asszony mellett ülnék! Meg aztán, nem is érteném én azt, ami a színpadon zajlik. Persze szívesen gyönyörködnék a művésznőben! 

Ella magában titkos tervet szőtt, hogy miként juttatja majd be Margitot egy előadásra, legalább a takarásba, a színfalak mögé. Az esti előadásra készülvén feltűnt neki, hogy a hónapok óta rendszeresen érkező rózsacsokor ma elmaradt. Mikor előadás alatt lehetősége nyílt kipillantani a páholyok irányába, látta, hogy Tordai helye üres. Fellélegzett, remélte, hogy ez a szerencsétlen epizód ezennel véget ért. Legszívesebben az Ady-kötettől is megszabadult volna, de nem merte visszaküldeni Tordaiéknak, ki pedig mégse dobhatta!

Előadás után egy fehér boríték várta az öltözőtükör előtt. Csak a nevét írták rá, feladót nem. Erzsit elküldte, szerezzen neki egy forró teát, majd mikor az öltöztetőnő kiment, azonnal felbontotta a borítékot.

Kedves Ella!

Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek Öntől mindazért a kényelmetlenségért és méltatlanságért, amit a feleségem miatt volt kénytelen elszenvedni. Mindketten tudjuk, hogy vétlenek vagyunk, de sajnos a feleségemnek nincs bizalma bennem. Sajnálom, hogy ezért Ön kellemetlen helyzetbe került.

A történtek tükrében természetesen a jövőben tartózkodom attól, hogy egymás társaságában lássanak minket, a színházlátogatásaimat felfüggesztem egy időre.

Mindezek ellenére maradok igaz hódolója és csodálója. 

                                                                                                                           T.

Gyorsan darabokra szaggatta az egészet, s elővigyázatosságból nem dobta el a színházban, hanem a kis tarsókájába tette, mielőtt valaki szavanként összerakja, s újabb pletykaáradat indul el a semmiről. 

Megkönnyebbülve, felszabadultan indult volna haza, mikor a művészbejáróban Olgával akadt össze. Mosolyogva bólintott neki, s már lépett is volna ki, mikor utolérte a nő rikácsoló hangja. 
– Nahát micsoda királynői biccentés! Mert mindenki felett állsz azt hiszed, ugye? Még hogy én keresem a botrányokat! Azt hiszed nem tudom, hogy máris új lakásba költöztél és fizetésemelést kaptál? Nyilván te is emeltél valamit. Csak nem kalapot, hanem azt a hosszú, suhogós szoknyád! 

Ella el akarta engedni az egészet a füle mellett, de az utolsó megjegyzéssel mintha Olga hasba rúgta volna. 
– Ide figyelj, Olga! Azt hiszed, mindenki olyan, mint te. Magadból indulsz ki. De képzeld el, nem mindenki akar közönséges módon felkapaszkodni. Én a fizetésemelésért megdolgoztam. Minden este teltház van. Észrevetted? Állva tapsolnak. Nem állítom, hogy ez csak az én érdemem, de talán nem csinálom rosszul, ha minden este megveszik a színházjegyet. Tudod mit, szívesen átadom pár hétre a szerepeimet, próbáld ki magad. Mutasd meg, mit tudsz. Anélkül, hogy közönségesen riszálnád magad és …

Nem tudta befejezni, mert Olga nekiugrott a kalapjának, és teljes erejéből ráncigálni kezdte, ezzel tépve Ella haját is.
– Mit csinálsz, megőrültél? Azonnal engedj el!

A nő próbálta magát kiszabadítani, de vetélytársnője természetesen nem hallgatott rá, sőt a nyakához kapott, és leszakította a nyakából az aranyláncon függő zafírmedált, és kidobta az utcára. A medál épp a befelé tartó Pápai Samu lába elé esett.
– Hölgyeim, mi ez a cirkusz? Olga, azonnal engedd el Ellát. Levonom a gázsidból a tönkretett kalap és az aranylánc árát. Megvesztél?
– Persze, egyértelmű, hogy te is a lábai előtt, vagyis inkább a szoknyája alatt heversz! – Olga dühösen elviharzott. 

Ella zavartan próbálta rendbe hozni a kalapját és a frizuráját, közben előkerültek a kíváncsi kollégák is, akik hallották a hangoskodást. Samu azonnal elhessegette őket.
– Nincs itt semmi érdekesség. Menjetek a dolgotokra. Egy kis nézeteltérés volt a két hölgy közt, de megoldottuk. 

Aztán Ellához fordult.
– Nagyon sajnálom, Ella, én figyelmeztettem. Olga nagyon féltékeny magára, úgy értem, szakmailag. Nem bírja elviselni, hogy önnek nagyobb a sikere, nem beszélve erről a fizetésemelésről. És ez kisváros, már mindenki tudja, hogy elköltözött a kis mellékutcai lakásából.
– Gondolja, hogy a pletykáknak még nincs vége? – kérdezte kétségbeesetten a nő.
– Nem tudom. Ha szerencséje van, holnap történik valami a városban, ami elvonja magáról a figyelmet. Ma láttam Tordaiékat a pályaudvaron, úgy tűnt, elutaznak. Aztán jön a nyár, nem játszunk, szeptemberre elülnek a pletykák. Csak nagyon kérem, és ne értsen félre, de ne szolgáltasson nekik alapanyagot.
– Ezt meg hogy érti?
– Magam sem tudom, hogy értem, de ismerem ezeket a hiénákat itt a városban. Mindenre lecsapnak. Például én most szívesen felajánlanám, hogy hazakísérem egy fiákeren, mert nem vagyok benne biztos, hogy Olga nem várja valahol egy mellékutcában, de a maga érdekében inkább megbízom a fiákerest, hogy egy kis kerülővel vigye haza. 
– Maga nagyon figyelmes, Samu. Elkeserítő, hogy ilyen emberek vesznek körül.

Samu leintett egy fiákert, beszélt a kocsissal, majd egy kis aprót nyomott a tenyerébe. A fiákeres leugrott, és felhúzta a fiáker fedelét, hogy Ella valóban el tudjon bújni a belsejében. Samu felsegítette őt, aztán finoman a kezébe tette a zafírmedált és a láncot. 
– Ahogy mondtam, kifizettetem a láncot Olgával. 
– Ugyan, ne tegye. Majd felfűzöm egy ezüstláncra, vagy ezt megjavíttatom. Örülök, hogy a medál megvan, nagyon kedves a számomra. Azért kaptam a nagynénémtől a keresztelőmkor, hogy szerencsém legyen. Hát nem tudom… Akkor is ez volt a nyakamban, mikor a férjem rám támadt, és elszöktem tőle, s ma is…
– Igazán különleges ez a csepp alakú zafír. De lehet, épp az alakja vonzza be a balszerencsét, nekem mindjárt egy könnycsepp jutott róla eszembe. Esetleg más képet kellene hozzá társítani. 
– Egy csepp boldogság…hát az már nem ártana – mélázott el Ella – vagy egy csepp nyugalom- tette hozzá nevetve.

Samu mosolyogva kezet csókolt neki.
– Eljön az is, meglátja. Jó éjt, művésznő!
– Mindent köszönök, jó éjt!

Ella furcsán érezte magát az új helyen egyedül, mire hazaért, Margit már elment. Hálóingben beült a nappaliban levő hintaszékbe, bekuckózta magát, s szó szerint álomba ringatta magát. Természetesen úgy ébredt, mintha fát vágtak volna a hátán, mindene sajgott. Hálás szívvel nyugtázta, hogy Margit este mindent előkészített a reggelihez, csak le kellett öntenie a teát és asztalhoz ülni. A csészével a kezében kiballagott az erkélyre, ahová az ügyes cselédlány már ki is rakott két széket és egy könnyű kis asztalkát egy vidám terítővel. Élvezettel kortyolgatta az illatos teát, s próbálta feltérképezni a környéket. Rendezett polgárházak, egy-egy villa. Szemközt egy házaspár szintén a reggelijét fogyasztotta az erkélyen. Ella szívélyes mosolyt küldött feléjük. A férfi azonnal viszonozta egy kedves biccentés kíséretében, míg a nő, felfedezve, hogy a figyelem egy másik nőre terelődött, dühösen lecsapta az asztalkendőt, és faképnél hagyta a férjét. Talán vigyáznia kéne az efféle udvariaskodással is, Samu óva intette bármitől, ami félreértelmezhető. Az asszonyka még azt hihette, a férjével akar flörtölni. 

