Catalina Bianchi: Zafírkönny III. rész – 6. fejezet

Johanna
6.

A karácsonyi vacsora kellemes hangulatban telt, Klárika csodaszép piros, fodros ruhában ült az asztalnál, úgy tűnt, sosem volt még ilyen boldog és elégedett. Johanna szeretett volna vele elmenni a temetőbe, az édesanyja sírjához, de a kislány nem tudta megmondani, melyik temetőben nyugszik. Joachim pedig úgy vélte, ne nyomozzanak, fájó sebeket tépnének fel. Szerencséjükre senki sem tartotta számon a koldusgyerekeket, így Klárikát se kereste senki. Megegyeztek, az ajándékozás visszafogott keretek közt zajlik. Persze a kislányt valamennyien meglepték, így szinte elveszett a játékok tengerében. Johanna vegyes érzelmekkel várta, hogy a férje kibontsa a festményt. Valahogy nem érezte jó ötletnek, hiszen ha ránéz, mindig András fog eszébe jutni. A férje érdeklődve szemlélte a gondosan becsomagolt tárgyat.
– Remélem, nem egy tükör, mert lassan már csak hátulról nézhetek bele- tréfálkozott. 

Mikor meglátta a képet, melyről felesége álmodozó tekintete nézett vissza rá, könnybe lábadt a szeme. 
– Hát ez csodálatos ajándék. Az irodámban fogom tartani, hogy bármikor láthassam. 

Dávid is elismerően füttyentett. 
– Mindig tudtam, hogy András nagyon tehetséges. Gyönyörű festmény. Örülök, hogy egy kicsit én is közreműködhettem volna. 
– Ha megszületik a kicsi, akkor mindenkép mi is modellt ülünk neki családként, igaz, kedvesem? – nézett a férjére Sarolta. Károly mosolyogva, beleegyezően bólogatott. 
– És egyszer én is elkísértem Johannát a festő bácsihoz, én is lefestettem. Tényleg, az a kép hol van?
– Biztosan megtartotta, hiszen nagyon szép kis festmény volt, Majd elkérem tőle- mondta Johanna, s azonnal rájött, ez nem volt jó válasz.
– Miért, te szoktál még hozzá járni, Johanna?- kérdezte cserfesen Klárika.
– Úgy gondoltam, hogy majd meglátogatjuk, megköszönjük neki a festményt, és elkérjük a te képedet. De ha gondolod, Dávid bácsi is elhozhatja – az asszony szándékosan kerülte a választ a kislány kérdésére, szent karácsony éjjelén nem akart hazudni. 
– Hurrááá, megyünk a festő bácsihoz! Nagyon fincsi kakaót főzött nekem!

A társaság jót nevetett, s el is feledkeztek a témáról, tovább bontogatták az ajándékokat. Szinte a szilveszterig tartó időszak valamennyi napján együtt voltak, kirándultak, korcsolyázni vitték Klárikát. A városban egyre jobban érződött a feszültség, egyre több koldus állt a tereken, egyre több elkínzott arcot lehetett látni. 

Johanna alig várta, hogy beköszöntsön az új év, az első délután, mikor a férje már dolgozott, rohant Andráshoz. És az összes többi délután is. Saját kis karácsonyt tartottak maguknak, bár sokkal szegényesebben, mint odahaza. Igaz, a fenyő sokkal kisebb volt, mint náluk, a karácsonyi uzsonna sem olyan bőséges, de mindent kárpótolt a szerelem. Egy alkalommal Klárikát is el kellett vinnie, mert folyamatosan követelte, hogy látogassák már meg a festő bácsit, hogy Joachim bácsi az ő festményét is elvihesse az irodába. Szinte családi délutánt töltöttek együtt, kézen fogva sétáltatták a kislányt, András kisfiúként csúszkált vele a befagyott tócsákon, s még egy hógolyócsatát is megvívtak. Igen, ilyennek kéne lenni egy családnak. 

Johanna kettős életet élt: Joachim odaadó feleségeként példás otthont vezetett, gondoskodott mindenről, kedves volt vele, bár az együttléteket igyekezett elkerülni, ha csak tehette. Jó ürügy volt Klárika altatása, sokszor felejtette magát ott az ágyában, s csak akkor ment be a hálószobába, mikor a férje már mélyen aludt. Két naponta délután pedig ő volt a végzet asszonya, bármit is csináltak éppen Andrással, izzott körülöttük a levegő. A férfi szerette volna megfesteni csak a saját gyönyörűségére, úgy, ahogy senki más nem láthatta. Karácsonyra kapott tőle egy finom csipkeköntöst, amit természetesen nem vitt haza, csak nála viselt. Ebben ült neki modellt, vagyis inkább feküdt a kereveten. 

