Catalina Bianchi: Zafírkönny III. rész – 3. fejezet

Johanna
3.

A következő napon mintha egy egészen más ember fogadta volna az ajtóban: Perényi arca kisimulva, az öltözéke kifogástalan, jókedvűen invitálta befelé.

– Még egyszer elnézését kérem a tegnapi formám miatt, nagyon szégyellem az esetet.
– Felejtsük el, mindenkinek vannak gyenge pillanatai. Kezdhetjük? – Johanna azonnal felvette az előző napon megbeszélt pózt, s nagyon igyekezett mozdulatlanul, mégis görcsmentesen ülni.
– Remek, megígérem hogy gyors leszek a vázlattal, s aztán már közben akár beszélgethetünk is.

Lendületes mozdulatokkal festett, a tekintete szinte izzott, közben pedig vidáman fütyörészett. Teljesen kicserélték. Johanna gondolkodott, hogy tesz erre vonatkozólag egy megjegyzést, de aztán meggondolta magát. Ki tudja, nem hozza-e megint ki a sodrából.
– Kérem, Johanna, egy finom mosolyt, amolyan ábrándosat… Feltételezem, a férje értékelni fogja. Szerintem bármit értékel, ami önnel kapcsolatos, amit meg is értek – amint a nő válaszolni akart, felemelte az ecsetet- Még ne válaszoljon, maradjon így, most csodálatosak a fények.

Így újabb negyed óra telt el csendben. Csak az ecset hegyének sercegése hallatszott, Perényi annyira koncentrált, hogy a fütyörészést is abbahagyta. Aztán egyszer csak megállt, egy lépéssel hátrébb lépett a vászontól, ránézett Johannára, majd a képre, és elégedetten csettintett a nyelvével.
– Azt hiszem, most megérdemlünk egy kávét. Remélem, megtisztel azzal, hogy elfogyaszt velem egyet. Fogadok, hogy kis cukorral, kevés tejjel issza.
– Azt ne mondja, kedves András, hogy pszichológus is egyben. Valóban így iszom a kávét. Amíg kávét főz, megnézhetem a képet?

A férfi hirtelen mozdulattal megpördült a műterem küszöbéről.
– Azt semmiképp! Nem viselem el, ha félkész állapotban látják a munkáimat. Mellesleg pedig talán ebben a stádiumban egy laikus meg is ijedne, hogy vajon mi lesz ebből.
– A félelemről jut eszembe, akkor szívesen megnézném azt az ominózus öregasszonyt. Lassan híresebb lesz, mint maga Mona Lisa. 

A festő végignézett a katonás sorban álló képeken, majd rámutatott a bal sarokban álló kupacra.
– A bal sarokban a faltól a harmadik kép. De megnézheti a többit is. 

Ezzel már el is tűnt a konyhában. Johanna nem értette, hogy lehet egy férfi ennyire precíz. Ha visszanézett az ablaknál álló festőállványra és környékére, egyetlen csepp festéket sem látott. Ugyanígy a ruháján sem látszott egyetlen szennyeződés sem. 

Odasétált a megjelölt festményhez, megfordította, és hangosan felnevetett. Hát igen, teljes mértékben megértette Dávid reakcióját. Valahogy így nézhetett ki a Hófehérkét mérgezett almával kínáló banya. Vagy Jancsi és Juliska boszorkája. Az arc nagyon messze állt a kedves öreg nénike fogalmától. De minden rútsága ellenére el kellett ismerni, hogy zseniális festmény. Vagyis épp azért, amit ez a kép sugárzott. Nagyon kíváncsi lett a többire is, egyenként vette őket kézbe, s minél több festményt látott, annál inkább le volt nyűgözve. Perényinek van tehetsége megmutatni minden arcban az egyedit, a különlegest. Kár, hogy olyan időket élünk, ami nem kedvez a művészeknek. 

– Jöjjön, foglaljon helyet a szobában, talán kissé barátságosabb a műteremnél. A legjobb barátom … rokonát mégsem vendégelem mega  műtermemben! – A férfi hangja elbizonytalanodott a megszólításnál, Johanna sokszor látta már ezt a zavart az ismerőseik arcán, nem tudták, hogyan is nevezzék őt a férje gyermekeivel kapcsolatban. Hangosan felnevetett.
– Látom, még egy kreatív művész sem talál szavakat arra, kije vagyok én a férjem felnőtt gyerekeinek. 
– A nevelőanya és mostohaanya kifejezések, azt hiszem, inkább groteszkül és sértőn hangzanának. 
– A korukra való tekintettel igyekszem a jó barátjuk lenni. Bármi más nevetséges lenne a mi helyzetünkben. 
– Dávid nagyra tartja önt. Biztonságot, nyugalmat, szeretetet hozott az édesapja életébe. Na de melyik középkort már elhagyott urat ne töltene fel egy ilyen ragyogó, fiatal nő szerelme? – András tekintete a nő arcán kalandozott, kérdése nyilván költői volt, de Johanna kicsit meghökkent az érzelmi töltettől. Vagy csak félre hallotta volna? 

Gyorsan felhörpintette a kávét, és azonnal felpattant a kerevetről. 
– Kicsit megmozgatom magam, aztán folytassuk, amíg nem kezd sötétedni.

A férfi bólintott, azonnal elvette az asztalról a letett kávés csészét, a sajátjával együtt a konyhába vitte, azonnal elmosta, majd egy konyharuhával beszaladt a szobába, megtörölgette a csésze helyét a kis dohányzóasztalon. Johanna a szeme sarkából követte a mozdulatait. Ez nagyon furcsa. Egy egyedülálló férfi nyilván megtanul magáról gondoskodni, a házimunkát is megszokja, de ilyet még sosem látott. Perényi elkapta a csodálkozó pillantását.

– Szeretem magam körül a tisztaságot. És a rendet. Anyám főzni is megtanított. Miután apám elhagyott bennünket, ketten maradtunk a házban, anyám betegeskedett, meg kellett tanulnom a női munkát is. 
– Értem, és sajnálom. De biztosan nem válik kárára, sőt a leendő felesége nagyon fog örülni, hogy házias férjet kap. 
– Nos, a volt feleségem nem igazán értékelte. Sőt, inkább nehezményezte, ha mondjuk elpakoltam utána…
– Elnézést, nem tudtam, hogy nős volt. Nem akartam fájó sebeket feltépni.
– Mondjuk úgy, elváltak tőlem. Szegény ördög vagyok, nem voltam elég jó a feleségemnek. Berta többet érdemelt: én, a szegény festő mit is akarhattam a jó házból való úrilánytól? Nem haragszom rá, de az azért rosszul esett, hogy mellettem kivirágzott, nővé vált, aztán meg…ma már más felesége.

Johanna próbált valami biztatót mondani, Perényi most valóban egy szerencsétlen flótás látszatát keltette, nyoma sem volt a néhány órája őt fogadó magabiztos, lendületes művésznek.
– Ha nem illettek össze, sokkal jobb, ha külön folytatják. Maga is megtalálja majd a párját, aki értékeli minden szempontból.
– Könnyű magának, mindene megvan, semmiben nem szenved hiányt, a sors gyerekkorától fogva elkényezteti – a férfi cinikus megjegyzése érzékenyen érintette az asszonyt.
– Semmit nem tud rólam, csak annyit, hogy egy gazdag férfi felesége vagyok.  Ne ítélkezzen a külsőségek alapján – Johanna szavai keményen visszhangoztak a szobában.

A férfi felemelkedett, a zsebében cigarettát keresett. 
– Sajnálom, ha megbántottam, és megértem, ha visszavonja a megrendelést. 

Johanna nem értette, mi történt, miről beszél a festő.
– Eszem ágában sincs. Attól, hogy nincs mindenről egy véleményünk, a portrémat még megfestheti. Vagy nem úgy gondolja? Folytassuk, kérem.

Perényi kivette a szájából a cigarettát, s kelletlenül a kezébe vette az ecsetet, de néhány perc múlva úgy, hogy egyetlen ecsetvonást se ejtett, mindent a helyére rakott.
– Nem tudok dolgozni, ha zaklatott vagyok. 
– Azt hiszem, a legjobb megoldás az lesz, ha tényleg nem beszélgetünk, csak modellt ülök, őn meg fest. És elnézést kérek, nem szerettem volna a múltjában vájkálni. Majd üzenjen, ha készen áll a munkára.

Keserű szájízzel távozott  műteremből. Azt már hallotta, hogy a művészek hangulatemberek, bogarasak, nehéz velük kijönni, de ez a Perényi egy valódi csodabogár. Nem csoda, ha a felesége nem bírta vele. Egyik percről a másikra változik a hangulata. A mindennapokban ez elviselhetetlen lehet. 

Mikor hazaért, a férje gondterhelten ült a szalonban, mereven maga elé nézve.
– Történt valami, Joachim? Vagy nem jól érzi magát?
– Az igazat megvallva borzalmasan érzem magam, de nem szeretném megijeszteni. Az egyik barátomról kaptam hírt. Krakkóban élt a családjával. Valamennyiüket elhurcolták, a vagyonukat elkobozták… Nem értem, hogy juthatott ide a világ…Magamért nem aggódom, de a gyerekeim és maga, Johanna… Azt mondják, már teljesen mindegy, hogy kikeresztelkedett-e az ember vagy ortodox zsidó… Hogy engedhetik ezt a nagyhatalmak? 

Johanna melléült, átölelte, a vállára hajtotta a fejét.
– Ne mondja azt, hogy saját maga nem számít. Mi lenne velünk maga nélkül? Talán anyáméknak van igazuk…- hirtelen elharapta a mondatot, rájött, hogy elszólta magát. 
– Miről beszél, Johanna?
– Mikor a minap ott jártam, épp csomagoltak. Elhagyják az országot, kivándorolnak. 

A férje elhúzódott tőle.
– És ezt csak most mondja nekem? Miért nem szólt előbb?
– Anyám megkért, hogy senkinek ne beszéljek erről, nehogy valaki elárulja őket. És nem akar senkit bajba sodorni. 
– De magának velük kellett volna mennie. Talán még nem késő. Felhívom őket.

Johanna felpattant.
– Ezt felejtse el, én nem megyek sehová. Anyámékkal pedig pláne nem. Tudja, hogy milyen sivár életem volt mellettük. Most is, ha nem látogatom meg őket, elutaznak búcsú nélkül úgy, hogy talán soha többé nem látjuk egymást. Én a maga felesége vagyok, Joachim, szó sem lehet róla, hogy itt hagyjam. Jóban-rosszban, emlékszik? Én azt komolyan gondoltam.
– Drágám, amilyen hírek érkeznek külföldről, ezt a rosszat elképzelni se tudjuk, annyira szörnyű. Ez alól felmenti az esküje. Maga fiatal, túl kell élnie. Károly már dolgozik azon, hogy valamennyien elhagyhassuk az országot, de nekem a boltot rendbe kell tennem, a pénzügyeinket rendezni kell. És az még időbe telik. Figyeljen, megígérem, hamarosan találkozunk, csak addig kéne a szüleivel lennie, míg mi is el tudunk utazni.
– Még egyszer hangsúlyozom, nem. Együtt utazunk. Itt egyelőre nincs veszély, hiszen folytatjuk a nagyvárosi életünket, szórakozunk, vásárolunk, ünnepelünk… Ne tegyünk elhamarkodott lépéseket.
– Sokáig én is optimista voltam, de iszonyatos dolgok történnek a világon. Tartok tőle, hogy egyhamar nem lesz jobb a helyzet. Ne legyen ilyen makacs, Johanna. 
– Ha az egész család elmegy, én is. Én már magához tartozom.

A férje felsóhajtott, homlokon csókolta, megölelgette a feleségét.
– Nagyon szerethetnek engem az égiek, hogy magát mellém vezérelték. Ugye tudja, hogy mindent magáért teszek? Na és hol járt ma? Mivel töltötte a napot?
– Benn voltam a belvárosban, közeleg a karácsony…
– Nagyon kérem, hogy a nehéz időkre való tekintettel csak szerényen ünnepeljünk. Azokra való tekintettel, akik a harctéren szenvednek. Meg akik elveszítették a szeretteiket. Elfelejtettem mondani, Sarolta és Károly meghívtak ma vacsorára. Van kedve? Vagy mentsük ki magunkat?
– Menjünk, talán maga is jobb kedvre derül, Joachim. Hatra készen leszek.

Sarolta és férje Óbudán laktak, a budai hegyek közelében, Johanna nyáron szeretett náluk a kertben üldögélni. Furcsállta, hogy ilyen váratlanul vacsorameghívást kaptak, Sarolta szerette mindennek megadni a módját. Elgondolkodott, nem felejtette-e el valamelyikük születésnapját vagy névnapját, de senki sem ünnepelt ilyen tájt. Talán ő is a férje figyelmét akarja elvonni a politikától. 

Miközben készülődött, megsimogatta a nyakában lógó zafír medált. Általában nem fűzte különösebb érzelem az ékszereihez, de most valami megmagyarázhatatlan okból, mióta megkapta, szinte csak ezt hordta. A ruháit is önkéntelenül ehhez választotta. Most egy puha, bézs kisestélyit választott, a férje lánya “megkövetelte”, hogy minden vacsorához méltóképp felöltözzenek. A férje is szmokingot húzott, teljes egyetértésben ültek be a kocsiba. Már nagyon korán sötétedett, mire odaértek, mintha késő éjszaka lett volna. Saroltáék szalonja fényárban úszott, Dávid már az egyik bőrfotelban iszogatott a sógorával. Károly mostanában megszokott gondterhelt arckifejezését ma vidámság váltotta fel. Sarolta izgatottan cikázott a szobában, az arca kipirult, a szokásos szertartásosság mintha lehullott volna róla. 

Hétkor az asztalhoz invitálta a társaságot. Dávid csalódottan nézett körül.
– Micsoda? Csak így magunkban vacsorázunk? Gondoltam, a szokásodhoz híven felsorakoztatsz néhány érdekes embert. És csinos hölgyet.
– Most csak a szűk családot szerettük volna összehívni, fontos bejelentést szeretnénk enni. És ez egyelőre nem tartozik másra – mondta Károly titokzatosan, Johanna már kezdte sejteni, miről lehet szó. 

Sarolta már nem bírta tovább, ő akarta megtenni a bejelentést.
– Hát, kedves család, örömmel jelentem be, hogy Károllyal első gyermekünket várjuk. És nagyon boldogok vagyunk.

Valamennyien egyszerre pattantak fel az asztaltól, s egyszerre ölelték meg a házaspárt. Olyan régen vágytak már gyermekre, Sarolta különféle kezeléseken esett át, mégsem jártak sikerrel, legalábbis eddig. Dávid, miközben újra elfoglalták a helyüket, kissé szemtelenül Johannára nevetett.
– Hát, azt hiszem, te leszel az ország legfiatalabb nagymamája. Bár kétségtelenül a legcsinosabb is.
– Végre egy örömhír! éppen nagypapakorba értem – szólalt meg vidáman Joachim.

Valóban, karácsony előtt nem sokkal tölti majd be a hatvanat. Bár 5 évet letagadhatott volna, egy kisfiú vagy kislány, aki a térdén lovagol, jól fog állni neki, gondolta a felesége. Egek, milyen mulatságos lenne most, ha született volna saját gyermekük! Néha vágyakozva nézte a babakocsit tologató, kisgyermekeket kézen fogva vezető kortársait, de a néhány pillanatig tartó sóvárgás mindig elmúlt. Az életben minden jól el van rendezve. Nem kaphat meg mindent. Az a fajta nő volt, aki nem elégedetlenkedett, igyekezett mindenben a jót meglátni. Ez a hamarosan megszülető baba csak jót jelenthet. Elűzi a borús gondolatokat. 

Sarolta igazán kitett magáért, az előételtől kezdve a desszertig minden fogás különles és ínycsiklandó volt, a bor zamatos, a társalgás pedig végre felhőtlen. Vacsora után Dávid a zongorához ült, a nővérét a kedvenc filmslágereivel kápráztatta el. 
– Nagyon tehetséges vagy, Dávid, kár, hogy annak idején abbahagytad a zongoraórákat – mondta az apja elgondolkodva
– Nem volt kitartásom és türelmem a gyakorláshoz. Különben is, ne mondja, apám, hogy örülne, ha a fia holmi zongorista lenne… Mindig azon igyekezett, hogy bevonjon az üzleti életbe. 
– Ki tudja, talán szerencsésebb lettél volna, ha zongoraművész lettél volna. Nem lennél kötve sehová…na és ne felejtsük el, sokkal jobban illene a személyiségedhez.

A fiatalember elnevette magát.
– Apa kérem, úgy látom, a nagyapai örömök szentimentálissá tették. Ne feledje, tisztességes foglalkozásom van, tovább viszem a családi vállalkozást. És most talán születik egy unokaöcsim, aki nemsoká besegíthet. Én meg zongorázhatok kedvemre.

Károly a fejét csóválta.
– Azt hiszem, kicsit előre szaladtál, Dávid. Különben is, ki mondta, hogy fiunk születik majd?
– Hűha, úgy látom, az apaság valóban megváltoztatja az embert! Hát nem minden férfi fiúörökösre vágyik elsőre?
– Édesanyám mindig azt mondta, hogy a lányok hasonlítanak az apjukra. Így önző módon én kislányt szeretnék. Bár talán jobban járnánk, ha szépség tekintetében az édesanyjára hasonlítana. 
– Egyértelműen. Fura lenne egy bajuszos lányunoka bozontos szemöldökkel – kapcsolódott be a felhőtlen viccelődésbe Joachim is. 

Johanna mosolyogva figyelte az eseményeket. Nagy szükség volt erre a mai estére, ha nem is beszéltek róla, a férfiak feszültsége mindenkire rányomta a bélyegét. Most talán majd derűsebben néznek a jövőbe. 

Az urak egy kis dohányfüstre vágytak, így elvonultak az erkélyre, egy várandós nőt mégsem mérgezhettek a füsttel. A két nő egyedül maradt a szobában. Sarolta szólalt meg először.
– Tudod, volt időszak, mikor azt hittem, hamarabb születik féltestvérem, mint saját gyerekem.

Johannát kellemetlenül érintette a megjegyzést, tudta, arra kíváncsi, ő szeretne- e még saját gyereket. Most beszéljen Joachim lányának a hálószobatitkaikról? Megköszörülte a titkát.
– Azt hiszem, ezzel a lépéssel széles körben meglepetést váltottunk volna ki. S talán még felháborodást is, bár  mások véleménye nem igazán érdekel bennünket. Annál inkább a felelősségtudat. De látod, a sors megadja nekem, hogy nemsoká babázzak. Megígérem, hogy rendesen elkényeztetem majd az unokámat. És természetesen bármikor számíthatsz a segítségémre. 

Remélte, hogy Sarolta megelégszik a válasszal, de úgy tűnt, a terhesség még kíváncsibbá és érzelmesebbé tette. 
– Ne haragudj, hogy megkérdezem, de te apára csak mint egy tisztelnivaló idősödő úrra nézel?

