Catalina Bianchi: Zafírkönny III. rész – 1. fejezet

Johanna
1.

A nő a hatalmas ebédlőasztalt járta körbe, ellenőrizte, hogy minden a megfelelő helyre került-e, az ültetőcédulák nem csúsztak el, a vázákban levő virágok nem zavarják majd a vacsora közbeni kellemes beszélgetést. A nyomában sétáló szobalányra nézett.

– Köszönöm, Éva, minden nagyszerű! Remek! Hogy áll a vacsora?
– Minden kész, nagyságos asszony! A konyhában már minden tálalásra készen vár. A személyzet többi tagja is csak az ön utasításait várja.
– Rendben, nemsokára megérkezik Dávid úr és Sarolta asszony is a férjével. Figyeljék a csengőt!
– Igenis, ne tessék aggódni, minden rendben lesz!

Johanna bólintott, az ebédlő falán levő hatalmas velencei tükörben ellenőrizte a ruháját és a frizuráját. A párizsi kék estélyi ruha kicsit talán merész választásnak bizonyult, de a figyelemfelkeltő színt ellensúlyozta egyszerű, kifinomult szabásvonala. A haja divatos hullámokban keretezte arányos arcvonásait. A lépcsők felől lépéseket hallott. A férje, Joachim közeledett fel. Első pillantásra senki sem gondolta volna, hogy házaspárról van szó: az apró, kislányos termetű fiatalasszony mintegy huszonöt évvel volt fiatalabb a férfitól, akinek a haja már akkor gyérült, mikor összeházasodtak. Johanna a második felesége volt Rezes Joachim régiségkereskedőnek. Első felesége, Melánia asszony egészsége második gyermekük, Dávid születése után meggyengült, s a fiú tízéves korában meghalt. A férfi sokáig gyászolta néhai feleségét, míg éltek a nagyszülők, nem is gondolt nősülésre, mert a gyerekeiről a nagymamák és nagynénik példaértékűen gondoskodtak. Csakhogy a gyerekek kirepültek: Dávid elköltözött otthonról, bár a régiségkereskedésben  naponta együtt dolgoztak. Sarolta pedig egy országgyűlési képviselőhöz ment férjhez. Joachim estéi magányosan teltek. A lánya és a veje egyik társasági összejövetelén találkozott Johannával, aki csak néhány évvel volt idősebb Saroltánál, sugárzott belőle az életöröm, aprócska, törékeny termete ellenére erőt sugárzott. Furcsállta, hogy a lány elfogadta a közeledését és udvarlását. Ha azt ugyan udvarlásnak lehet mondani, hogy elmondta neki a szándékait. Meg akar nősülni. Úgy érzi, olyan asszonyra van szüksége, aki napfényt visz az életébe. És úgy érezte, Johanna ezt képes lenne neki megadni. Ennek fejében ő gondtalan életet biztosít neki, szeretni és tisztelni fogja. 

Johanna apjának szállodája volt a belvárosban, a lány nem szenvedett hiányt anyagiakban, de annál inkább szeretetben. Érzelmileg hideg légkörben nőtt fel, s mivel aranykalitkában tartották, nem nagyon látott más lehetőséget a szabadulásra, mintha elfogadja Joachim ajánlatát. Ennél jobb partit senki sem kívánhatott volna neki, a szülei csak jövendőbelije korába köthettek volna bele, de az ő köreikben nem volt ritka ekkora korkülönbség. 

Joachim gyerekei először kétkedve fogadták, figyelték minden lépését, de aztán belenyugodtak apjuk döntésébe, még azt is meg merné kockáztatni, hogy megszerették. Hogy ő szerette-e a férjét? Szerette, mint egy kedves rokonát. Nem volt ugyan egy Jávor Pál, de az úri svihákok sosem tetszettek neki. Komoly, meglett férfi volt, sokat dolgozott, de minden nap talált rá módot hogy a feleségével legyen ,legalább a vacsora erejéig. Mióta Sarolta férje befolyásos ember lett, egyre több meghívásnak tettek eleget. Joachim leginkább komótosan ült az asztalnál, a beszélgetésekbe ritkán kapcsolódott be, de ezeknek az estéknek köszönhetően még magasabb rangú vendégkörre tett szert. Nem bánta, ha fiatal felesége szórakozik, mással táncol, nem volt féltékeny természetű. Két év alatt annyira már kiismerte Johannát, hogy nem könnyelmű, sosem hozná a férjét és köztiszteletben álló családját kényelmetlen helyzetbe. 

Ma vacsoravendégeket vártak, először érkeznek vendégek az új lakásukba. Nemrég költöztek Újlipótvárosba, a hatalmas polgári lakást már Johanna rendezte be. Joachimot az efféle dolgok nem érdekelték, megbízott a felesége ízlésében. Látta, hogy nem kell félnie, a kereskedésből csupa olyan dolgot választott ki, amit ő maga is szívesen látott volna a lakásában. Nyugodt életük volt, tisztelték egymást, s azt Johanna külön áldásnak tartotta, hogy tudtak együtt nevetni. 

Úgy vélte, nagy érzelmek és szenvedélyek csak a mozivásznon léteznek, a való életben, főleg ezekben a háborús időkben az érzelmi biztonságot kell előnyben részesíteni. És Joachim mellett ezt megkapta. 
– Johanna, igazán csodásan néz ki ma este!- a férje gyengéden homlokon csókolta, aztán egy kis selyemdobozkát vett elő a zsebéből – Tudom, megígértem, hogy több ékszert már nem veszek magának, de mikor tegnap megláttam a ruháját, ma pedig ezt a kis semmiséget, nem tudtam ellenállni.
– Sejtettem, hogy nem sokáig tartja be az ígéretét. Már így is elhalmozott csodásabbnál csodásabb ékszerekkel. 
– Tudja, hogy ez valahol presztízskérdés. Egy kereskedőt aszerint ítélnek meg, milyen ékszereket hord a felesége. Pláne egy régiségkereskedőt!

Johanna kíváncsian pattintotta fel az ékszerdobozka tetejét. A selyembélésen egy könnycsepp alakú zafírmedál és egy hozzá illő fülbevaló lapult.
– Hát ez igazán gyönyörű! Igazi műremek a maga egyszerűségével. Köszönöm, drágám! – azonnal felcsatolta a nyakába a láncot, a fülbevalókat is a fülébe tett.
– Úgy látom, élemedett koromhoz képest még jó szemem van. Viselje egészséggel, Johanna!

Csengettek, a szobalány Joachim lányát, Saroltát, és férjét, Károlyt engedte be.
– Apukám, ne haragudjatok, hogy késünk, Károlyt a teendői feltartották. De megígérte nekem, hogy este egy szó sem esik politikáról, igaz?

Károly fáradtnak és gondterheltnek tűnt, rögtön az aperitifekkel megrakott asztalhoz lépett, és egy martinivel a kezében bólogatott. A felesége Johanna felé fordult.
– Johanna, remekül nézel ki! Ez a ruha! Na és ez a szín! Neked jól áll a hollófekete hajadhoz, de engem sápasztana. Ó, megjöttek Rédeyék!

Egy idősebb házaspár lépett az ebédlőbe, Joachim legrégebbi és legkedvesebb ügyfelei, a férfi szenvedélyesen gyűjtötte a régiségeket. Utánuk báró Vécsey és felesége érkezett, Károly baráti köréhez tartoztak. Majd Johanna barátnője, Mariann és férje, egy kicsit unalmas mérnökember. Ki hiányzik még? Természetesen Dávid! Joachim fia a pesti aranyifjak életét élte, napközben ugyan derekasan segítkezett édesapjának, de este belevetette magát az éjszakába. Sarolta gyakran megfeddte az öccsét, hogy válogassa meg, kikkel mutatkozik, már csak a sógora miatt is. A fiú általában csak legyintett. Nem tudta, mennyi fáradozásába került Károlynak, hogy megóvja a behívótól. 

Joachim feszülten nézte a hatalmas faliórát, a pontosságra mindig nagyon ügyelt. Ezt az egyet a fia nem örökölte tőle. A kereskedői vénát szerencsére igen, s azzal, hogy idegen nyelveket is beszélt, nagy segítségére volt a mindennapokban. Az előszobából hangok hallatszottak, végre megérkezett! Általában nem jött egyedül, hol hölgytársaság kíséretében, hol egy éppen legjobb barátjával örvendeztette meg a családot. Most egy középmagas, kicsit hányavetin öltözött fiatalember állt a balján. Dávid azonnal mentegetőzni kezdett.
– Elnézést kérek, a körúton hatalmas a forgalom, a villamossíneken történt egy baleset. Johanna, apa, ugye nem haragszotok, ha egy kedves barátomat elhoztam vacsorára? A Fővám téren találkoztunk, s gondoltam, ti is szívesen megismernétek egy ígéretes, tehetséges festőművészt: Perényi András barátomat.

A kölcsönös bemutatkozás után végre asztalhoz ülhettek, Johanna jelt adott, hogy felszolgálhatják a vacsorát. A vendégek dicsérték a berendezést, a kellemes színű kárpitokat, a modern világítóeszközöket. A házaspár pedig elégedett mosollyal zsebelte be az elismeréseket. Rédeyék arról kezdtek panaszkodni, hogy nem tudtak elmenni nyaralni, mindenhol veszélyes, harcok dúlnak Nyugat-Európa nagy részén is. 
– Nagyságos asszonyom, nem ajánlatos manapság utazgatni. Egyébként is gondoljunk azokra, akik a frontvonalon szenvednek. Mi még idehaza némileg biztonságban vagyunk – szólalt meg Károly 
– Hogy érti azt, hogy némileg, képviselő úr? -érdeklődött báró Vécsey
– Úgy értem, nem tudom, meddig tudjuk Hitlert távol tartani…

Sarolta azonnal közbevágott. 
– Károly, kérlek, megígérted, hogy a politikát az ajtó előtt hagyod. Könnyedebb témáról szeretnék az asztalnál beszélgetni – végigfuttatta a tekintetét a társaságon, és Perényire mosolygott – Perényi úr, azt hiszem, a képzőművészet megfelelő téma ehhez a fenséges vacsorához. Hol láthatók a képei, és min dolgozik mostanság?

 A férfi széles mosollyal emelte fel a tekintetét a tányérból.
– Jelenleg épp nincsenek a festményeim sehol kiállítva. Nehéz időket élünk, kevesen invesztálnak képekbe, nem kedvez a háború a művészeknek.
– Na de kedves András, ezt a szót ma már nem szabad kiejteni!- fedte meg tréfásan Sarolta
– Elnézést kérek, valóban, ebben az elbűvölő társaságban az ember gyorsan meg is feledkezik a külvilágban történtekről. Azt hiszem, a portréfestésben vagyok igazán jó, egy emberi arc egyediségének a vászonra vitele különleges kihívás nekem. Csak azt tudom jól csinálni, amiben látok fantáziát. És az emberi arcnál érdekesebb nem igen lehet…

Dávid azonnal felemelte a poharát.
– Nos, uraim, itt a lehetőség, hogy csodálatos feleségeik arcképét megörökíttessék az utókornak. Személyesen tanúsíthatom, hogy Perényi barátom portréi valóban különlegesek, az arcok mintha élnének. Van a műtermében egy festmény egy barázdált arcú, fogatlan öregasszonyról, hát komolyan mondom, majdnem szívrohamot kaptam tőle.

A társaság hangosan felnevetett, a báróné a színházi pletykákat kezdett taglalni, majd  az egyik budai kávéházban történt botrányról esett szó. A desszert végeztével Sarolta, mintha ő lenne a háziasszony, összecsapta a tenyerét.
– Most pedig jöhet a tánc! Johanna, hozasd be, kérlek a gramofont és a lemezeket! Az utóbbi időben nincs módunk táncolni. Ez a kedves kis házavató megfelelő alkalom. 

Johanna örült Sarolta ötletének, a férje a klasszikus zenét részesítette előnyben, esténként inkább azt hallgatták, nagyon ritkán kerültek elő a tánczenés lemezek. A személyzet kicsit összébb tolta a bútorokat, s máris készen állt a táncparkett. Amint felcsendült Karády Katalin búgó hangja, Sarolta azonnal kezét nyújtotta férje felé, Károlynak, bármilyen fáradt is volt, nem maradt más választása. A báró és felesége is andalogni kezdett, Dávid pedig kötelességtudóan összecsapta a bokáját Johanna előtt.
– Megengeded édesapa? Nem engedhetem, hogy a nevelőanyám a kereveten üldögéljen.
– Dávid, te mindig tréfálsz! Mikor nő be a fejed lágya? – fenyítette meg anyai mozdulattal tréfásan a nő, aztán már rutinosan simult a karjába. A férje sohasem táncolt, általában Dávid volt az, aki ezen a téren helyettesítette, méghozzá szívesen, az aprócska Johanna könnyedén siklott a karján. 
– Nagyon ízléses lett ez a lakás, az enyémet is berendezhetnéd, ha már ezzel végeztél. Jelenleg olyan, mint egy medvelak.
– Nem gondolod, hogy a te lakásodat a kedvesednek, a  leendő feleségednek kellene berendeznie? Hol van az a kedves lány, Anni, ha jól emlékszem, akivel múltkor a New Yorkban kávéztál?
– Ugyan már, én még nem akarok megnősülni. Még harminc éves sem vagyok. És ezekben az időkben nősülni…
– Ha mindenki így gondolkodna, kihalna a világ…-jegyezte meg szarkasztikusan Johanna. 

A zeneszám véget ért, de azonnal felcsendült a következő. 
– Szerintem váltsd le Károlyt, úgy nézem, kicsit elgyötört, a nővéred azonban táncolni vágyik. Nekem úgyis be kell néznem a konyhába. 
– Igenis, anyuka. 

Johanna kedves mosolyt küldött a férje felé, aztán kisietett a konyhába, hogy kiadja az utasítást, kezdjék felszolgálni a feketét. Mire visszaért, a három pár már a Gyertyafény keringőre forgott körbe-körbe. Joachim elégedetten pöfékelt a sarokban, a felesége leült mellé és megszorította a kezét.
– Jól sikerült a mai este, azt hiszem, elégedettek lehetünk. 
– És ez mind a maga műve, kedvesem. Elragadó háziasszony. 

Valaki megköszörülte a torkát mellettük.
– Elnézést kérek, felkérhetem Johanna asszonyt egy táncra?- villantotta rá az asszonyra Perényi a legszebb mosolyát. Ez volt  az egyik legmegnyerőbb külső jegye.
– Hogyne, fiatal barátom, forgassa meg egy kicsit, hogy jól aludjon. 
– Asszonyom, gratulálok ehhez a lakáshoz, Dávid említette, hogy az ön ízlését dicséri. 
– Köszönöm, nagyon kedves, egy művésztől ez valóban nagy elismerés. Még van egy-két tervem, néhány finomítás…

A férfi zöld szeme Johanna arcát fürkészte.
– Ne haragudjon, hogy így fixírozom, de egészen különleges vonásai vannak. A fekete haj általában drámai hatást kölcsönöz egy nőnek, de önnek szinte éteri a kisugárzása.

Johanna elnevette magát, hozzá volt szokva a bókokhoz.
– Ne túlozzon, kérem, azon a koron, mikor még az éteri kategóriába lehetett besorolni, sajnos már túl vagyok. Biztosan rengeteg gyönyörű modellje volt már. Főleg az a fogatlan öregasszony, akit Dávid emlegetett.
– Tudja, a szépségnek sokszor egyáltalán nincs köze ahhoz, hogy majd a vászonról mi jön le. Volt már…mondjuk úgy, érdekes arcú modellem, akire szerintem egyetlen férfi sem mondta volna, ha az utcán összefut vele, hogy csinos. De a megfelelő háttér, a színek életre keltették az arcát. És az összhatás lenyűgöző volt. De ellenkező példát is tudok hozni, mikor egy ragyogó szépségű nő arca élettelenül, szoborként néz le a vászonról.
– Úgy vélem, ehhez az ön tehetsége is szükségeltetik. Hogy a legjobbat hozza ki abból, amit éppen fest, egyfajta személyes nézőpontból. Úgy gondolom, önök, művészek is különbözőképpen látják a modelljeiket. Tíz festő tízféleképpen festené meg ugyanazt.
– Persze, ez így van. Lefogadom, hogy ön is műveli a művészetek legalább egy ágát.
– Ki kell, hogy ábrándítsam, tanultam zenélni, énekelni, festeni, de egyikben sem vagyok jó. Viszont értékelek mindent, ami művészet, legyen az bármelyik ága. 

Miután a táncot megunták, az urak iszogattak egy kicsit, majd kártyapartiba kezdtek, a hölgyek is csatlakoztak, Johanna kivételével. Nem szeretett kártyázni, a férje próbálta megtanítani, de kibicnek is rossz volt. Egy ideig a férje háta mögül figyelte a lapjárást, aztán csatlakozott hozzá Károly, aki rögtön az első parti végén kiesett. Nem tudott koncentrálni. 
– Jöjjön, igyunk még egy pohárkával – invitálta Johanna távolabb a társaságtól.

A férfi engedelmesen elvette a felé nyújtott poharat, és szinte leroskadt az egyik fotelbe.
– Ennyire aggasztó a helyzet?- kérdezte Johanna halkan, hogy Sarolta ne hallja meg, miről beszélgetnek.
– Sajnos igen. Fogalmam sincs, meddig tudom magukat megvédeni. Ezek az átkozott zsidótörvények… Igen, már jó ideje nem tartják a vallásukat, kikeresztelkedtek, Sarolta és Dávid anyja katolikus volt, de akkor is valamennyien zsidó származásúak. Borzalmas dolgok történnek Európában, Johanna. És mi itt kedélyes bridzspartit tartunk…
– Megijeszt, Károly! Gondolja, hogy veszélyben vagyunk?
– Nem gondolom, Johanna, tudom. És most ki kell találnom, hogy mentsem meg magunkat. Egyet kérek, állítson össze maguknak egy kis úti csomagot, amit szükség esetén hirtelen magukhoz vehetnek. Tudom, hogy Joachim az anyagiakról gondoskodott, van svájci számlákon pénze. De ön is tegyen a csomagba néhány ékszert, amit esetleg eladhat…
– Előfordulhat, hogy el kell menekülnünk?
– Adja Isten, hogy rosszul ítéljem meg a helyzetet. Talán csak kimerült vagyok és túl borúlátó. Ne haragudjon, hogy elrontottam az estéjét. Gratulálok, csodálatos lett az új lakás.

Johanna koccintott vele, de még sokáig a fülében csengtek Károly szavai.

Az előző rész itt olvasható.

Címkék: Bolgár Katalin, irodalom, regény, Zafírkönny