Catalina Bianchi: Zafírkönny II. rész – 4. fejezet

ELLA
4.

Végül úgy egyeztek meg, hogy senkit se sértsenek meg, egy teadélutánt tartanak, akkro fogadnak vendégeket. Így a kíváncsi rokonok és ismerősök is megkapják, amit akarnak, de Ellának sem kell a pihenése alatt folyamatosan vigyázzban állnia. Ragaszkodott hozzá, hogy a megvendégelést ő fizesse, Lonci néni költségvetésébe már régen nem fértek bele a 30-40 személyes családi összejövetelek. A kertben terítettek, elővették a régen használt porcelánt és kristályt, a damasztabroszokat és asztalkendőket, Ella elmondta a szakácsnőnek, milyen ételeket szolgálnak fel mostanában a fogadásokon. 

Bár a színházban több száz ember előtt játszott, mégis elbizonytalanodott, mikor körülnézve azt látta, kb. 30 ember gyűlt össze, ahogy a néni mondta, az ő tiszteletére. Néhány unokatestvére megnősült, férjhez ment, gyerekeik születtek, úgy hogy a társaság egy részét nem is ismerte. Természetesen az esküvőkre nem hívták meg, egy vidéki színésznőcske rokonnal nem szokás büszkélkedni. Szerencsére a rokonok maguktól is beszéltek, egyfolytában történeteket meséltek ilyen és olyan néniről és bácsiról, akiket nem is ismert, furcsállták, hogy nem ismeri Jászai Marit és  nem énekel operát. A színészetről nem sokat tudtak, azt is tévesen. Néhány gyerek is futkározott a kertben, fodros szoknyás kislányok és rövidnadrágos kisfiúk. Malvin néni, édesanya régi barátnője elkapta a pillantását.

– Ellácska, ideje, hogy te is gondolkodj a családalapításon. A nagy szerepek egyike az anyaság, drágám. És mint tudjuk, az idő szalad… Attól, hogy az első házasságod nem sikerült jól, még másodjára minden másképp alakulhat. Ugye Lujzikám, milyen csodálatos dolog anyának lenni? – kérdezte a lányára nézve.
– Valóban így van. Színésznőként igazán nem lehet nehéz dolog férjet fogni, különösen a te külsőddel. Biztosan sok udvarlód van, Ella.
– Nem hinném, hogy azok közül választanám ki az életem párját, akik előadás után a művészbejáró előtt várnak. Ők a szerepemet csodálják…

De Lujza nem hagyta magát.
– Ugyan kérlek! Én nagyon élvezném, hogy annyi lovag közül választhatok magamnak. Jó, biztos vannak köztük nem megfelelő jelöltek, házasemberek is. Hallottunk már ezt-azt a színésznők botrányos kapcsolatairól.

Malvin néni megköszörülte a torkát, és rászólt.
– Lujza, nem illik ilyesmiről beszélni, és éppen Ella előtt!
– De hát nem róla beszélek. Csak úgy általában. A férjemmel néhány hetet Pesten töltöttünk, az Operában is jártunk, s összeakadtam egy régi iskolatársnőmmel, még az intézetből. Jaj, anya, látnod kellett volna, hogy néz ki!- rosszindulatúan belenevetett a teáscsészéjébe – Akár egy… szóval szegény nagyon meghízott. Na mindegy. Na és ő mesélte, hogy a férje megőrült. Előtte is voltak már kis kalandocskái, de azt elnézte neki. Most azonban hónapokon keresztül minden este a színházban ült, a páholyból bámulta a kis színésznőcskéjét, minden este rózsacsokrot küldetett neki, együtt mulatoztak a ….milyen vendéglőt is mondott…valami mezei virág…na mindegy, szóval botrányosan viselkedtek az egész város szeme láttára. Na és akkor Elza jó kis botrányt csinált, még a lakásból is kidobatta azt a kis…

Ella erőltetett mosollyal ült vele szemben, nem volt biztos benne, hogy Lujza nem célirányosan neki címezte-e a történetet, nincs-e tisztában azzal, kiről is beszél. Persze a történet teljesen elferdítve hangzott Tordainénak köszönhetően. Lonci néni lépett közbe.
– Ugyan Lujzika, igazán, gyerekek is vannak a kertben, vigyázz a szádra. Egyébként sem illik, hogy úrinő ilyen történeteket pletykáljon. Lehet, a fele sem igaz. Na hívd csak ide a kislánykádat, úgy hallottam, gyönyörű, csengő hangocskája van. Énekeljen nekünk valamit!