Már érezni lehetett a tavasz első illatát és hangjait, közeledett a március. Sarolta már nehezen mozgott, gyakran igényelte Johanna társaságát, aki igyekezett úgy megoldani, hogy Andrást se hanyagolja el, mert a férfi minden egyes alkalommal, mikor valami változtatást akart eszközölni a találkozások rendjében, feszülten reagált. 

Egy este még Saroltánál időzött, mikor Károly feldúltan érkezett haza. Johanna sose látta még ilyen ziláltnak. Mindkettőjüket megölelte, reszkető kézzel töltött magának egy italt, aztán próbált higgadtan beszélni.
– Csak pár nap kérdése az apokalipszis. Magyarország elveszett. Vérfürdő lesz. A gyerekünk nem jöhet világra ebben az országban. És persze a családunk sem maradhat itt. 

Felkelt a fotelból, kiment, szétnézett a folyosón, hogy a cselédség közül nem hallgatózik-e valaki a folyosón, gondosan becsukta az ajtót, aztán visszament a két nőhöz.
– Figyeljetek ide!- suttogta akadozó hangon- Senkiben sem bízhatunk. Még a sok éve nekünk szolgálókban sem. Senkiben. Joachimmal és Dáviddal már beszéltem. Többen vagyunk, akik érzik, hatalmas igazságtalanságok fognak történni az országban. Akit csak lehet, legalább néhány családot meg kell menteni. Már szervezzük. Néhány napon belül indul egy vonat. Svájcba. Garantálják a biztonságunkat bizonyos anyagi juttatások ellenében. Joachim már átutalta a pénzt. Valamennyiünknek van helyünk rajta. Egyetlen kis bőrönddel fogunk nekivágni az útnak. A cselédségnek azt mondjuk, vidékre utazunk Máli nénihez. Értettétek? Senki sem tudhatja meg, hogy hová megyünk. Még én sem tudom pontosan, mikor indulunk, de előre nem is fogok szólni. Legyetek készen. Értitek?

A két nő görcsösen szorította egymás kezét, Károly szavaiból érezték, hogy ez most nem játék. Itt az életük, a családjuk a tét. Johanna reszkető lábakkal ment haza, Joachim csak egy kérdéssel utalt az egészre, hogy beszélt-e Károllyal. 

Álmatlanul forgolódtak az ágyban, az asszony tagjai jéghidegek voltak, a gyomra összeszorult.
– Ne féljen, Johanna. Minden rendben lesz. Károly megszervezte a szökést. Egy egész vonatnyi embert menekítenek ki Svájcba a biztos halál elől. És mi azon a vonaton leszünk. Új életet kezdünk. 
– És mi lesz, ha ez egy csapda? Ha útközben megállítják a vonatot, s minket is azokba a táborokba szállítanak?
– Ne gondoljon ilyesmire, kedvesem. Hatalmas összeget fizet minden család a biztonságáért. Néhány nap múlva jó helyen leszünk.
– Mi igen, és a többiek? Mi lesz a többiekkel?
– Johanna, mindenkit nem tudunk megmenteni. Ha valami módon tudunk majd segíteni, akkor segítünk. Nekem elsősorban a maguk élete a fontos. Sarolta nemsokára szül. Így is félek, hogy fogja bírni az utazást. Károly egy ápolónőt is hoz vele, aki szükség esetén levezeti a szülést. 
– És mihez kezdünk majd Svájcban? Idegenek leszünk.
– Kedvesem, mi már itthon is idegenek vagyunk. Egyetlen szerencsénk, hogy Károly a vejem. És hogy nem fél. Nagyon büszke vagyok rá. Meglátjuk. Ha vége a háborúnak, akár tovább is mehetünk. Bár így hatvanévesen már nem volt a terveim közt, hogy hazát cseréljek és új életet kezdjek, de nincs más választásom. Ott lesz maga, Klárika, az unokám…Van miért élni. Nem hagyhatjuk, hogy eltapossanak minket. Csak azokat sajnálom, akik itt maradnak…

Johannának András jutott eszébe. Miért is nincs telefonja!? Hogy tudná értesíteni? Holnap kettőkor elmegy hozzá és elbúcsúzik tőle. Bárcsak velük jöhetne! Egy kis ideig eljátszott a gondolattal, hogy megkéri a férjét, fizesse ki az összeget Perényi utazásáért is, de nagyon gyanús lenne tőle ez a kérés. Nem szabad, hogy most még plusz gondokat okozzon a családban. Nekik menniük kell. Andrást nem fogják besorozni az asztmája miatt. Nyakas református, nem fenyegeti veszély. 