Az esti előadás előtt újabb meglepetés, ezennel kellemes várta. A megyei lap kultúr rovatának szerkesztője megnézi a darabot, majd szeretne vele beszélgetni, hogy megjelenhessen róla egy cikk a lapban. Sosem beszélt még újságíróval, igazából azt sem tudta, mit fog majd neki mondani. A színpadon sem sikerült egészen megfeledkeznie arról, hogy egy színikritikus is nézi az előadást, feszélyezte, hogy valaki árgus szakmai szemmel figyeli. Villámgyorsan öltözött, nem akarta neglizsében fogadni az újságírót.

Igazából a férfi éppen úgy nézett ki, ahogy elképzelte: semmit sem árult el arról sem a tekintete, sem a viselkedése, sem a kérdései, hogy mit gondol az előadásról és Ella játékáról. Azt se tudta eldönteni, az érdeklődése valódi vagy csak színleli, hogy a színésznő minél inkább megnyíljon. Samu szavait szem előtt tartva igyekezett szabatosan, egyértelműen fogalmazni, nem dicsérni önmagát, de álszerénynek sem akart látszani. 

Mikor másnap bement a színházba, mindenki kezében a Hírlapot látta, volt aki tiszta szívből, míg mások irigykedve gratuláltak a cikkhez. 
– Ügyesen csinálta Ella, ez egy nagyon korrekt cikk. És nagyon jó kritikát kapott, gratulálok!- csókolt kezet neki Samu, az igazgató pedig egy csokor virággal várta az öltözőben. 

Mire az évad utolsó előadásához értek, Ella úgy érezte, minden a helyére került, végül is elégedetten csukhatta be maga után az öltöző ajtaját. Margittal együtt izgatottan pakoltak be egy bőröndöt: Ella hazautazik a nagynénjéhez, három hetet nála tölt a szülővárosában. Alig várta, hogy megölelhesse a levendula illatú Lonci nénit, s reggeltől estig a régi családi történeteket hallgathassa. A magasabb gázsinak köszönhetően még ajándékot is tud vinni neki!

Másnap  néhány óra vonatozás után megérkezett gyermekkora színhelyére. Milyen boldog is volt akkoriban! Szerető család vette körül, a nagynénje kicsit elkényeztette, de elnézték neki, hiszen nem volt saját gyermeke. Aztán férjhez ment, Gábor elvitte a fővárosba, kívülről nézve talán tökéletes életet éltek. Néhány hónap múlva egy szál ruhában, menekülve, idegileg kimerülve érkezett vissza ide, a szülei akkor már nem éltek, csak Lonci néni maradt neki. 

Az idős hölgy a kertben ülve várta, idős kora ellenére meglepő fürgeséggel tipegett elé, mikor meglátta, hogy kiszáll a fiákerből. 
– Ellám, édesem! Hát végre hazajöttél! Végre itt vagy! Gyere, hadd öleljelek meg téged! Meg kéne, hogy feddjelek, mert elfeledkeztél rólam, alig írtál néhány levelet, hagytad, hogy öreg nénéd aggódjon érted. 
– Drága Lonci néni, nagyon restellem magam! Tudod, milyen egy színésznő élete, nappal próbálunk, este előadás, s mire hazaérek, már néha csak annyi erőm van, hogy levetkőzzek és lefeküdjek aludni. De hidd el, bármi fontos történt volna, arról beszámoltam volna neked.
– Na jól van, jól van, most lesz időd mindent elmesélni. És nem fogom engedni, hogy későn járj aludni. Micsoda dolog az, hogy az ember minden nap éjfél után kerül ágyba! Nem egészséges, az már biztos. Persze még fiatal vagy, bírod, de azért vigyáznod kell magadra.

Ella belekarolt a nénibe, miközben besétáltak a házba.
– Megígérem, hogy mindenben szót fogadok, hagyom, hogy kényeztess. Remekül nézel ki, Lonci néni, mi a titkod? 
– Az, hogy időben lefekszem aludni – vágta rá a néni a választ azonnal, unokahúga örömmel konstatálta, hogy az esze is vág, akár a borotva.