A kis Pannika bűbájosan énekelte egyik népdalt a másik után, élvezte, hogy szerepel, nála jobban csak az édesanyja élvezte, hogy egyetlen leánya ekkora sikert arat az egész rokonság és ismerősi kör szeme láttára. Ellát is mindenáron rá akarták venni, hogy legalább néhány perc erejéig adjon elő egy részt valamelyik szerepéből, de hajthatatlannak bizonyult. Azzal ütötte el a dolgot, hogy mindenkit meghívott a színházába, bárkit szívesen lát az előadásain, természetesen díszhelyen. Biztos volt benne, hogy senki sem fogja venni a fáradtságot, hogy ekkora utat tegyen meg a kedvéért. Lonci néni ugyan nagyon vágyott rá, hogy színpadon lássa, de őt meg a kora akadályozta abban, hogy vállalkozzon az utazásra. 

Mikor végre valamennyien elmentek, Ella fellélegzett. Remélhetőleg ez volt itt-tartózkodásának első és utolsó feszélyezett délutánja. Látszott, hogy Lonci néni is teljesen kimerült, fárasztotta a sok ember, nem bírta követni a beszélgetés fonalát, s erőnek erejével el akart kerülni minden kínos helyzetet. 

– Kellemetlen lány ez a Lujza, már gyerekkorában is az volt, emlékszem, mindig árulkodott. Hiába a drága nevelőintézet, arra nem tanították meg, hogy bizonyos témákról nem beszélünk társaságban is. Különben is, milyen dolog kibeszélni egy barátnője családi titkait? Még akkor is, ha nem ismerjük az illetőt. Az meg különösen nagy tapintatlanság volt tőle, hogy egy ilyen színésznős történetet húzott elő. Nem csodálkoznék, ha az egészet kitalálta volna csak azért, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon. 
– Ugyan, nénikém, ne is foglalkozz vele. Azt kell, hogy mondjam, bizonyos fokú irigységhez és a pletykákhoz hozzá kellett szoknom.
– Ilyet ne is mondj, kislányom! Mit lehetne vajon rólad pletykálni? A válás ma már nem olyan nagy szégyen…
– Tudod, az embert, ha színész vagy színésznő, néha azonosítják a szerepeivel. Aztán már elég rossz helyen, rossz időben lenni, és kész is a pletyka.
– Ellám, ezt most elég keserűen ejtetted ki a szádon. Talán téged is bántottak? Megrágalmaztak, hogy tisztességtelen életet élsz?

Ella legszívesebben a nyelvébe harapott volna, miért is kezdett el filozófálni erről a kérdésről. A néni semmit sem tudhat meg, halálra aggódná magát, vagy ragaszkodna hozzá, hogy azonnal hagyja abba a színpadot. Meg kell nyugtatnia!
– Látod nénikém, te is mindjárt a legrosszabbra gondolsz. Általánosságban beszéltem. Az én magánéletem igen unalmas, arról nincs mit beszélni.

Lonci néni rögvest lecsapott a témára. 
– Hát ez elég baj, Ellám! Elfogadtam annak idején, hogy még korai lett volna férj után nézni, de azóta eltelt néhány év. Gyönyörű, életerős nő vagy. Nem jó az embernek egyedül, hidd el. Én már csak tudom. 
– Soha nem meséltél nekem arról, miért is nem mentél férjhez. 

A néni elmosolyodott. 
– Persze, mert ez így sokkal titokzatosabb. Biztos vagyok benne, hogy te is azt gondolod, amit mindenki: volt egy nagy szerelmem, akit valamilyen módon elvesztettem, aztán már más nem kellett. Az igazság ettől sokkal egyszerűbb, Ella. Még kislány koromban volt egy lovas balesetem. Imádtam lovagolni, édesapa egy gyönyörű arab telivért hozatott nekem a 12. születésnapomra. Micsoda pompás jószág volt! Néhány héttel később épp a sövényt akartam átugratni, mindig feszegettem a határaimat. De rosszul mértem fel a magasságot, felbuktunk. És nagyon szerencsétlenül estem. Olyan súlyos hasi sérüléseket szenvedtem, hogy sohasem lehetett volna gyermekem. Vajon ki vett volna feleségül ilyen helyzetben? Megkértem édesanyámékat, hogy ezt senkinek ne árulják el, még a húgom, a te anyukád sem tudta. Ő akkor még kislány volt, nem emlékezett az esetre. Tudatosan úgy alakítottam az életemet, hogy kerüljem a szerelmet.

Ella együttérzően megsimogatta glasszékesztyűs kezét.
– Nagyon sajnálom, erre tényleg nem gondoltam. De ha esetleg férjhez mentél volna egy özvegyemberhez, akinek már voltak gyerekei, az jól is alakulhatott volna. 

Lonci néni megcsóválta a fejét.
– Gondoskodhattam volna egy idegen családról, másra nem igazán lettem volna alkalmas. Így legalább a saját családomról, a szüleimről, a nővéremről és rólad gondoskodtam, a saját véremről. A te eseted egészen más. Ha valóban ilyen a színészvilág, amilyennek Lujza és te is lefestetted, akkor egy társ a pletykákon felül emel.

A nő elnevette magát.
– Nénikém, te nagyon naiv vagy. Az irigység nem ismeri az erkölcsi értékeket. De hagyjuk ezt a témát. Nincs az életemben férfi, és ami azt illeti, nem érzem a hiányát. Vajon mikor lenne rá időm? Reggel bemegyek a próbára, este előadásom van, éjfél, mire hazaérek. Szerinted ezt melyik férfi viselné el? 
– Hát én úgy gondoltam, hogy akkor felhagynál a színészkedéssel.
– Ha valamit megtanultam a Gáborral kötött házasságomból, az éppen az, hogy nem akarok senkitől függni. El tudom magamat tartani. Vagy legalábbis közösen felelősséget vállalni egymásért.

Az idős hölgy elgondolkodott.
– Ezt nagyon szépen mondtad, és igazad van. De legalább azt ígérd meg, hogy ha a közeledbe kerül egy férfi, aki mellett jól érzed magad, aki lehetne a társad, nem üldözöd el, hanem hagyod, hogy az élet alakítsa a dolgokat.
– Megígérem nénikém, és te leszel az első, aki tudni fog róla.

Ella nagyon örült, hogy a nagynénjével ilyen őszinte beszélgetésekbe tudott bonyolódni, vele szemben nyitott volt, sok olyan családi történetet mesélt, amiről eddig sosem hallott. Néha viccesen meg is fenyegette az ujjával, hogy ez már bizony a családi pletyka és szóbeszéd kategóriája, és egyedülálló hölgyeknek nem illik ilyennel múlatni az időt. 

Néha sétálgattak egy kicsit a környéken, bekocsiztak a főtérre, cukrászdába mentek. Ella után megfordultak az emberek, hatalmas fátylas kalapjában feltűnő jelenség volt. Egy reggel a zafírmedált csatolta fel, önmagának és a néninek is örömet akart szerezni. Az idős hölgy azonnal észrevette a könnycsepp alakú ékszert. 
– Ó, a zafírkönny! Azt hittem, régen megszabadultál tőle. Meg voltam róla győződve, hogy az alakja, a könnycsepp hozott rád annyi bánatot. 
– Nem hinném, hogy ennek a kis medálnak bármi köze lenne az én sorsomhoz. Sosem válnék meg tőle, nagyon kedves a számomra. De mondd csak, ez családi ékszer?
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem. Nagyon egyszerű története van, mikor megszülettél, szerettem volna neked egy kis finom ékszert ajándékozni. Egyedi darabot. Elballagtam az ékszerészhez, s mindjárt megtetszett ez az egyszerű kis medál. A zafír nemes kő, a színe pedig a szemed kékjét idézte. Így azonnal megvettem, s hozzá egy kis láncot is. Régi darab, sajnos nem tudom, hogyan került az ékszerészhez. Bíztam benne, hogy szerencsét hoz neked.
– Az biztos, hogy ahányszor csak ránézek, te jutsz eszembe. És így a legnehezebb percekben is tudom, nem vagyok egyedül. Akkor is ez volt a nyakamban…
– Túl gyakran emlegetjük azt az éjszakát, kislányom. Mostantól ez tilos! Olyan gyorsan repül az idő, csakis kellemes dolgokról akarok beszélgetni!

Ella is sokszor megfogadta már, hogy nem fog annyit a múltra gondolni. Száz ilyen történet van, mint az övé, sőt ettől sokkal rosszabbak is. Neki volt mersze és ereje lépni, aztán pedig a saját lábára állni. Alakulhatott volna sokkal, de sokkal rosszabbul is. Látszólag játszi könnyedséggel tovább lépett, de valójában még mindig túl sokat foglalkozott az őt ért sérelmekkel. Nem, azt nem sajnálta, hogy így alakult. Mit érzett Gábor iránt annak idején? Nem biztos, hogy szerelmet. Fiatal lány volt, a szülei bemutattak neki egy csinos fiatalembert. Kinek ne imponált volna egy kellemes modorú fővárosi gavallér? Ha visszagondol, talán a két kezén meg tudná számolni, hányszor találkoztak az esküvőjük előtt. Nem volt rá alkalom, hogy Gábor valódi jelleme megmutatkozzon. Mindig tökéletes külsővel, virágcsokorral és apró ajándékokkal érkezett, udvarolt, valóban ideális férjjelöltnek mutatkozott. 

Sose felejti el azt a bizonyos első pofont a nászéjszakájuk előtt. Becsukódott az ajtó mögöttük, valami titokzatos, romantikus folytatást várt, s minden előzmény nélkül Gábor tenyere az arcán csattant. Villámló tekintettel közölte, hogy most már férjes asszony, és ne mosolyogjon, ne is nézzen más férfiakra. Annyira meglepődött, hogy tiltakozni és sírni is elfelejtett, a vádló tekintet és hang miatt még ő érezte magát vétkesnek. És ez végig úgy maradt, Gábor minden verése megalapozottnak tűnt, mert úgy állította be a dolgokat, hogy ő, a szegény férj az áldozat. Akkor is, ha épp nem féltékenységről volt szó, hanem például egy kihűlt teáról. Hogy képzeli, hogy ő a felelősségteljes banki munkáját egy hideg teával indítja majd?!

Rémálmaiban sokszor visszatér a feléje lendülő piszkavas. Kevésen múlt, hogy Gábor nem a fején találta el, s hogy egyáltalán nem találta el. Annyira felbőszült, hogy csak eszementen vagdalkozott és hadonászott, neki pedig sikerült az öblös bársonyfotel mögé bújni, majd négykézláb eljutni az ajtóig, és az első kezébe akadó köpenyt magára borítva kirohanni az utcára. Hányszor adott hálát az égieknek, hogy nem született közös gyerekük! Persze ez is az ő hibája volt, az anyósáék az összes közös ebéd alkalmával a szemére vetették, hogy nem jó feleség. Pedig még ezt sem lehet mondani. Ha Gábornak jó napja volt, igazán gáláns férjként viselkedett, néha akár több héten keresztül is. Ilyenkor Ella mindig megnyugodott, hogy minden rendben van, most már normális házaspárként fognak élni. De aztán mintha történt volna vele valami, egyik pillanatról a másikra, sajnos teljesen kiszámíthatatlanul, egyszer csak megváltozott. Nem kellett hozzá sem alkohol, sem valamiféle kellemetlenség, a tekintete szinte eszelőssé vált, és a legapróbb dologba is belekötött. Azt gyanította, valamiféle lelki vagy elmebetegség állhat a háttérben, de persze ezt nem mondhatta ki hangosan, még a végén őt zárták volna be egy elmegyógyintézetbe. Ha visszagondolt a férfira, sem gyűlöletet, sem szánalmat nem érzett. Idővel teljesen közömbössé vált számára, a lelkének az a része, amelyben ez az időszak bújt meg, mintha vastag moharéteggel lett volna bevonva. 

Biztosan úgy van, ahogy a többiek állítják: másodszorra minden másképp történne. De az igazat megvallva sokkal egyszerűbb most az élete. Minden döntését ő maga hozza, vagyis egymaga felelős érte. Megszokta már, s teljes mértékben megfelelt neki. A színpadon folyamatosan alkalmazkodnia kellett, változnia, a partnereitől függött az aznapi játék, de a hétköznapokban nyugalomra vágyott. Az előadás előtti feszültséget jól tudta kezelni, de nem akart szorongani, érzelmi libikókán táncolni. Mindig megnyugtatta magát, hogy pont úgy jó az élete, ahogy van. Hitt az eleve elrendelésben.

Szerencsére Lonci néni nem tartotta elsőrendű feladatának, hogy férfiakat mutasson be neki, és ezzel sarkallja lépésekre. Kívülről nézve akár unalmasnak is tűnhettek a napjaik: beszélgettek, kertészkedtek, kimentek a temetőbe, egy alkalommal a piacra is, délutánonként régi fotóalbumokat nézegettek. Nem ártott volna a háznak némi lomtalanítás sem, de az idős hölgy ellenezte: ő már az emlékei között akar élni, minden papírdarab, minden régi folyóirat és törött csésze az életéhez kötődik. 

Ella teljesen elfeledkezett a másik életéről, a színház szinte eszébe se jutott, fényév távolságra volt tőle a művészvilág és a kisvárosi pletykák. Fájó szívvel búcsúzott Lonci nénitől, megígérte, hogy karácsony előtt. ha csak egy módja lesz rá, rövid időre hazalátogat. És persze rendszeresen fog írni mindenféléről. Nem engedte, hogy a nagynénje kikísérje az állomásra, ő magának is erőt kellett vennie magán, hogy sírás nélkül tudjon integetni. Nem érzett semmiféle inspiráló izgalmat, ha az új évadra gondolt. Lehet, mindenki más jobban látja, mint ő, és nem ez az útja, még akkor sem, ha a közönség szereti?

Az előző fejezet itt olvasható.

Címkék: Catalina Bianchi, irodalom, regény, Zafírkönny