Nagy nehezen elaludtak, s egykettőre reggel lett. Joachim már nem ment be a boltba, délelőtt Dávid is megérkezett egy kisebb bőrönddel. Nem fog tudni elmenni a festőhöz. Pedig el kell búcsúznia, még egyszer látnia kell, hiszen valószínűleg soha többé nem találkoznak. És ha András elkezd utána nyomozni, mert nem volt felőle kétsége, hogy keresni fogja, még a végén veszélybe kerül. 
– Gondoljátok, hogy ma indulunk? – kérdezte ebéd közben.
– Nem tudom, Károly azt mondta, néhány napon belül, de legyünk készen. A boltból mást nem tudunk megmenteni. Itt várjuk a hívását, hogy indulunk Máli nénihez.
– Ki az a Máli néni?- érdeklődött Klárika. A felnőttek összenéztek. Joachim megsimogatta a fejét.
– Egy nagyon kedves néni. A rokonunk. Úgy döntöttünk, elutazunk hozzá. Vonattal megyünk. Örülsz? De senkinek sem szabad beszélni róla, nehogy megüzenják neki. Meglepetést szeretnénk neki szerezni. Bízhatunk benned?
– Tőlem senki sem tudja meg. Én is imádom a meglepetéseket- helyeselt a kislány, és a szája elé lakatot rajzolt az ujjacskáival.

Valamennyien a szalonban töltötték a délutánt, Sarolta is megérkezett, folyamatosan a pocakját simogatta. Johanna az órát nézte. El kell mennie Andráshoz. De egyszerűen nem tudott mit kitalálni. Öt órakor megcsörrent a telefon, valamennyien összerezzentek. Joachim nyugalomra intette őket. Mivel a szobalány épp teát szolgált fel, szertartásosan beleszólt a kagylóba.
– Szervusz. Károly. Megszerezted a jegyeket a vonatra? Volt még egy szabad kupé? Ez remek! Hogy fog örülni Máli néni! Rendben, ott leszünk valamennyien, ott találkozunk. Útközben veszünk egy csokor virágot és bonbont. 

Mikor a szobalány kiment, suttogva tájékoztatta a többieket is.
– A vonat a Nyugatiból indul, a 10-es vágányról. Este 10-kor. Pontban 22.00-kor. 

A felnőttek arcára egyszerre ült ki a rémület és az öröm. Tehát mégis eljött az idő. Menniük kell. Menekülniük. Itt hagyva mindent. Sarolta szipogva járta körbe a szobákat, mintha búcsúzott volna, Dávid egyfolytában a szivarokat szívta, Joachim olvasgatni próbált. Johanna elkészítette Klárika kis poggyászát is, aztán a szobájába ment. Néhány ékszerét már becsomagolta egy kis bőröndbe néhány váltás ruhával. Melegen öltözött, az éjszakák még hűvösek voltak. Kis gondolkodás után a zafír szettet vette fel, olyan sok minden fűzte hozzá! Kezével végigsimította a hideg drágakövet, és eszébe jutott, amikor András először ért hozzá a bőréhez. Sokáig farkasszemet nézett magával, aztán döntött. Tízig rengeteg ideje van. Elmegy hozzá, aztán egyenest a Nyugatiba taxizik majd. Időben ott lesz. 

– Joachim, nem tudok anélkül elmenni, hogy ne búcsúznék el a szülői háztól. Hívok egy taxit, elmegyek a hegyre, és találkozunk fél tízkor a Nyugatiban.
– Johanna, ez őrültség és veszélyes is. A szülei házát lehet, hogy figyelik. Ne kockáztasson. 
– Muszáj odamennem, kérem, ne tartóztasson. Megígérem, hogy ott várom magukat a peronon. Rendben?
– Akkor vigye el a kocsit, mi majd taxival megyünk.
– Nem, semmiképpen, a taxis elárulhatja magukat. Én csak a kézitáskámat viszem magammal. Kérem, ne aggódjon, előbb ott leszek a pályaudvaron, mint maguk- lehajolt Klárikához – Nekem most el kell mennem az anyukám házához. Te fogadj szót Joachim bácsinak, jó? Nemsoká találkozunk, és utazunk. Csuda jó lesz!

A kislány nem is nagyon figyelt rá, elfoglalta, hogy megetesse a babáját. Johanna villámgyorsan taxiba pattant, és a festő lakásához hajtatott. András meglepődött, hogy ilyenkor látja, de felragyogott a tekintete, hatalmas öleléssel üdvözölte. Johanna betuszkolta a lakásba, és behúzta a műterembe, nehogy valaki meghallja a beszélgetésüket. Suttogva beszélt a férfihoz. 
– Búcsúzni jöttem, nincs sok időm. Ma este vonattal elhagyjuk az országot. Svájcba megyünk. Károly szerint napok kérdése, és a németek megszállják az országot. El kell menekülnünk. 
– Én is veled megyek. Egy másik kocsiban fogok utazni. Nem hagyhatsz itt. Mi lesz velem nélküled?
– András, nem lehet. A vonaton minden helyért hatalmas pénzeket fizettek. Minden hely elkelt. Kérlek, ne nehezítsd meg, most az életünkről van szó. 
– És az én életem? Arra nem gondolsz? Éhen fogok halni! Ki fog képeket vásárolni? Talán még katonának is besoroznak.
– Neked nincs félni valód. Meghúzod magad valahol. Nézd, ha akarod, hagyok itt neked egy kis pénzt – Johanna a retiküljébe nyúlt, de a férfi lefogta a kezét.
– Mit képzelsz? Csak nem fogadok el tőled pénzt? Minek képzelsz te engem? Inkább koldulni fogok…
– Ne dramatizálj, kérlek. Ne így váljunk el. Lehet, soha többé nem látjuk egymást. 

A férfi tekintete megváltozott. Kigombolta az asszony kabátját.
– Akkor nem engedlek el anélkül, hogy meg ne mutassam, mennyire szeretlek. 

Megmutatta egyszer, kétszer, sokszor. Mikor Johanna kinyitotta a szemét, éjszakai sötétség borult a városra. Az éjjeli lámpához nyúlt, hogy megnézze a karóráját. Sikítva ugrott ki az ágyból. 22.10-et mutatott az óra.
– András, miért nem ébresztettél fel? Vége mindennek. Itt hagytak. Elment a vonat nélkülem. 

Hisztérikus sírásba kezdett az ágy mellett. A férfi mellé kuporodott, ringatta, csitította. 
– Édesem, ne sírj, én megvédelek. Én is aludtam. Ne haragudj! Nem ébredtem fel. Nem lesz semmi baj. Senki sem tudja, hol vagy. Mindenki azt fogja hinni, elutaztál a családoddal. Nem fognak keresni. És ezért nem is fognak megtalálni. Élünk majd, mint a galambok. Kérlek, nyugodj meg.

De Johanna sokáig nem tudott megnyugodni. A szemei előtt leperegtek annak a szörnyűséges levélnek a sorai. Mi lesz, ha mégis a nyomára akadnak? Miért is nem maradt a családjával? Most ez a büntetése. Hogy rettegnie, félnie kell, itt marad egy ellenséges városban.
– Édesem, vannak ismerőseim vidéken. Ha túl rosszra fordulna a helyzet, elutazunk. Elbújunk valahol az Isten háta mögött, ahol nem vagyunk szem előtt. Kérlek, ne sírj, nyugodj meg! 

Másnap reggel olyan volt a bérház, mint egy felbolydult méhkas. András felöltözött, hogy lemenjen, megtudja, mi történt. Sápadtan jött vissza. 
– A németek megszállták Magyarországot. 

Innentől kezdve Johanna ki sem tette a lábát a lakásból, András járt el a sarki boltba, hogy élelmet szerezzen. De egyre nehezebb dolog volt. Közben a sorban állva hallgatózott, mi folyik az országban és a városban, s egyre nagyobb rémület lett rajta úrrá. Ha bújtatja Johannát, nem csak a nő, ő is veszélyben forog. A nyilasok azonnal agyon lövik. Mégiscsak vidékre kell utazniuk. De hogyan? Állítólag a vonatokon is tartanak razziát. Ha Johannát igazoltatják, és meglátják a lánykori nevét, nem tesznek fel több kérdést. És az sem mellékes, hogy pénzük sincsen. Amit az asszony magával hozott azon estén, lassan felélték. Ahogy az ő tartalékait is. Valahogy meg kell próbálniuk vidékre jutni.