Johanna elmosolyodott.
– Sarolta, ezt nagyon bonyolultul fogalmaztad meg. Azt szeretnéd tudni, szerelmes vagyok-e apádba? Tisztelem, ez azt hiszem, egyértelmű. És szeretem is. Én érzelmi analfabéták közt nőttem fel, szerintem lángoló szerelmet nem is tudnék érezni. Mindenem megvolt, csodás gyerekkorom lehetett volna, ha szeretet vett volna körül. Apád egyedül nevelt benneteket, s mikor először jártam nálatok, és láttam a kapcsolatotokat, majdnem sírva fakadtam, mennyire más közeg ez, mint ahol én nevelkedtem. Lehet, ebbe szerettem bele. És ez minden nappal erősebb. Azt néha sajnálom, hogy nem fiatalabb korában ismertem meg.
– Bevallom, az elején nagyon féltékeny voltam rád, biztos voltam benne, hogy majd játszod a pótanyád és szórod apánk pénzét. De szerencsére nem nekem lett igazam. Nagyon jó hatással vagy apára. És a változás is jó irányban történt: nem te öregedtél hozzá, hanem ő fiatalodott hozzád. 

Váratlanul Joachim jelent meg a hátuk mögött.
– Ezt jól látod, Sarolta. Az unokámnak egy stramm, fiatalos nagypapája lesz a nagymamájának köszönhetően. Ez Johanna jótékony hatása az életemre. Gyere kérlek, szeretnék veled és Károllyal négyszemközt beszélni a dolgozószobában. Ugye nem haragszol, drágám?
– Dehogy, menjetek csak, mi majd Dáviddal eldiskurálunk a színházi pletykákról.

A fiatalember lezser mozdulattal ült le a hatalmas bőrfotelbe.
– Azt hiszem, ettől a pillanattól kezdve apa még inkább nyomást gyakorol majd rám, hogy nősüljek meg. Szerintem most Saroltának és Károlynak ajándékoz valami értékeset.
– Biztos vagyok benne, hogy apád helyesen jár el. Neked is vett egy lakást, ha nem tévedek. 
– Nem is azért mondom, de hagyjuk a témát. Mesélj, hogy megy a modellkedés? 

Johanna az ég felé emelte a tekintetét.
– Ez a Perényi valódi művészlélek. Nem tudok rajta eligazodni. Félek bármilyen témába is belekezdeni, nehogy belegyalogoljak a lelkébe, mert azonnal összeomlik lelkileg. Méghozzá nagyon látványosan. Mindemellett pedig egy zseni. Nagyszerűek a képei. Úgyhogy mindenképpen folytatni szeretném az ülést, bár ma, amikor eljöttem, olyasmit mondott, hogy ez szerinte nem fog menni. 
– Andrásban ezt a legnehezebb tolerálni, a kibírhatatlan természetét. Vagyis leginkább azt, hogy egyik percről a másikra megváltozik a hangulata. Szerintem a felesége is ezért hagyta el.
– Te ismerted ezt a Bertát? Ma beszélt nekem róla…
– Csak futólag. Kemény asszony. Bár nem tudom, hogy nem András mellett keményedett-e meg annyira…Művészfeleségnek lenni sosem könnyű.
– Ez az András csapodár is?
– Csapodrának nem mondanám. Egyáltalán nem, pedig a nők imádják. Vagyis nagyon el tudja őket bűvölni, szuggesztív és főleg érzelemdús. Ami ugye ritkaságszámba megy. Csakhogy András nagyon válogatós. Vagy igényes? Nem gyűjti a skalpokat. Nincs mitől félned…
– Jah, nem, erről szó sincs. Nagyon udvarias velem szemben…kivéve, mikor épp elküld. Most azt sem tudom, mikor folytatjuk a munkát.
-Majd beugrok hozzá és beszélek vele. Nem hogy örülne, hogy végre megrendelésre dolgozhat….

Közben Saroltáék visszatértek a dolgozószobából, Joachim megsimogatta a felesége vállát.
– Drágám, ideje indulnunk, még haza kell érnünk. Köszönjük a vendéglátást, főleg a remek híreket. 
– Bármire szükséged van, Sarolta, csak szólj. Különös tekintettel a babakelengyére- mondta Johanna Saroltának.
– Azzal még várjunk egy kicsit, babonás vagyunk, de köszönöm. A férjem biztosan nem lesz hajlandó velem a boltokat járni. Jó éjt nektek!

Címkék: Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny