Catalina Bianchi: Zafírkönny III. rész – 5. fejezet

Johanna
5.

Johanna nyugtalan volt, az elkövetkező napok eseményei rengeteg gondot és aggodalmat hoztak. Károly mindent megtett, hogy megtalálja Klárika édesapját, végül az egyik veszteséglistán fedezte fel a nevét. Szegény kislány egyedül maradt a világban. Persze mindketten azonnal úgy reagáltak, hogy örökbefogadják. Nagyon megszerették a cserfes, csupa élet leánykát. Károly szerint ez azonban akadályokba ütközne. Egyrészt zsidó származásúként erre nem kapnának engedélyt, akkor sem, ha mindkettejük családja már rég megkeresztelkedett. Másrészt pedig, Klárika érdekében nem is ajánlotta. Ezzel a kislányt is bajba sodornák. Sajnos a háború közelsége, a borzalmak egyre inkább megvalósulni látszottak. Károly szerint csak néhány hónap kérdése, és a németek megszállják Magyarországot. S akkor Isten irgalmazzon nekik. Úgy döntöttek, azon igyekeznek majd, hogy karácsony után, az új év kezdetén emigrálnak. Addigra talán sikerül mindent úgy elintézni, hogy külföldön is nagyobb gondok nélkül élhessenek. Klárika pedig egyszerűen náluk marad, annyi a hadi árva, hogy úgyse tudják követni valamennyi gyerek sorsát.

Perényihez azóta nem ment el. Maga is meglepődött, mennyire mélyen érintették a szavai. Nem értette, miért hatott rá ilyen erővel. És nem is annyira a felháborodás jelent meg a lelkében, mint a félelem. Hogy talán elgyengülhet. De mi lesz így a képpel? És a férfi nem üzent. Pedig azzal búcsúzott, hogy csak akkor keresi fel újra, ha már elhessegette a romantikus érzeményeket. 

Közeledett a karácsony és Joachim születésnapja. Klárikát mindenki megszerette, Dávid órákig bolondozott vele, Sarolta pedig anyai érzéseit próbálgatta rajta. Nagyon hamar beilleszkedett a családba. Egy este Johanna a férjével akart beszélni, a dolgozószobájába ment, de nem találta benn. Már kifelé igyekezett volna, mikor megakadt a szeme egy levélen. Biztos, hogy nem üzleti levél, komótos, öreguras írással íródott. A kezébe vette, és beleolvasott. Aztán nem tudta letenni. A szívét egyre inkább összeszorította a rémület. Joachim lengyelországi barátja írta, akinek sikerült Amerikába menekülnie. Részletesen beszámolt arról, mit tettek a nácik ott maradt családtagjaival. Szinte bénultan ült a fotelban. Hát ez vár rájuk is? Mi lesz, ha nem tudnak idejében elmenekülni? Mi lesz, ha Károly már nem tehet értük többet? 

Talán már csak néhány hónap van a gondtalan életükből. Vagy annyi sem. Mindannyiuk számára meg kell édesíteni. Együtt lenni. Szeretni. Ennél a szónál valamiért Perényi jutott az eszébe. Másnap besétált a férje boltjába, és megkérte Dávidot, üzenjen a festőnek, hogy mikor folytathatnák a munkát. 
– Hát nem tudom, megint elég rossz passzban van. Bár ha így folytatja, nem lesz kész a kép, igaz? Na majd beszélek a fejével. Vagy a lelkével.

Másnap telefonon felhívta Johannát a boltból.
– Perényi holnap délután kettőkor vár. Úgy véli, a munka jót fog tenni neki. Sőt, nekem úgy tűnt, már jobban is van. Hát sok szerencsét. 