Johanna reszketett, hogy valamelyik lakó feljelentheti őket, mozogni is alig mert a lakásban, hiszen András köztudottan egyedül élt. Ha néha hozott is fel női társaságot, sosem lakott együtt senkivel. Egy este, mikor üres krumplifőzeléket ettek, Johanna a medáljához nyúlt.
– András, én ezt így nem bírom. Utazzunk el vidékre, ha közben megtalálnak, akkor így kellett lennie. Holnap bemegyünk a városba, útközben eladjuk a zafír szettet, aztán felülünk egy vonatra. 
– Igazad van. Elutazunk Debrecenbe, onnan valahogy eljutunk Hajdúnánásra. Ott biztonságban leszünk, ha kell, a présházban lakunk, amíg el nem múlik a veszély. Az ismerőseim segíteni fognak. 

Legalábbis ezt remélte. Nem várhatják tétlenül, hogy az asszonyt elvigyék. Másnap reggel Johanna az egyik selyemkendőjéből turbánt kötött a hajára, hogy elrejtse hollófekete haját. Az ékszereket a jegygyűrűjével együtt egy zacskóba tették, András majd betér vele egy zálogházba. Annyit talán kap majd érte, hogy leutazzanak Debrecenbe, és egy darabig eléldegéljenek belőle. Nem vittek csomagot, hogy senkinek sem tűnjenek fel. A belvárosba taxival mentek, ezt az egy luxust megengedték maguknak, el akarták kerülni, hogy járőrökbe botoljanak. 

A zálogház előtt Johanna megállt. 
– Muszáj a friss levegőn maradnom, nem érzem magam jól, pattanásig feszültek az idegeim. Itt várlak a szomszéd kirakat előtt. 

Hogy minél kisebb feltűnést keltsen, befordult a kirakat felé, bár nem sok nézni való volt rajta. Úgy érezte, ólomlábakon másznak a percek. Vajon mi tart eddig? Csak nem vádolják meg Andrást azzal, hogy lopta az ékszereket? Áááá, a mai világban a zálogházasokat ez nem érdekli. 

Egyszer csak arra  lett figyelmes, hogy az utca zaja elül, a járókelők elnémulnak. Ösztönösen hátrafordult. Egy szomorú menet közeledett az úton: nyilasok által közrefogott emberek csapata vánszorgott az úton. Öregek és fiatalok, nők és férfiak. Egyesek arcán rémület tükröződött, mások egykedvűen rakták a lábukat. Johanna torkát jeges rémület szorította össze. Talán észre sem vették volna, ha hirtelen mozdulattal nem fordul vissza a kirakathoz. Az egyik tisztnek ez feltűnt, és megállította a menetet.
– Nocsak, egy feltűnően ideges hölgy. Igazolja magát!

Az asszony felnézett az előtte álló alakra. Szinte még gyerek! De a szeméből mérhetetlen gyűlölet sugárzott. Most már a lába is reszketett, alig tudta kivenni az igazolványát. Tudta, elveszett. Ha csak András meg nem védi, ahogy megígérte. 
– Nahát, ez egy úrinő! Nagy fogás, fiúk! Egy úri zsidó szajha! 
– Keresztény vagyok- próbálkozott Johanna erőtlenül. 

A férfi az anyja nevére mutatott az igazolványban.
– Ezzel a névvel? Különben is, ne feleselj!- ezzel szájon vágta – Legfeljebb kikeresztelkedett mocskos zsidó vagy. Hol a fehér karszalagod? 
– Miféle fehér karszalag?- kérdezte Johanna szinte sírva.

Újabb pofonnal válaszolt. 
– Teljesen mindegy. Gyerünk, be a többi közé!- ezzel belökte a nőt a sorba, egy idősebb, szelíd mosolyú asszony kapta el a karját.

Ekkor lépett ki a boltból András. Egyetlen pillantás alatt felfogta mi történt. Johanna várta, hogy megmenti, … de a férfi mosolyogva biccentett a tiszt felé, lekicsinylő arckifejezéssel végigmérte a szerencsétleneket, aztán tavaszi kabátját összefogva azonnal eltűnt a sarkon. Cserben hagyta. Miközben ő mindent feladott miatta. Halkan megindultak a könnyei. A karját szorító nő odasúgta neki.
– Bátorság, kedvesem. Ne sírjon, imádkozzon! Mást úgysem tehetünk.

A tiszt a menet élére sétált, és kiadta az utasítást.
– Gyerünk, indulás, sétálunk egyet a Duna-parton- a nevetése még percek múlva is visszhangzott a halálba menők fülében.

Címkék: irodalom, regény, Zafírkönny