Catalina Bianchi: Zafírkönny III. rész – 2. fejezet

Johanna
2.

Néhány nap múlva a Nagykörúton sétálgatott, a férje boltja felé tartott. Arra gondolt, milyen régen beszélt a szüleivel. Miután férjhez ment, nagyon ritkán találkoztak, a rózsadombi sznob társaság egyáltalán nem hiányzott neki. És úgy tűnt, ő sem hiányzott a szüleinek. Eszébe jutott Károly fenyegető jövőképe. Talán figyelmeztetnie kellene őket. El is határozta, hogy a napokban látogatást tesz otthon. És ezzel jó ideig le is tudja ezt a kötelességét. 

A régiségboltban a férje épp egy ügyféllel tárgyalt, így csak odaintett neki, s hátra sétált az irodába. Dávid a számlakönyvek fölé hajolva körmölt. 
– Foglalj helyet, Johanna! Felváltsam apát, hogy beszélni tudj vele? – kérdezte udvariasan
– Nem, hadd fejezze be a tárgyalást. Csak úgy benéztem, errefelé sétáltam. 
– Egyébként köszönöm, hogy olyan kedvesen fogadtad András barátomat. Nagyon tehetséges festő,  de amolyan Fekete Péter. Elég peches időszakot él meg. Bár ami azt illeti, mióta ismerem, mindig történt vele valamilyen szerencsétlenség. Kicsit fel akartam vidítani, nálatok mindig olyan jó a hangulat. 
– Tudod, hogy szívesen látjuk akár hölgy-, akár férfi ismerőseidet. 
– Jajj, Johanna, ne kezdd megint! A magánéletem tökéletes rendben van. Most sokkal inkább amiatt aggódom, hogy ne hívjanak be…Szerencsére Károly a megfelelő helyen van. Pedig mennyire utáltam, mikor Saroltának udvarolt! De meg kell mondjam, nélküle már valahol a keleti fronton lennék…

Az asszony elkomorodott.
– Károly nyugtalanító hírekről beszélt tegnap. Nem tudom, mennyire túloz…
–  Károlyt Andrással kéne összeereszteni, a két pesszimista lélek. Andrásnak szerencséje van: az asztmája miatt alkalmatlan a harctérre. Bár néha úgy érzem, a praktikus életre is alkalmatlan. Álomvilágban él, s mindemellett érzékeny művészlélek. 
– Hogy tudnánk neki segíteni? Esetleg anyagilag…
– Azt sem engedi, hogy egy feketére meghívjam. Nagyon büszke. Inkább éhezik. 
– Akkor vásároljunk tőle képet. Azt a fogatlan öregasszonyt megkapod karácsonyi ajándékba!
– Remek ötlet. Ő lesz szívem hölgye! Különben zseniális kép, de rémálmaim lennének tőle. 
– Apádat meg lehetne lepni egy képpel a születésnapjára…- gondolkozott tovább az asszony.
– Apám a legjobban egy olyan festménynek örülne, amelyen téged lát – Dávid felemelte a mutatóujját – Ez nem rossz ötlet. És nem tűnik amolyan erőltetett vásárlásnak. És apa oda lenne tőle teljesen. 
– De ahhoz modellt kell ülni. Hát én  meg fogok veszni, ha egy helyben kell ülnöm napokig! 
– András barátom igen érdekes elbeszélő, szórakoztató társaság, ha épp jó passzban van. De szerintem, ha festhet, jó passzban lesz. 
– Hát akkor nem bánom, beszéld meg vele, s üzenje meg, mikor kezdhetünk. És persze hol.
– Mit kezdtek ti itt, kedvesem? Valami titkos összeesküvést szőttök?

Dávid szemrebbenés nélkül megválaszolta a kérdést.
– Elkezdjük szervezni a karácsonyi partit. Legyen valami különleges…
– Nem tudom, fiam, illő-e ezekben a nehéz időkben ünnepelni. Mindig a szórakozáson jár az eszed..
– De apa, órák óta a számlakönyvek felett görnyedek, minden nap addig tartózkodom benn, ameddig szükséged van rá,. ne mondj ilyet…Az, hogy a szabadidőmben mit csinálok, talán az én dolgom. Felnőtt vagyok. 
– Hát ez az, ebben a korban én már…
– Apa, kérlek, Johanna nagyon unhatja már ezt a témát.  
– Az lehet, de apádnak igaza van. Olyan sok szenvedés van a világon, nem ártana mértékletesebben élned. 
– Még szerencse, hogy itt egyelőre a boldog úri életünket élhetjük – vágott vissza a fiatalember.
– De ki tudja meddig, s akkor nagyon fájdalmas lesz a változás…- Johanna felkelt, kedves mosolyt küldött a férje felé – Felhívom anyámékat, régen látogattam meg őket. Holnap, ha nekik is alkalmas, uzsonnára felmegyek a hegyre. Nem tart velem?

