Catalina Bianchi: Zafírkönny II. rész – 5. fejezet

ELLA
5.

A vidéki városok közt is mekkora a különbség, állapította meg Ella, miközben vonata berobogott az állomásra. Míg kiért az állomásépület elé, a férfiak kalapot emelve üdvözölték, az állomásfőnök is meglátta őt az irodájából, öles léptekkel futott elé, hogy kézcsókkal köszöntse.
– Művésznő, micsoda öröm számunkra, hogy újra itt van! Ez azt jelenti, hamarosan láthatjuk a színpadon…
– Köszönöm, igazán kedves…

Nem örült annyira, amennyire elvárták tőle, valahogy nem volt önmaga. A lakásában rend és tisztaság várta, Margit a jelek szerint az ő távolléte ideje alatt is rendszeresen takarított. Még maradt néhány szabadnapja, s azon vette észre magát, nem tud mihez kezdeni a szabadidejével. A színházi kollégái közül igazából senkivel sem tartott fenn szorosabb kapcsolatot, még csak barátit sem, így senkihez sem ugorhatott el egy teára. Nála se járt soha senki, most nyilván furcsállnák, ha meghívná őket, talán azt hinnék, az új lakásával akar hencegni. Körülnézett a konyhában, ennivaló nem igazán akadt, fogalma se volt, Margit ma benéz-e, mert nem üzent, mikor érkezik. Legjobb lesz, ha lesétál vásárolni ezt-azt.

A csemegebolt tulajdonosa kitörő örömmel és hajbókolással fogadta, még egy kis ajándékot is el kellett fogadnia. Hazafelé sétálva Pápai Samu jött vele szemben.
– Nahát Samu, maga is errefelé lakik?
– Nem, nem, hogy engedhetnék én meg magamnak ilyen környéket? Épp magát kerestem, Ella, elhoztam a fizetését. Mindenki pénz szűkében volt a nyáron, rohantak felvenni, de maga elutazott…Gondoltam, ha megjön, jól fog jönni.
– Na és honnan tudja, hogy ma érkeztem? 
– Az állomásfőnök felesége kezdte el terjeszteni a főtéren. És mint tudja, a hírek ebben a városban gyorsan terjednek. 

Mikor a kapualjba értek, Samu elővette a borítékot és átadta Ellának.
– Tessék, biztos ami biztos, számolja át. 
– Csak nem fogok itt a nyílt utcán pénzt számolgatni? Jöjjön fel a lakásba, főzök egy teát, úgyis unatkozom, mióta hazajöttem.
– Szerintem ez nem jó ötlet. Fogadok, hogy a szomszédjai közül legalább négyen a függöny mögül leselkednek ebben a pillanatban is. 
– Igaza van, remélhetőleg a júniusi pletykák már elültek, ne csináljunk újakat – Ella kinyitotta a borítékot, majd megcsóválta a fejét – Itt valami tévedés van. Ez túl sok. Az igazgató azt mondta, majd a gázsimból levonják a lakbért is, mert valamelyik ismerőséé ez a lakás. Nekem nem kell a tulajdonossal találkoznom. Ezt én jó ötletnek találtam, de most úgy látom, ebből egy krajcárt sem vontak le.

Samu értetlenkedve nézett rá.
– Hát én erről semmit sem tudok, nekem senki sem szólt egy szót sem. Talán az előző lakó korábban költözött ki, s már előre kifizette a lakbért. Vagy majd utólag levonják… Ez esetben azonban spóroljon Ellácska, mert ennek a lakásnak a bére egy vagyon lehet. Mondta a direktor, mennyit fog havonta fizetni?
– Nem, nem volt hajlandó elárulni, csak annyit, hogy majd előre levonják a gázsimból. 
– És nem is tudja, ki a tulajdonos? Nem találkozott vele?
– Nem, egy berendezett lakásba jöttem, csak a saját kis holmimat hoztam, a direktor még az egyik cselédjét is átküldte, kétnaponta rendbe teszi a lakást. 
– Nos, megpróbálok utánanézni a dolgoknak. A direktor még Abbáziában nyaral, csak három nap múlva érkezik, őt nem tudom megkérdezni. De maga ne aggódjon, lehet, csak elfelejtett szólni, ha az ismerőséé a lakás, biztosan megértőnek bizonyul majd. Kezét csókolom, Ella! Vigyázzon magára. 

A nő kicsit elszontyolodott, hogy nem lesz társasága, de majd valamivel elfoglalja magát. Nagy meglepetésére Margitot találta a konyhában, aki a maga serény módján szorgoskodott.
– Művésznő, de örülök, hogy megjött! Hiányzott ám nagyon!- Ella megölelte, megcsókolta a kis cselédlányt, nagyon megkedvelte.
– Hát te meg hol hallottad, hogy hazajöttem?
– Én a piacon. Mindjárt szedtem is a lábam, hogy segítsek kipakolni, valamit főzzek is, otthon úgysincs semmi dolgom, a nagyságos úrék is nyaralnak.

Ella nagy hévvel kezdett kotorni a poggyászában, nem feledkezett meg Margitról, az egyik sétájuk során vett neki egy szép kis nyakbavalót. 
– Nézd csak, ezt neked hoztam. Szeretettel.

A lány azonnal az előszobatükör elé perdült, ügyetlen kézzel próbálta bekapcsolni a piros gyöngysort. 
– Mutasd, majd segítek! Nézd csak, milyen jól áll neked! Főleg ehhez a fehér blúzhoz.

Margit boldog mosollyal pörgött a tükör előtt, majd mindenáron kezet akart csókolni Ellának.
– Na mit csinálsz, te bolond lány! Hagyd abba! Kedvellek, hát hoztam neked ajándékot. Ez olyan nagy dolog? Annak idején édesanyámék karácsonykor mindig megajándékozták a cselédeinket. 
– Hát mert maguk olyan áldott jó emberek. Ritka az ilyen. Nagyon szépen köszönöm. 
– Tudod mit, ha elkészültél a főzéssel, készíts két habos kávét, hozz be egy kis aprósüteményt, és gyere be a szalonba, majd beszélgetünk. A nagynénémnél elszoktam a csendtől.
– Jaj, művésznő, miket beszél! Együtt akar velem kávézni, mint valami úrinővel? Ki fogom lötykölni a kávét. Én nem tudom olyan elegánsan tartani a csészét – Margit szégyenlősen kuncogott, de látszott rajta, hogy tetszik neki az ötlet. 
– Ha kilötykölöd, majd feltörlöd magad után. Megszoktam, hogy kávézás vagy teázás közben beszélgetek valakivel. 

Margit óvatosan behozta a tálcát, letette a kis tálalóasztalra, majd tétován egyik lábáról a másikra állt.
– Ülj csak le, mintha a barátnőddel beszélgetnél. Nincs miért zavarban lenned. Kortyolgatjuk a kávénkat, hozzá aprósüteményt eszegetünk és beszélgetünk. Mesélj, mi minden történt a városban, míg odavoltam?

A lánynak megeredt a nyelve, beszélt a patikusnőről, aki elvesztette a kisbabáját, az egyik postáskisasszonyról, akiről kiderült, hogy a főnökével, a postamesterrel van viszonya, az új plébánosról és a direktor családjáról is. 
– Sose értettem, hogy a cselédség honnan ilyen jól értesült – nevetett Ella.
– Hát tudja, művésznő, állunk a sorban a piacon, a hentesnél, a péknél, és beszélgetünk. Persze közben nem kávézunk.
– És mondd csak, te nem mész haza a családodhoz? 
– Nem nagyon hiányzok én otthon senkinek, művésznő! Anyám meghalt, apám mostohát hozott a házhoz. Nem mondom, nem bánt rosszul velem, de nem én vagyok az édesgyereke. Én már tudok magamra pénzt keresni, eljöttem otthonról, kevesebb éhes szájat kelljen etetni. A mezei munkát nem nagyon bírtam, gyenge a gerincem. A nagyságos úrék jól bánnak velem, jó sorom van. Miért is vágynék vissza  a faluba? A városban minden izgalmasabb.
– Na ne mondd! Aztán van-e már kedvesed? Ugye tudod, hogy a szép cselédlányoknak vigyázniuk kell magukra? – kérdezte évődve Ella.
– Jaj, miket mondd, művésznő! Tudok én vigyázni magamra. Nem gondolok én még a férjhez menésre. Először gyűjtögetek kis pénzecskét magamnak, aztán meglátjuk. Talán összespórolok magamnak annyit, hogy kimehessek Amerikába.
– Amerikába? Minek mennél te Amerikába?
– Azt mondják, ott a jövő. A falunkból is sokan kimentek. Aki ügyes, annak van módja jó helyekre bekerülni, kivinni a családot maga után. Vagy egy idő után visszajönni, és segíteni az itthoniakat. 
– Aztán tudsz te angolul, Margit?
– Egy falunkbelit se ismerek, aki angolul beszélt volna, de egyikünk se jött azért haza. Ha az ember akarja, mindenhol megérteti magát. 
– Most jut eszembe, hiszen én még ki sem fizettem a béredet, mióta itt dolgozol. Te oktondi lány, hát miért nem kérted?

Most Margiton volt az sor, hogy elképedjen.
– De hát a direktor úr odaadta, ahogy megbeszéltük, megemelte a bérem, mióta ide járok. Eleve így egyeztünk meg, hogy én tőle fogom kapni a béremet továbbra is. Itt csak kisegítek.
– De ez így nincsen jól. Nekem dolgozol. Itt takarítasz, itt főzöl…
– Nekem teljesen mindegy, művésznő, hol takarítok és hol főzök. De az biztos, hogy én a pénzemet megkaptam. Tessék majd megbeszélni a nagyságos úrral, ha hazajön. Én erről nem tudok mást mondani.

Ella most már felettébb furcsállta a dolgok állását, de ezt bizony a direktortól kell számon kérnie. Nem fogja engedni, hogy ilyen szívességet tegyen neki. Mert azért valamit majd elvár cserébe. 

Másnap reggel egy küldönc érkezett 10 szál fehér rózsával. Ella nem talált üzenetet, de rossz érzés költözött belé. Ezt Tordai küldte. Tehát tudja, hol lakik. Mindegy. Ez csak egy gesztus volt, nyilván köszönteni akarta, hogy visszatért a nyaralásból. Igyekezett magát megnyugtatni, és nem tulajdonítani ennek nagy jelentőséget. 

Csakhogy a következő nap is érkezett virág, mellette egy kis díszdobozban egy pár selyemkesztyű. A küldönc után szaladt, és visszaadta neki.
– Legyen szíves, ezt vigye vissza annak, aki küldte. 
– Kérem, művésznő, nekem ezt a boltban adták át, nem tudom, ki küldte. 
– Akkor vigye vissza a boltba, aki küldte, biztosan megérti a szándékomat.

Szegény fiú nem értette, mi történik, de aztán engedelmesen visszavitte a kis csomagot. Mikor harmadnap csengettek, kinyitott az ajtót, a fiú kezébe nyomott egy kis aprót, és már a virágot sem fogadta el. 
– Ha legközelebb is küldenek valamit, mondja meg, hogy nem kívánok sem virágot, sem ajándékot kapni. 
– Hölgyem, én ilyet nem tehetek, nekem kézbesítenem kell. De maga visszaküldheti, ha úgy gondolja…

Ella büszke volt magára, hogy ilyen méltósággal elutasított mindent, remélte, Tordai érti az üzenetet. Most már kezdett örülni, hogy a próbaidőszak következik, a szerepeire kell koncentrálnia. 

Este a fotelban olvasgatott, mikor kulcscsörgésre lett figyelmes. Margit nem szokott este jönni. Történt volna valami váratlan? Felugrott a helyéről, és az előszobába sietett. Szinte földbe gyökerezett a lába, mikor Tordait látta belépni. 
– Maga hogy kerül ide? Mit akar a lakásomban? Honnan van kulcsa? – kérdezte felháborodottan, de még ki sem mondta a kérdéseit a fejében már összeállt a válasz. 
-Az ön lakása? Az én lakásom, Ella. Én vagyok a tulajdonos, tehát kulcsom is van!

Ella ösztönösen hátrálni kezdett, bár talán a legjobb lett volna kimenekülni az ajtón. 
– Ella, ne nézzen olyan rémülten rám. Nincs semmi félni valója. Nem fogom bántani, hová gondol. Kultúrember vagyok. Nem egy kis szórakozás miatt jöttem, és biztosíthatom, a jövőben sem az lesz a célom. Vagyis egyedüli célom. Jöjjön, beszélgessünk egy kicsit. 

A nő maga sem tudta, miért nem kiált segítségért, miért nem dobja ki a férfit, de viszolygott attól, hogy a szomszédok összeverődnek. Leült az egyik fotelbe, akár egy jégszobor, szigorúan összeszorított szájjal. Tordai vele szemben foglalt helyet.
-Ne haragudjon, hogy ilyen váratlanul látogattam meg, de nagyon fájt nekem, hogy az ajándékaimat visszautasította. Semmit sem kértem viszonzásképp.
– Feltételezem, hogy még nem kért…- válaszolta Ella fahangon, megnyomva a még szócskát.
– Nézze, ahogy már nem olyan régen, az utolsó beszélgetéseink alkalmával mondtam, néha szívesen beszélgetnék magával, kötetlenül összejönnénk…csodálom a művészetét, sok mindenről eshetne szó, költészetről, színházról, más művészetekről, esetleg néha vacsorázhatnánk itt együtt…
– Ne haragudjon, ezt hogy gondolja? Egyébként is, ha csak beszélgetni akar, miért kell titokban találkozni? Miért folyamodik ilyen alantas trükkökhöz? 
-Tudja, hogy a feleségem hogy reagált, mikor nemrég hazakísértem. Most is az egyik közeli vendéglő előtt áll a hintóm, be is mentem néhány percre, aztán ide sétáltam. De itt biztonságban vagyunk.
– És maga szerint az ilyesfajta bujkálás jellemez egy baráti kapcsolatot? Sajnálom, ebben nem veszek részt. 
– Ugyan már, Ella, gondolkozzon! Nagyszerű párost alkotnánk. Maga a szellemi társam, érzem. Sosem hallottam még nőt így beszélni költészetről. És ha néha még örömet is okozunk egymásnak, mi van abban? Maga elvált nő.
– De maga nős ember! És kikérem magamnak az ilyesmit. Sőt megkérem, hogy távozzon! Méghozzá azonnal. És biztosíthatom róla, hogy amint találok egy megfelelő lakást, azonnal elköltözöm. 

A férfi felállt, csiga lassúsággal szivarra gyújtott, körbenézett a lakásban, gúnyosan elmosolyodott.
– Nagyon sajnálom, bármikor meggondolja magát, csak szóljon. De amíg nem hajlandó barátkozni velem, sajnos nem tudom támogatni a lakhatását. Megkérem, hogy két napon belül hagyja el a lakásomat. Jó éjszakát, Ella!

Az előző fejezet itt olvasható!

Címkék: Catalina Bianchi, irodalom, regény, Zafírkönny