Johanna Klárikát is magával szerette volna vinni, de a kislány csúnyán köhögött, így mézes teával hagyta otthon a szobalány gondjaira bízva. Vegyes érzelmekkel lépett be a ház liftjébe. De Perényi úriember, ebben biztos volt. Ő pedig nem fogja bátorítani. A férfi üdvözlésképp a szokott módon kezet csókolt, lesegítette a kabátját, bekísérte a műterembe.
– Mikor megtudtam, hogy ma újra eljön, hirtelen visszatért az életkedvem. Majdnem befejeztem a képet. Egész éjjel dolgoztam.
– Hát akkor feleslegesen jöttem?- kérdezte Johanna kicsit szarkasztikusan.
– Még hogy feleslegesen! A legfontosabb, a tekintete még befejezésre vár. Kérem, foglaljon helyet! Azonnal nekifogok. 

Az asszony elhelyezkedett a hatalmas székben, tekintetét a távolba emelte, ahogy eddig is. Perényi közelebb jött hozzá, finom mozdulattal hozzáért az állához, kicsit megbillentette, majd megigazította a nyakában lógó medált. Vajon csak beképzeli, vagy tényleg megsimogatta a bőrét?
– Kérem, lazítsa el az arcát! Még egy kicsit. Csináljon néhány grimaszt, nevessen, és már jó is lesz.

Johanna felfújta az arcát, megforgatta a szemét, aztán tényleg elnevette magát, s nagyot fújva úgy érezte, a félelmei eltűntek.
– Remek, maradjon így! Gyors leszek, megígérem!- az asszony hallotta az ecset sercegését a vásznon, a festő szinte izgatott lélegzetét. Nem tudta, mennyi idő telt el, egyszer csak Perényi letette az ecsetet, néhány lépés távolságban megállt a képtől, nézte egy darabig, aztán elégedett hangon kijelentette- Kész.

Az asszony azonnal felugrott a helyéről, és a kép elé perdült. Szinte elakadt a lélegzete. Ő volt a képen, de mégsem. Vagyis ő nem ilyennek látta magát. Nem hitte, hogy ennyi mindent kifejezhet egy távolba révedő tekintet. És azok a színek! A zafír mélykékje, a gallér patyolatfehér színe és a haja hollófeketesége dinamikát kölcsönzött a képnek! Önkéntelenül is a medálhoz nyúlt. Perényi olyan mód festette meg, hogy vonzotta a szemet. 
– Nos, nem mond semmit? Nem tetszik? Gondolhattam volna, nem vagyok formában…- mondta a festő lehangoltan.
– Tréfál? Ez lenyűgöző, ez nem is én vagyok! Vagyis én vagyok, de maga olyan …másként festett le. Ne legyen már ilyen álszerény. Szerintem tisztában van azzal, hogy milyen tehetséges.
– Persze, és a tehetségek életükben mindig majdnem éhen halnak. Beillek a tehetségek sorába- nevetett fel a férfi keserűen.
– Kérem, azt mondta, örült, hogy eljövök magához. Csodálatos képet festett. Tudna esetleg ennek örülni?
– Igaza van, ne haragudjon. Kicsit várni kell, hogy a festék megszáradjon, de körülbelül egy óra múlva elviheti. Addig kávézunk?
– Nem bánom. És közben elárulja nekem azt is, mennyi a tiszteletdíja.

A férfi ismét elkomorodott.
– Erről ne beszéljünk, Johanna. Én magától egy pengőt sem vennék el… Ez a néhány hét számomra egy ajándék volt. 
– Nagyon kedves, hogy ezt mondja, de természetesen ez így nem elfogadható. Tudja mit? Mondja meg Dávidnak az árat, s majd ő rendezi. Én pedig elintézem vele. 
– Dávid is olyan sokat tett értem. Megismertetett magával például…
– Nézze, András, ha akadékoskodik, én most azonnal felállok, felveszem a kabátom, és sose lát többé. Ezt akarja? Maga megdolgozott a pénzéért – Johanna felállt és az ajtó felé indult. A festő egy hatalmas lépéssel utána lépett, és elkapta a kezét.
– Kérem, ne menjen el. Olyan nagyon szükségem van magára…- a hangja szinte síróssá változott, s egy hirtelen mozdulattal átkarolta a nőt. 

Johanna annyira meglepődött, hogy elfelejtett tiltakozni. Lendületes, fiatalos ölelés volt ez, szappan- és finom parfümillat lengte körül. Sosem élt meg ilyen hosszú és meghitt ölelést. Mikor véget ért, a férfi felemelte a tekintetét, és perceken keresztül néztek egymás szemébe. Aztán hirtelen az asszony ajkához hajolt és lágyan megcsókolta. Majd még mindig szó nélkül visszavezette Johannát a nappaliba. Az asszony szinte automatikusan rakta a lábait, engedelmesen leült a kanapéra Perényi mellé. Menekülni kéne, felháborodottan elrohanni, itt hagyni csapot-papot. De nem ment. Olyan más volt ez, mint a férje higgadt, biztonságot adó csókjai. A férfi az arcát simogatta, csak két ujjal, finoman. 
– Gyönyörű vagy és mézédes. Legszívesebben most azt mondanám, maradj itt velem, és sose hagyj el. Az is elég, ha csak ülünk egymás mellett.

Johanna ránézett, és érezte, valóban komolyan gondolja. Abban, hogy az ujjaik összefonódtak is több érzelem és szenvedély volt, mint az összes eddigi szerelmes együttlétben, amit a férjével megélt. Szégyellte magát, hogy erre gondol, hogy egyszeriben minden kevésnek tűnt. 
– Mondd, mi kavarog a fejedben? Szeretném tudni. Megértem, ha zavarodott vagy. Én is az vagyok. Nem érdemellek meg. Talán nem is szabad, hogy szeress egy ilyen alakot, mint én vagyok. Nem zökkenthetlek ki a nyugodt életedből. Én nem tudok neked semmit sem ígérni. Azon kívül, hogy szeretni foglak. Amíg hagyod. Ugye eljössz hozzám továbbra is? Minden nap kettőkor itthon leszek. És várlak. Ne válaszolj most, tudom, hogy ez váratlan. Vagy tán nem is annyira.

Az asszony az órára nézett.
– Most muszáj mennem. A képért holnap elküldöm a sofőrt egy lezárt borítékkal együtt. Lehet, egy levél is lesz benne a pénzen kívül.
– Én megelégszem a levéllel is…

Johanna elmosolyodott, önkéntelen mozdulattal megsimogatta a férfi borostás arcát, még egy pillantást vetett a képre, aztán vette a kabátját, és hazafelé indult. Örült, hogy Klárika ott van neki, azzal az ürüggyel, hogy a kislány beteg, a szobájában maradt éjszakára, befeküdt a lábához, de persze egy szemhunyásnyit sem aludt. Cikáztak a gondolatai. Sosem volt rá férfi ilyen hatással. Joachim érett józansággal udvarolt és csókolt. Tisztelte és szerette, akár egy családi jóbarátot, élvezte azt a biztonságot, leginkább érzelmit, amit nyújtott. De igaza volt Perényinek, a szerelmet csak a regényekből ismerte. Joachimra mindig, minden körülmények között számíthat! Hogy tehetné meg vele, hogy megcsalja. Viszont Perényi nem titkos szerelmi viszonyról beszélt. Csak arról, hogy együtt vannak, fogják egymás kezét. Na jó, ez nevetséges. Ha egy felnőtt ember szerelmes, nem elégszik meg a kéz a kézben sétával. Reggelre számos érvet és ellenérvet vonultatott fel. Nem tudott mit írni a levélbe, így csak borítékba helyezett egy nagyobb összeget, és elküldte a sofőrt Perényi címére azzal, hogy csengessen be, adja át a borítékot, és hozza el a képet. Nem akarta kibontani a festményt, igazából idegenkedve vette  át, nem tudta, hová rejtse el. Végül Klárika szobájában a ruhásszekrény mélyére állította, ott Joachim biztosan nem találja meg. 

Két napig bírta, őrlődött, vívódott magában, próbálta a hűséges asszony képét erősíteni magában, aki sokkal tartozik a férjének, de most ez nevetséges indoknak tűnt. Elégedett, nyugodt élete volt eddig, de a szerelemből semmit sem tapasztalt meg. És most az az ősnő, akit András emlegetett, feléledt. Beleolvasott néhány napilapba, az egész világ háborúban áll. Már Pesten is sokan nyomorognak, a boltokból lassan hiányoznak egyes árucikkek. Csak ő ebből szinte semmit sem érzékelt.  Joachim tulajdonképpen ugyanúgy üvegbúra alatt tartotta eddig, mint a szülei. Mindentől megóvta, megvédte, de ezzel kirekesztette a nagyvilág dolgaiból. A lakásuk ajtaján csak Károly egy-két elejtett megjegyzése nyomán szivárogtak be a hírek, de ő is ügyelt arra, hogy finomítson rajtuk. A szoba közepén a babával békésen játszó Klárikára nézett. Szegény kislány, az ő élete is egyik napról a másikra zátonyra futott. Mekkora szerencse, hogy épp velük találkozott a parkban! Nincsenek véletlenek. Az sem lehet véletlen, hogy éppen Perényivel sétált akkor. Ha a férjével lett volna, talán elmennek mellette, vagy adnak neki egy kis aprót. S így sikerült megmenteniük valami nagyon rossztól. Vagy mégsem? Mi vár rá, ha velük marad, és a németek valóban megszállják Magyarországot? Újra eszébe jutottak a nemrégiben olvasott levél szörnyű mondatai. Nincsenek szavak azokra a borzalmakra. Megborzongott, ha arra gondolt, ez velük is megtörténhet. Ránézett az órára, fél kettő.

– Klárikám, most jut eszembe, nekem el kell mennem. Megfeledkeztem egy megbeszélt találkozóról.
– Nem mehetnék veled?
– Sajnos most nem, de megígérem, hogy holnap kitalálunk valamit, s egész délután kettesben leszünk, jó?

A kislány azonnal hevesen bólogatni kezdett. Nagyon jól megértették egymást, s Johanna igyekezett olyan helyekre vinni, ahol azelőtt sohasem járt. Futólag megsimogatta a fejét, aztán a szobájába sietett, hogy felöltözzön. Miközben finom sminket tett az arcára, igyekezett kerülni a saját tekintetét. Mire készül? Ez az, amit nem tudott. Talán csak egy kellemes délutáni kávézásra. Néhány csókra. Ölelésre. A gardróbjából kivette a bundáját, aztán kikiáltott az ajtón.
– Ilonka, legyen szíves, hívjon nekem egy taxit! Klárikát itt hagyom magával, kérem, figyeljen rá. A nappaliban játszik a babájával. Ha gondolja, elmehetnek sétálni is.

Mikor kiszállt a taxiból, kicsit elbizonytalanodott. Most valóban titkos találkára megy? Kis híján elsétált a ház elől, de aztán elszánta magát, becsengetett. Mire a lifthez ért, reszketett a keze, vörösróka bundájában izzadni kezdett. Akár egy filmben, a lakás ajtó résnyire nyitva, a konyhából kávéillat szállt fel. Mikor kitárta az ajtót, egy pillanatra ismét megtorpant a küszöbön. Ha most belép, már nincs visszaút. Perényi a szobaajtóban állt, cseppet sem úgy nézett ki, mint aki találkára vár. A festőköpenye volt rajta, a haja kócos, de a szeme rajongva szegeződött Johannára. 