Lonci néni kitett magáért, háromfogásos ebéddel várta, a cseresznyés pitét a saját kezével sütötte. Ella élvezte a régi ház hangulatát, minden a gyerekkorát idézte. Olyan messze volt most tőle a színház és a pletykák, mintha igaz se lenne. Hogy is sodorhatta el az élet a nyugodt polgári életformától a művészsorsig? Néha elgondolkodott rajta, valóban ez a világ-e az, ami boldoggá teszi. Igen akkor, mikor a magánélete válságban volt, a színpad megmentette. Megmentette attól, hogy sajnálja magát, hogy napi gondjai legyenek, hogy a múlton rágódva esetleg még több hibás lépést tegyen. Emlékszik, Lonci néni mennyire szerette volna rábeszélni egy újabb házasságra. Bizonygatta neki, hogy nem minden férfi olyan, mint Zsolnay Gábor, egy szerencsétlen választás miatt nem vetheti el a lehetőségét annak, hogy saját családja legyen. Nézze csak meg őt, aki sosem ment férjhez, a nővérét elvesztette, a rokonai csak azt várják, kire hagyja majd csekélyke vagyonkáját. 

Ella körülnézett, a házra bizony ráférne a javítás, a kárpitok fakók és néhány helyen feslettek, bár a néni horgolt takarói jótékonyan eltakarták ezeket a hiányosságokat. A régi zongora hangoló után kiáltott, a lépcső korlátját is illett volna átfesteni. Na és a kert? A néni már nem tudott vele foglalkozni, a szakácsnő és a szobalány nyilván ugyanannyi fizetésért nem vállalta a kertészkedést is, egy kertészt viszont nem tudott alkalmazni. 

A nő fejében azonnal megszületett a terv: az egész következő évadban arra fog félretenni, hogy a szülői házat némileg rendbe hozathassa. Ennyivel tartozik a szüleinek és a néninek is. És gyakrabban fog hazautazni, ha majd visszavonul, ő is itt telepedik le. Na jó, ez kissé elhamarkodott gondolat, remélte, hogy addig még azért van néhány jó éve.

Az első napon a néni el sem engedte maga mellől, mindent tudni akart az életéről, a munkájáról, a sikereiről, arról, ahogy él. Ella persze mindent úgy adott elő, hogy megnyugtató, elégedett képet fessen magáról. Ha az előző hetek felforgató eseményeitől eltekintünk, tulajdonképpen nem volt oka panaszra. Lonci néni nagy örömmel fogadta, hogy a maga ura, egy szép lakásban él, a megyei lap is írt róla. El is hozta megmutatni az írást, a néni, a cselédségnek is büszkén mutogatta, milyen híres művésznő a vendégük, aki Shakespeare-t játszik, királynői jelmezben  áll a színpadon. 

– Ugyan, Lonci néni, én ugyanaz az Ella vagyok, aki régen. Még csak az hiányzik, hogy művésznőnek szólítsanak. Épp azért jöttem, hogy valamennyire megszabaduljak ettől a szereptől, megpihenjek egy kicsit. Ismersz, nem szeretem a parádét, a hétköznapi életben nehezemre esik művésznőnek lenni.
– Jól van, jól van, na de akkor is! Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megjelenik a rokonság…

Hát ennek éppenséggel Ella nem tudott örülni. A nehéz időszakában senki sem volt rá kíváncsi, ha meg igen, csak azért, hogy minél szaftosabb részleteket tudjon meg  a házasságáról. Rosszul volt a tapogatózó kérdésektől, attól meg még inkább, hogy a rokonság egy része rá akarta beszélni, könyörögje csak magát vissza a férjéhez, hiszen anyagi jólétet és színvonalas életet biztosít számára. Mi mindent ki kell bírnia egy asszonynak, s mi minden felett kell szemet húnynia! Az egyik távoli unokatestvérét nagyon felháborította azzal a kijelentésével, hogy ugyan nem fog a férjének semmit elnézni,  azt, hogy megalázza és bántalmazza, aztán végképp… 

Ahogy a néni megjósolta, sorra érkeztek a bejelentkezések a vizitelni vágyóktól.
– Mondd csak, nénikém, mikor fogadtál ennyi vendéget utoljára?
– Hát nem is énrám kíváncsiak ezek, hanem a híres színésznő rokonukra. Rám még az ünnepekkor se nyitja senki az ajtót. Bár amikor tavaly olyan beteg voltam, azért érdeklődtek, de szerintem csak azért, hogy hamarost várhatnak-e valami örökségfélét.