Sokkal jobban örült volna, ha nem egyedül kell mennie, mert a férje jelenlétében a szülei nem tettek fel kényes kérdéseket.
– Sajnos holnap délután egy hagyatékot veszünk át, nem tudom elkíséri, kedvesem. De a sofőrt a rendelkezésére bocsátom, fél négyre a ház előtt áll majd, s elviszi a szüleihez. 

Így hát egymaga indult uzsonnára, vitt az édesanyjának egy doboz bonbont, az édesapjának pedig jó fajta szivart. Klára asszony elég idegesnek látszott.
– Anya, valami baj van? Mintha nem is örülne, hogy eljöttem…

Valójában talán tényleg nem örültek, Johanna a maga optimista jellemével és élet igenlésével nem illett a kicsit dekadens, állandóan világfájdalomtól szenvedő édesanyjához. Az édesapja pedig már kicsi kora óta egyszerűen nem vett tudomást róla. Első gyermekként fiúörökösről ábrándozott, de egy örökmozgó fekete kislány érkezett helyette. Óriási csalódásként élte meg Johanna születését. Klára asszony Johannát okolta azért, hogy a férje rá is neheztelt, ezért ő is elutasította a kislányt. Így a lány rideg környezetben nőtt fel, folyamatosan a szemére vetették, hogy mindenre alkalmatlan. Mivel testvére nem született, teljesen magára maradt a hatalmas villában. Persze társaságban villogtak vele, kívülre azt mutatták, nagyon büszkék rá, de a mindennapokban szeretet nélkül nőtt fel.

A szülei a házassága után már egyáltalán nem mutattak érdeklődést iránta, szinte egyáltalán nem érintkeztek. Ha mégis, kényes kérdéseket tettek fel a férje anyagi helyzetével kapcsolatban. Nem értette, mire megy ki a játék, hiszen jómódú szálloda tulajdonosokként nem szorultak rá anyagi segítségre.

A másik, számára kellemetlen témakör a leendő unokájuk érkezése volt. Johanna végképp nem értette, hogy ha vele szinte egyáltalán nem törődtek, miért várják az unokájukat. Bár valahol úgy sejtette, ez is csak a sznob társaság kíváncsiságának kielégítése érdekében történik. Egy házasságban egy kis idő után gyerekek születnek, elvárják, hogy így legyen. Még akkor is, ha ekkora a korkülönbség köztük. És Johanna a maga 35 évével sem számított már ideálisan anyakorúnak. Joachimmal a házasságuk elején megbeszélték, hogy nem születik gyermekük. Ő maga sem érzett soha késztetést arra, hogy anya legyen, talán a saját rossz tapasztalatai miatt. Nem tudta, mi az az anyai szeretet, s félt, ő maga sem tudná szeretni a gyermekét. A férje pedig úgy vélekedett, nem szeretne a gyermeke nagyapjának látszani, illetve ki tudja, megélné-e a felnőtt korát, semmiképp sem akarta volna Johannát magára hagyni egy kiskorú gyermekkel. De a szüleinek nem mondhatta el, hogy ezt az egyet sohasem fogják megkapni. Valahol a szíve mélyén jogos büntetésüknek tartotta: aki nem örül a gyerekének, az ne hencegjen az unokájával. 

Kérdőn nézett az édesanyjára, aki elgondolkodva szürcsölgette a teát. Az édesapja percekkel ezelőtt kiment fontos elintézni valóra hivatkozva. Klára asszony idegesen lesimította a szoknyáját, mintha képzeletbeli morzsákat akart volna leseperni.- Nos, édesapád megtiltotta, hogy bárkit is beavassak, még a személyzet se tudja az igazi okot…- óvatosan körülnézett, aztán lehalkította a hangját – Johanna, mi napokon belül elhagyjuk az országot. 

– Tessék? És hová mennek? És miért?
– Ugyan már, ne mondd, hogy te nem tudod, mit művelnek a nácik a zsidókkal. Nem akarjuk megvárni, hogy mindenünket elkobozzák, és végezzenek velünk…
– Anya, kérem, hol vannak itt nácik? Szerintem eltúlozzák a dolgokat. Károly, Sarolta férje ugyan nekem is mesélt már nyugtalanító híreket, de ő maga is azt mondta, talán nem olyan fenyegető a veszély. Hiszen mi Németország szövetségesei vagyunk. És mégis hova mennének? Európában dúl a háború.

Klára asszony átült a lánya mellé, talán évek óta nem ültek egymás mellett.
– Johanna, titeket talán meg tud védeni Károly, de minket ki véd meg? Tudom, hogy nem voltam jó anyád, nincs jogom tőled bármit is kérni. Nagyon félek, Johanna. Ezért úgy döntöttünk – újra körülnézett, és a lánya füléhez hajolt – Izraelbe utazunk. Senkitől sem búcsúzunk el, egyrészt hogy senki ne tudja, hol vagyunk, másrészt, hogy senkit ne sodorjunk veszélybe. 
– Na és a szálloda? Meg a villa?
– A szállodát apád eladta. Hamarosan biztosan elterjed a városban a híre, de mi addigra már messze leszünk. A villát egyelőre megtartjuk, ha vége a háborúnak, visszajövünk. Hiszen ez a mi házunk. Lehet, neked is figyelmeztetni kellene a férjedet. Féltelek, kislányom…

Johanna könnybe borult tekinettel nézett az anyjára. Ezt sose hallotta tőle. 
– Anya, ha ma nem jövök el uzsonnára, el se búcsúztak volna? Egyszerűen eltűntek volna az az életemből?
– A te érdekedben. És kérlek, senkinek, még a férjednek se áruld el, amit most mondtam neked. Nem búcsúzunk, apád nem tudhatja meg, hogy mindent elmeséltem neked. Megtiltotta nekem.
– Megtiltotta, hogy az egyetlen lányától elbúcsúzzon? És ő egyetlen szó nélkül elmegy? Lehet, hogy örökre?

A fiatal nő arcán folytak a könnyek, leginkább az fájt neki, hogy a szülei szó nélkül itt hagyták volna. Ahogy egész életében magára hagyták. Feszes tartással felállt a kanapéról, csörömpölve letette a csészét az asztalra.
– Hát akkor én sem búcsúzom, minden jót anya. Járjanak szerencsével.

Nem hitte el, hogy ezt mondja az édesanyjának. Ilyet az ember az ismerőseinek szokott mondani. 
– Johanna, kislányom…

Nem várta meg, mit akar még vele közölni, feldúltan kisietett a szalonból, figyelmen kívül hagyta a szobalány hajlongását is. A villa előtt jutott eszébe, hogy a sofőrt csak ötre rendelte vissza. Nem baj, fog egy taxit valahol, és otthonról majd felhívja  a férjét vagy Dávidot a boltban. Ahhoz, hogy taxit találjon, lejjebb kellett sétálnia a villanegyedből. Gyönyörű novemberi nap volt, élvezte a késő őszi napsütést. Barna magassarkú cipője ütemesen kopogott a járdán, a gyors gyaloglás elfeledtette vele az előbb átélt kellemetlenségeket. Neki már Joachim a családja, erre kell koncentrálnia. Az egyik villa előtt egy taxi parkolt. Hátha szerencséje lesz. 
– Sajnálom, nagyságos asszony, engem ide rendeltek, csak még nem szállt be az utasom.
– Értem, semmi gond, lejjebb majd elkapok egyet.

Johanna már indult volna az utcán lefelé, mikor megnyikordult a kapu, és ösztönösen hátra nézett, ki lép ki rajta. Azonnal megtorpant, ugyanis Perényit, a festőt látta kijönni. A fiatalember is azonnal megismerte, elmosolyodott.
– Johanna asszony, micsoda kellemes meglepetés! Látogatóban valakinél?
– Igen, a szüleimnél voltam, de a megbeszéltnél előbb eljöttem, és még nem várt a sofőr, gondoltam, taxival bemegyek a városba. Esetleg csatlakozhatnék önhöz?
– Parancsoljon- Perényi színpadias mozdulattal kitárta a taxi ajtaját- Hová menjünk?
– Természetesen oda, ahová ön tart, aztán a taxi engem is hazavisz. Én nem sietek. 
– Rendben, legalább megmutatom, hol a műtermem. Dávid beszélt nekem egy bizonyos portréról…Valóban komolyan gondolja a megrendelést?
– Természetesen. A férjemet szeretném meglepni. És Dávid azt javasolta, a saját arcképemet festessem meg, ennek örülne Joachim a legjobban.
– Hát ezzel egyet tudok érteni. És van valami elképzelése a háttérről? Valami különleges kívánság?