Mégis belépett. Az ezt követő néhány órát aztán nehezen tudta felidézni. Mint valami lázas álom, olyan volt. Hagyta, hogy András istennőként bánjon vele, és annak is érezte magát. Nem, nem védte, nem óvta, éhesen követelte őt, és ő viszont. Nem gondolta, hogy a regények lapjain kívül létezik ilyen szenvedély, ami megfosztja az eszétől, a józan ítélőképességétől.  Most értette meg igazán az értelmét a szónak. Sokáig suttogtak a decemberi félhomályban, a férfi szinte görcsösen fogta a kezét, egy pillanatra sem engedte el maga mellől, folyamatosan érintkezett legalább a bőrük. Aztán egyszer csak felkelt, megmelegítette a konyhában a kávét, és behozta az ágyba. Johanna úgy érezte, életre kel a forró fekete után, olyan sok mindent el akart mesélni a férfinak! Az üres kávéscsészét le akarta tenni az ágy mellé a szőnyegre, de András minden romantikát nélkülőző hanggal rászólt.

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy leteszed a földre a csészét? Tényleg nem értem, hogy egy művelt úrinőnek hogy juthat ilyesmi eszébe?!- ezzel kikapta a kezéből, mindkét csészével kirobogott a konyhába, az asszony hallotta, hogy mosogat. Nem nagyon értette, mi történik, felvette a férfi ingét, és utána ment. Perényi széles mosolyt küldött felé.
– Menj csak vissza, Drágám, még megfázol. Mindjárt jövök én is. Ugye maradsz még egy kicsikét?
– Egy félórát. Aztán mennem kell. Klárika még nincs teljesen jó, beteg volt. Megígértem neki, hogy holnap délután elviszem valahová.
– Akkor holnap nem jössz el? Azt hittem, most már minden nap együtt leszünk. – a férfi hangja szemrehányó volt, Johanna azonnal rosszul kezdte érezni magát.
– Minden nap biztos, hogy nem tudok eljönni. Azt nem tudnám megmagyarázni. Talán egy héten 2-3 alkalommal.
– Jól van, megértem. Nem kérhetem, hogy ebben a medvebarlangban töltsd velem a délutánjaidat – András sértődött kisfiúként súrolta a kávéscsészét.

Johanna a háta mögé lépett, és hátulról átölelte.
– Tudod, hogy akár egy viskóba is szívesen jönnék, de ha tudomást akarunk venni róla, ha nem, férjes asszony vagyok. 
– És azt nyilván el sem tudod képzelni, hogy miattam elhagyd a biztonságot nyújtó férjedet. De megértem.

Az asszonyt váratlanul érte a feltevés. Az igazat megvallva ez egyelőre nem jutott eszébe, de egyáltalán nem foglalkozott a jövővel. A mostnak élt.
– Ezt nem mondtam. De ez az első találkánk. Ne rohanjunk előre. Vagyis talán már így is kicsit gyorsabban haladunk a vártnál…
– Megbántad?
– Nem, egy percre sem. Megígérem, hogy annyiszor jövök, ahányszor csak tudok.

A férfi szorosan átölelte, apró csókokkal halmozta el az arcát. 
– Várni foglak. Már most várlak. Ahogy már mondtam a minap, minden nap kettőkor…
– Még egyet kérek…ha lehet, ne fogadd el Dávid esetleges meghívását hozzánk. Nem tudok hazudni. Ne okozzunk magunknak kellemetlen perceket.
– Pedig milyen izgalmas lenne, ahogy az asztal fölött összeakad a tekintetünk, s a délutáni szerelmeskedésünkre gondolunk. De természetesen tiszteletben tartom a kérésedet. Kerüljük a botrányt. 

Johanna elgondolkodva ült a taxiban. Vajon hány alkalommal kell majd hazudnia? Hányszor kell majd elterelnie a szót a délutáni elfoglaltságáról? Nem is gondolta, hogy amint hazaér, máris csúsztatnia kell. Sarolta ült a nappaliban, és Klárikával éppen mesét olvastak.
– Na éppen ideje, hogy hazaértél. Gondoltam, ma délután elmehettünk volna vásárolni a kicsinek, idehozattam magam a sofőrrel, és te sehol! 
– Sajnálom, egy régi ismerősömmel találkoztam a városban. Ha tudtam volna, hogy jössz, lemondom, vagy átteszem holnapra.
– De holnap velem leszel egész nap, megígérted! – vágott közbe a kislány. 
– Na és mit szólnál, ha te is segítenél nekünk, hogy a kisbabának a lehető legszebb holmikat vásároljuk? – Johanna máris azon vette magát, hogy nem akar két délutánt András nélkül tölteni.
– Jóóóóó, úgyse csináltam még ilyet soha! – lelkesedett Klárika, és Sarolta is belement. 

Másnap délután hatalmas csomagokkal megrakodva értek Saroltáék villájába, Joachim és Dávid is ott várt rájuk, ugyanis ládi vacsorát terveztek. Klárika lelkesen mesélte, mennyi mindet vásároltak a kisbabának, a pólyától kezdve egészen az első kiscipőkig. 
– Úgy látom, egy perzsa sah unokája se lenne jobban felszerelve kelengyével. De nem bánom, mert az első unokám születik. És ki tudja, mire megszületik, mi lesz a boltokban- mondta gondterhelten Joachim. 
– A nagyságos úr telefonált, hogy csak éjfél felé tud majd jönni, tessék nélküle elfogyasztani a vacsorát- lépett be Sarolta szobalánya. A nő aggodalmasan tette a hasára a kezét.
– Már egy hete  sosem jön haza időben. Ha nem lenne háború, azt hinném, szeretője van…
– De Sarolta, kérlek, ne Klárika előtt- szólt rá azonnal Joachim- A férjed fontos ember, és ne feledd, hogy nem csak mások, hanem a mi megmentésünkön is dolgozik. 

Nyomasztó hangulatban vacsoráztak, egyiküknek sem volt kedve vidám dolgokról beszélgetni, se zenét hallgatni. Hiába közeledett a karácsony, a fenyegető események rányomták a bélyegüket az ünnepre. 

Johanna kétnaponta egy délutánt Andrással töltött, egyelőre a teljes eufória jellemezte a kapcsolatukat. Egyszer-kétszer az utcára is kimerészkedtek, sétáltak a frissen hullott hóban, megnézték a befagyott Dunát. András különleges módjait találta ki az udvarlásnak: szinte minden alkalommal valami apró figyelmességgel várta az asszonyt. Mintha lett volna a lelkének egy női része, amely a romantikát őrizte. Az ünnep előtt Johanna sajnálkozva közölte, hogy sajnos új évig nem fognak tudni találkozni, ugyanis a férje nem dolgozik, ilyenkor mindig együtt a család. András indulatosan reagált, mintha egy sértődött kisgyerek lett volna, akitől megtagadják a kedvenc játékszerét.

– Komolyan gondolod, hogy majdnem két hétig nem látjuk egymást? És ezt csak így közlöd? Csak ennyit jelentek neked? 
– Pontosan tudod, hogy mit jelentesz nekem, de nem szökhetek el otthonról. Még azt sem mondhatom, hogy a szüleimhez megyek, mert nincsenek a városban. Sosem jártam a barátnőimhez kávézni, nincs szerteágazó rokonságunk…És hazudni meg nem tudok. 
– Jól van, jól van. Én majd megleszek magamnak. Amúgy is utálom a karácsonyt. 
– Figyelj, megígérem, hogy az első januári héten minden nap eljövök, és bepótoljuk. Akkor lesz a mi igazi karácsonyunk. 

A férfi arca felragyogott.
– Tényleg? Megígéred? Magánkarácsony? Na rendben. De tudd, hogy nagyon szomorú leszek az ünnepek között. Lehet, ellopakodok a házatok elé, hátha meglátlak.

Az asszony nem értette ezeket a gyerekes, eltúlzott reakciókat. Mintha egy figyelemre éhes kisfiú lenne. És mindig úgy állította be a dolgokat, hogy a végén Johanna érezte magát rosszul, hogy miatta maradnak le bármiről is. És persze napokig lelkiismeretfurdalása volt. 

Az előző rész itt olvasható:

Catalina Bianchi: Zafírkönny III. rész – 4. fejezet

Címkék: Catalina Bianchi, irodalom, regény, Zafírkönny