Lonci néni humora az öniróniát sem nélkülözte. Tudta, hogy a rokonainak csak arra a nem túl sok összekuporgatott pénzére és a néhány értékesebb bútorára, értéktárgyára fájt a foguk. Ő viszont már réges rég végrendelkezett, ha elhagyja ezt a földi világot, Ella örököl majd mindent. Kisbaba kora óta imádta ezt a lányt, mintha a saját gyermeke lett volna. Ott volt élete minden jelentős pillanatában: a keresztelőjekor, az elsőáldozásakor, amikor elsőbálozó volt, majd pedig amikor érettségiző nagylány lett. És az esküvője! Talán az édesanyja sem sajnálta úgy, hogy elszakítják a lányától, mint ő, hogy az unokahúgából pesti dáma lesz. Annyira remélte, bízott benne, hogy boldog házasságban él majd azzal a Gáborral. Mellette állt akkor is, mikor a szülei néhány hónap különbséggel meghaltak. Mekkora fájdalom volt ez Ella számára! Az édesanyja, Lonci néni húga nem bírta elviselni, hogy a férje hirtelen meghalt, egy reggel nem ébredt fel. Onnantól kezdve szegény Piroska csak sorvadt, kókadoztt, akár a pipacsok a nagy forróságban, majd egy reggel őt sem tudta felkelteni a szobalánya. Akkor úgy tűnt, Gábor támasza a feleségének, egy tapodtat sem mozdult mellőle, mindenhová vele tartott, mindent kézben tartott… Persze vannak asszonyok, akiknek ez éppen megfelelő, de Ellát megfojtotta, uralkodott rajta. De ezt még akkor nem tudta. Sosem felejti azt a nyirkos, szeles téli hajnalt, mikor arra ébredt, valaki őrült módra rázza a csengőt a bejárati ajtón. Azt hitte, rosszul lát, mikor a vastag diófa ajtó mögött Ella csapzott alakját látta meg. Egyetlen selyemruhában és bojtos papucsban szökött meg a férjétől, eladta az ékszerét, hogy vonatjegyet vehessen, és éjnek évadján egyedül utazott vissza hozzá. Pesten nem volt hová fordulnia, a férje barátai és ismerősei nem fogadták volna be. 

Majd megszakadt a szíve, mikor meghallgatta a történetét! Ő maga sosem volt férjnél, valami ideális kép élt a fejében a házasságról. Viták és nézeteltérések mindig akadnak, ezt tudta, de hogy egy férj így viselkedjen a feleségével szemben! Azonnal elhatározta, hogy minden erejével segíteni fog az unokahúgának. A legjobb ügyvédet szerezte neki, elkísérte a tárgyalásokra, tartotta benne a lelket, s bárki elől megvédte, aki bántani akarta volna. Gáborra rá se tudott nézni, legszívesebben mindenki előtt kikürtölte volna azokat a szörnyűségeket, amiket Ellától megtudott. De tiszteletben tartotta a kérését, hogy a lehető legdiszkrétebb módon szeretné intézni a válást. Ez pedig átfordult ellene: a férje őt állította be hibásnak. Az unokahúgát azonban nem érdekelte, ki mit gondol róla, a válás után olyan arckifejezéssel jött ki a bíróság épületéből, mintha a mesebeli sárkány fogságából szabadult volna ki. 

Azt hitte, mindig együtt maradnak majd, nem gondolt arra, hogy Ellának semmi jövedelme sincs, ő  maga pedig abból éldegél, amit a családja virágkorában megspórolt. Néha-néha kénytelen volt ezt-azt eladogatni, a vidéki birtok hozott némi csekélyke bevételt, de nem vetette fel a pénz. Ő mindent megosztott volna vele, de a lány ezt nem akarta elfogadni. Színésznő akart lenni! Először mindenképpen le akarta beszélni erről az őrült ötletről, de aztán meggondolta magát. Miért ne követhetné a szíve hangját? Úgy tűnik, jól tette, hogy támogatta. Az ő kicsi Elluskája csodálatos színésznő lett! És most néhány hétre visszakapta őt.

A regény előző fejezete itt olvasható.

Címkék: Catalina Bianchi, irodalom, regény, Zafírkönny