Az asszony megrázta a fejét. 
– Ezt teljes mértékben önre hagyom. Bízok a meglátásaiban.
– Hát ha kérhetem, akkor hozza azt a zafírmedált, amit a minap viselt, és a haját, ha lehetséges, ne tűzze fel szorosan. A többit még addig kitalálom. Mikor kezdünk?
– Amikor ön mondja, a hétköznapjaim elég unalmasak, úgyhogy örülni fogok, ha minél előbb. Csak azt nem tudom, hogy fogom kibírni órák hosszat mozdulatlanul.
– Nem kell feltétlenül egész idő alatt mozdulatlanul ülnie. Sőt, nem is tenne jót a képnek, ha szigorú, feszes pózban ábrázolnánk. Ön tele van élettel, nem egy jégszobor… Nos, meg is érkeztünk. Akkor mondjuk holnapután délután egykor? Kezdetnek talán 2-3 óra elég is lesz.
– Rendben, itt leszek – Johanna jól megnézte magának a környéket, nem volt ismerős errefelé, de kellemes helynek tűnt. 
– A hatodik emeleten lakom, előre elnézést kérek a szerény körülményekért, ez a lakásom és a műtermem egyben. 
– Sosem jártam még műteremlakásban. Hát akkor addig is minden jót, Perényi – kezet nyújtott a férfinak, aki elegánsan kezet csókolt. 
– Várom, Johanna asszony. Ne felejtse a medált, fontos része lesz a portrénak.

Az asszony megadta a címüket, s hátradőlt a taxiban. Jólesett neki a beszélgetés a szüleinél átéltek után. Főleg, hogy senkinek nem mondhatja majd el. A férje előtt nem voltak titkai, Joachim tudta, hogy a szüleivel hűvös a kapcsolata, de most tiszteletben tartja a kívánságukat. A férje meg fogja érteni, ha utólag kiderül. 

A portréfestést már nehezebb lesz eltitkolni, ki kell találnia kegyes kis hazugságokat, hogy rendszeresen órákra eljár otthonról. De végül is karácsony előtt annyi az ember elintézni valója, hogy talán nem fogja furcsállni. 

Furcsa ember ez a festő! A modora elbűvölő, de van benne valami nyugtalanító. Igazi művészlélek, biztos volt benne, hogy hangulatember. Vajon mit keresett a villanegyedben? Persze neki semmi köze hozzá…

Két nap múlva a XI. kerületi bérház 6. emelete felé tartott a kovácsoltvas ajtajú liftben. Nem szerette a lifteket, félt a bezártságtól, néha arra gondolt, ha a felvonó elakadna, talán sokkot is kapna. De a lift zötyögve ment tovább, a legfelső emeletig, itt már csak két lakás volt. Amint kinyitotta a felvonó ajtaját, a jobb oldali lakás ajtaja is kinyílt, s Perényi nézett ki rajta, sűrű világosbarna haja szanaszét állt, világoszöld szeme véreres.
– Isten hozta, elnézést kérek, nagyon rossz éjszakám volt. Szűk ez a lakás, kiújult az asztmám…
– Ha nem alkalmas, visszajövök holnap. Nem akarom zavarni…- Johanna máris fordult volna meg, de a férfi hangja utolérte.
– Kérem, ne menjen, a festés legalább eltereli a gondolataimat. Tessék, jöjjön be!

Rögtön a konyhába lépett be, agglegénylakáshoz képest példás rend uralkodott mindenhol. A konyhából nyílt a nappali, amely egyben a férfi hálószobájaként is szolgált. Egy ágy, egy asztal, két hatalmas fotel és egy könyvespolc, ennyi volt az egész. Az utolsó helyiség volt maga a műterem. Valamennyi szoba dél felé nézett, a kora délutáni nap tündökölve ragyogta be a helyiségeket. A műterem teli volt képekkel, valamennyi példás rendben a fal felé fordítva. Az ablak előtt festőállvány egy hófehér, üres vászonnal. Vele szemben egy kényelmes, öblös nádszék egy csipkevállkendővel.
– Nos, ha nem haragszik, beszereztem két kelléket. Helyezkedjen el kényelmesen a székben. Vagyis előtte vegye le a kabátját, kiviszem a fogasra!  

Johanna egy kék mintás, fehér galléros ruhát vett fel bővebb szoknyával, arra gondolván, hogy hosszabb ideig ülnie kell majd. Mikor a festő visszatért a műterembe, kérdőn nézett rá.
– Jó lesz ez a ruha? Vagy takarjam el a csipkekendővel?

Perényi az ablakhoz ment, egy darabig onnan nézte az asszonyt, majd lassan megrázta a fejét.
– Nem, ez tökéletes, a vállkendőt eressze lazán a vállára, sőt engedheti lejjebb is, a felkarjára. És helyezkedjen el úgy, hogy kényelmes legyen. Kerüljön minden pózt. Nem kell elegánsnak lennie, legyen önmaga. Megengedi? 

Közelebb lépett Johannához, egészen közel hajolt az arcához, szinte érezte a leheletét. Megigazított néhány hajtincset az arca körül, elrendezte a vállkendő redőit, a gallérhoz is odanyúlt. 
– Javaslom, dőljön hátra, a tekintetét szegezze a távolba. Lazítsa el az arcát! Az ajkait ne szorítsa olyan szorosan egymáshoz! Jó, tökéletes, maradjon így, gyorsan felvázolom, aztán utána akár beszélgethetünk is közben. De most ne mozogjon, amíg nem szólok. 

Johanna körülbelül hét percig bírta mozdulatlanul, aztán már késztetést érzett arra, hogy legalább néhány milliméternyit megmozduljon. Sőt, viszketni kezdett a szeme, zsibbadt a lába…
– Ne haragudjon, muszáj legalább egy kicsit megmozdulnom…

A férfi meglepően ingerülten válaszolt.
– Hogy létezik az, hogy felnőtt ember nem képes pár percig azt csinálni, amit kérek? Hogy dolgozzak így? 

Ledobta a kezéből az ecsetet, hogy csak úgy csattant a műterem kövezetén. Johanna meglepetten nézte, ahogy a férfi öles léptekkel kirobog a szobából, és a konyhában leül egy székre. Egy darabig nem tudta, mit csináljon, várta, hogy a férfi visszajön. De nem jött. Lecsúsztatta a válláról a kendőt, és tétován utána ment.
– Ne haragudjon, Perényi úr. Tényleg rosszabb vagyok, akár egy kisgyerek. Nem gondoltam, hogy ezzel a mozdulattal ekkora gondot okozok. Úgy látom, fáradt, jobb lesz, ha máskor folytatjuk. Ha hajlandó egyáltalán folytatni. 

Perényi mintha nem is hallotta volna, maga elé meredt, aztán egy hatalmasat sóhajtott, és lassan Johannára emelte tekintetét. 
– Én tartozom bocsánatkéréssel. Ha nem alszom ki magam, elviselhetetlen vagyok. Nagyon sajnálom, hogy ilyen ostobán viselkedtem, akár egy hároméves gyerek, aki hisztizik. 

Elkapta az asszony kezét, és megcsókolta.
– Ne haragudjon rám. Természetesen folytatjuk, ha el tud jönni, holnap ugyanebben az időben. Megígérem, hogy az emberi arcomat veszem elő.
– Mindenkinek lehet rossz napja. Pihenjen le egy kicsit. Holnap ismét eljövök. És meg kell mutatnia  a fogatlan öregasszony képét. Dávid nagyon kíváncsivá tett- próbált viccelni a nő.

A festő felnevetett.
– Úgy látszik, az lesz a leghíresebb képem. Most már a világért se adnám oda senkinek. Még bekerül a művészettörténeti tankönyvekbe. Köszönöm a  megértését, asszonyom.

A taxiban ülve Johanna ismét megállapította, hogy a művészek külön emberfaj. Vigyáznia kell, mit mond és hogyan viselkedik, a férfi teljesen kiszámíthatatlan.

Címkék: Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny