Catalina Bianchi: Zafírkönny IV. rész – 1. fejezet

Teréz
1.

A kisfiú izgatottan állt a hokedlin, orrát az ablaküveghez szorította, és az üvegen keresztül az utcát kémlelte. Lassan sötétedni kezdett, egyre nehezebben vette ki az utcán közeledő alakokat.
– Anyuka, mikor ér már haza apuci? Megint nem lesz itthon esti mese időben?

Az anyja, egy harmincas évei elején járó csinos, vörösesszőke nő kidugta a fejét a konyhából.
– Zsolti, vigyázz, nehogy leess onnan! Tudod, hogy apucinak sokat kell dolgoznia. De reggel megígérte, hogy igyekezni fog. Biztosan betartja az ígéretét.
– Hát ajánlom neki! – emelte fel a mutatóujját a kisfiú – Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy végződik a farkasos mese. 

Az asszony elmosolyodott, folytatta a vacsora készítését. Ő is nemrég ért haza a munkából, a városi könyvtárban dolgozott, s azonnal kötényt kötött, hogy mire a férje hazaér, meleg étellel várja. Nagyon szerette, mikor esténként körül ülte a család a konyhaasztalt, és megbeszélték a napi történéseket.
– Már látom apucit! Most szállt le a buszról. Integetek neki! – hallotta Zsoltika hangját a nappali ablakából.

Megnyugodott, végre eltöltenek együtt egy kellemes estét. Már amennyire ilyen áldatlan állapotok közt kellemesnek lehet nevezni. Körülnézett a lakásban: a férje nagyapjának három szobás lakásában laktak, mióta összeházasodtak. Nagypapa lakott az egyik szobában, ők hárman egy másikban, s volt a nappali, a legkisebb helyiség, ahol tulajdonképpen csak egy régi ülőgarnitúra és egy tálalószekrény fért el. Persze ennek is örülhettek, hogy nem albérletben laknak idegenekkel. De akkor is. Ez így nem egészséges. Az öregúr néha megnehezítette az életüket. Nem is volt saját életük, minden összefolyt a nagypapáéval. Korán feküdtek, mert ő korán ment aludni. Hétvégén is korán keltek, mert hétkor már reggelizni akart. El kellett viselni Feri bát, a szomszédot, a nagypapa szívbéli jó barátját, aki gyakran felugrott egy sörre. Vagy kettőre. Aztán ultiztak vagy focit néztek a kis fekete-fehér tévén. Esetleg a Szabó családot hallgatták a rádióban teljes hangerővel, mert mindketten rosszul hallottak. 

Mikor összeházasodtak, a nagypapa befogadta őket, megegyeztek, hogy gondoskodnak róla, s cserébe majd ők öröklik a lakást. Szívesen kiszolgálta az öregurat, hiszen a férje nagyapja volt, de osztozni a fürdőszobán, a wc-n, a konyhai kisszéken már egyre inkább nehezére esett. Nem szóltak senkinek, de egy ideje már lakásra gyűjtöttek. Csak hát ebben az országban becsületes munkával nagyon nehéz annyit félre tenni, hogy belátható időn belül összejöjjön a pénz. Autóra már gondolni sem mertek. Meg minek is? A városban városi busszal közlekednek, belföldön meg mindenhová eljutnak vonattal vagy busszal. Külföldre meg úgyse mehetnek. De egy saját lakás, hát az nagyon jól jönne. Csak sajnos egyikük se jó káder, mindketten régi polgári családból származnak, nincs proli ősük, még egy rendes paraszt nagypapa sem. A nagypapa mostanság is sétabottal indul a közértbe. S ha még hozzá vesszük, hogy Tamás egyik nagybátyja 56-ban Olaszországba emigrált…, hát ez még jó húsz évvel később sem számít a bocsánatos bűnök közé. 

– Megjöttem, család!- hangzott fel az előszobából a férje hangja. Zsoltika sikítva repült a nyakába, imádta az apját. 

Tamás a fiával a karjában lépett a konyhába, csókot lehelt a tűzhely felett szorgoskodó felesége nyakára.
– Szia, Terikém! Hűha, mi készül itt? Isteni illata van.
– Szia, ez itt egy isteni hagymás rostélyos lesz. Nemsoká kész. Mossatok kezet, és szóljatok be a nagypapának, hogy 10 perc múlva vacsora. 
– Igenis, végrehajtjuk. Na gyere, úgy látom, a tintával még mindig nem vagy barátságban. Vacsora után megmutathatod a füzeteidet. Kíváncsi vagyok, hány betűt ismersz már.

Teréz közben megterített, szódát töltött mindenkinek, a nagypapának a pohár mellé készítette az esti gyógyszereit, aztán levette a kötényt, lesimította a farmerruháját. Micsoda szerencse, hogy a kolléganője, Jutka nagyszerűen varr. Itthon csak unalmas konfekció ruhákat lehet kapni. Jutka azonban nyugatnémet divatlapokból bármit megvarr. Szerencsére anyagokat itthon is lehet kapni. Mire Tamás és Zsoltika visszaértek a fürdőszobából, már a nagypapa léptei is hallatszottak. Mint mindig, ingben, vasalt nadrágban – persze mindezt Teréz mosta és vasalta, a nagypapa nem volt hajlandó kevésbé gyűrődő, műszálas holmikat felvenni. Még szerencse, hogy az asszony szeretett vasalni. Bekapcsolta a rádiót, és az aktuális slágereket énekelte. 

– Nos, nagypapa, hogy telt a mai nap? Mit olvas? – érdeklődött Tamás az öregúrtól.
– Hát reggelre rendesen kimérgelődtem magam. Már elmentetek, mikor öltözködni kezdtem, hát nem és nem begombolni az ingem ujját! Ezek a mocskos kommunisták még rendes gombot meg gomblyukat se tudnak gyártani – morgalódott az öregúr.
– Cssss, nagypapa, ne olyan hangosan, nyitva az ablak, meghallják a szomszédok. Ne akarjon ránk bajt hozni- csitította Tamás- Meg főleg ne Zsolti előtt, még véletlenül elkotyogja iskolában. Tudja, milyenek a gyerekek.
– Jól van, jól van, de akkor is nekem van igazam. Na együnk. Jó étvágyat!

Szerencsére nagypapa vacsora után mindig visszavonult a szobájába, így esténként, ha Tamásnak nem kellett dolgoznia, maradt kis magánéletük. Zsoltika alig várta, hogy az apja fürdesse meg, aztán végre meghallgathassa a mese végét. Teréz ez alatt rendbe tette a konyhát, lezuhanyozott, s mire hálóingben bement a szobájába, a fiuk már aludt. 
– Ugye ma nem kell itthon dolgoznod? 
– Nem, gyorsan én is megfürdök, és máris jövök. El ne aludj!- kacsintott sokat sejtetően a feleségére. 

Teréz jót kuncogott magában. Már 7 éve kifejlesztették a lábujjhegyen szeretkezés módszerét, ahogy a férje nevezte. Szerencsére mindketten humorral vették a helyzetet, amin nem tudtak változtatni. Mikor Tamás visszatért, eloltotta a villanyt, és becsusszant mellé a széles franciaágyba, ami a lakás egyetlen, némileg új bútordarabjának számított. A férje mellkasához simult, váltottak néhány gyengéd csókot, aztán Tamás váratlanul kicsit eltolta magától.

– Beszélnünk kell valamiről. Ma kaptam egy ajánlatot a munkahelyemen.
– Egy nőtől? Na és tisztességtelen volt legalább? – tréfálkozott Teréz. Maximálisan megbízott a férjében.
– Ami azt illeti, egy gusztustalan kövér pacáktól, aki a főnököm. Viccen kívül, lenne lehetőségem három hónapig külföldön dolgozni.
– Pozsonyban? Vagy Bukarestben? Esetleg Bonnba? Azt ne mondd, hogy Moszkvában! – más külföldi várost nehezen lehetett meglátogatni. 
– Nem. Kapaszkodj meg! Münchenben. 
– Szerintem csak ugratnak. Vagy épp ez csak valami mocskos csel. 
– Én is azt hittem, mindenféle keresztkérdéseket tettem fel, de úgy tűnik, komolyan gondolják. Nincs a cégben ember, aki tárgyalóképesen beszéli a németet. Úgy tűnik, nem bíznak meg  a kapitalisták tolmácsaiban. 
– És el akarsz menni? Három hónapig még sosem voltunk távol egymástól, mióta összeházasodtunk. Csak azt a néhány napot, amikor a szülészeten feküdtem.

Tamás megsimogatta a haját, és megcsókolta a homlokát.
– Tudom, és még nem fogadtam el. Hidd el, semmi kedvem az elvtársaknak tolmácsolni három hónapon keresztül. Csakhogy…hihetetlen, mennyi pénzt ajánlottak. Terikém, az összes anyagi gondunk megoldódna egy időre. Tudnánk venni egy lakást, s talán még egy kocsit is. De ha azt nem is, az idén legalább nyaralhatnánk a Balatonon. 
– Látod, Tomi, ez gyanús. Ennyi pénzt csak úgy nem osztogatnak. Kell lenni benne valami turpisságnak.
– Arról van szó, hogy a titoktartást fizetik meg. Egy vegyi üzemben dolgoznánk, s még neked sem szabad elmondanom, pontosan hol. Arról nem is beszélve, hogy min fogunk dolgozni. De hidd el, semmi olyasmi, amivel bajba kerülhetnék. Képzeld csak el, Terikém, nyáron végre elköltözhetnénk innen egy kis kétszobás lakásba. Zsoltikának lenne külön szobája. Nem kéne a nagypapát kerülgetni. A magunk urai lennénk. Azt néznénk a tévében, amit akarunk. Senki sem nyitna ránk a fürdőszobában. És nyáron megengedhetnénk magunknak egy kis pihenést. Ebből a fizetésből egyhamar nem tudjuk összerakni. És csak három hónap. Egy-kettőre elszalad. Ha visszagondolok, a katonaság két éve is gyorsan eltelt. 
– Azt mondod, mikorra hazajössz, meglesz a pénz? És a nyári szabadság alatt esetleg költözhetünk az új otthonunkba?
– Pontosan ezt mondom. Ha meg lesznek velem elégedve, és miért ne lennének, majdnem anyanyelvi szinten beszélek németül, talán a lakásvásárlásban is segítenek. 

Teréz a könyökére támaszkodott, elgondolkodva nézett a férjére.
– Szerinted kibírom a nagypapával egyedül három hónapig? Anyámra nem számíthatok, nem tud feljönni segíteni, tudod, hogy apát ápolja.
– A nagypapa fejével majd beszélek. Nem okozhat neked gondot a bogaraival. És Feri bá ez ideig nem jöhet fel. Menjen a nagypapa le hozzá a másodikra. Persze beszélek anyámékkal, hogy azokon a napokon, amikor esetleg benn kell maradnod tovább, elmenjenek Zsoltiért a suliba. 

Tamás szülei is a városban   laktak,  az apja háziorvosként, az anyja gyerekorvosként dolgozott.Csémyék nem voltak Teréz  szíve csücske. Valahol mindig lenézték őt, akinek a szülei csak pedagógusok voltak. Nem örült neki, hogy most majd gyakrabban kell találkozniuk, mi több, a segítségükre lesz szorulva. Havonta egyszer a főnöknője értekezletet tartott a könyvtárban, s azt természetesen csakis nyitvatartási időn kívül lehetett megejteni.
– Akkor eldöntötted? Elfogadod?
– Még nem döntöttem el. Ha te ellenzed, akkor maradok. De ilyen lehetőség egyhamar nem adódik. És így tudnánk egyről kettőre jutni. 

Teréz megsimogatta a férje arcát.
– Ha ez az ára, hogy önállósodni tudjunk, akkor legyen. Már fojtogat ez az elviselhetetlen helyzet. Csak az a kérdés, mit fog szólni a nagypapa a költözéshez. 
– Most még nem szólunk neki, mi a cél, ne agyaljon ezen. Ha már biztos az, hogy el tudunk költözni, közöljük anyámékkal. Majd megfizetnek valakit, aki minden nap eljön és gondoskodik róla. Nem mehet a mi családi életünk rovására… Ha az kell, én is megjelenek minden nap. 
– Még Zsolti a kérdés, hogy fog reagálni. Tudod, hogy mennyire ragaszkodik hozzád. Nagyon apás. 
– Kis kóficom, nagyon fog nekem hiányozni. Persze te is. Ha lehetne, vinnélek mindkettőtöket. De még telefonálni is csak ritkán fogok tudni, azt is le fogják hallgatni. Ja, és ez alatt a három hónap alatt ti nem utazhattok sehova. 
– Micsoda? Mi az, hogy nem utazhatunk sehova? Nem látogathatom meg anyámékat?

Tamás megvakargatta a fejét.
– Hát ezt még megkérdezem. Ezt biztosan el tudom intézni. De nem közeledhettek egyik országhatárhoz sem. Attól félnek, hogy kilógtok hozzám, aztán kinn maradunk, vagy továbbállunk, ahogy a nagybátyám anno. Nyilván figyelni fogják a postát, a telefont…
– Lehallgatókat nem szerelnek a lakásba? Mint egy kémfilmben…
– Az biztos, hogy figyelni fognak engem és titeket is. De nincs mit titkolnunk, nem spekulálunk semmiben. Tolmácsolok nekik három hónapig, aztán hazajövök, megvesszük a lakást…és esetleg lehetne egy másik gyerekünk is, mit szólsz?
– Akkor húzz rá egy hónapot, három szobás lakás kell. Egyébként el tudod képzelni, hogy újra pelenkázunk, büfiztetünk és babakocsit tologatunk? Én lennék a szülészeten a rangidős. 
– Vagyis te már nem akarsz gyereket?
– Nem tudom, nem gondolkoztam ezen. Ide, ebbe a lakásba szóba se jöhetne. Nem vagyunk már túl öregek? És nagy lenne a korkülönbség a két gyerek között. Zsolti már hatéves… Jó esetben is hét, mire a tesója megszületik, s előfordulhat, hogy nem megy olyan könnyen…
– Biztosíthatlak róla, hogy férfierőm teljében vagyok. Megmutassam? – súgta Tamás a fülébe mosolyogva, Teréz pedig örömmel simult a karjaiba.

Másnap Zsoltit elvitték iskolába, s mindketten a munkahelyükre indultak. Nem sokat aludtak, tervezgettek, álmodoztak. Teréz igyekezett kikapcsolni a fejében megszólaló vészcsengőt. Három hónap nem olyan nagy idő. Visszagondolt, mikor a szülei arról beszéltek, a háború alatt a férfiakat elvitték a harctérre, a feleségeik azt sem tudták, élnek-e vagy halnak. Ezzel szemben Tamás egy biztonságos helyen fog dolgozni, nem leselkedik rá semmiféle veszély. És biztos benne, hogy csak értük vállalja el, hogy végre a saját életüket élhessék. Végül is abban állapodtak meg, hogy a férje igent mond a főnökének. Mindezek ellenére nyugtalan volt, időről időre rossz érzések kerítették hatalmába. Ebédszünetben félrevonta a barátnőjét, Jutkát, és fővesztés terhe mellett elmesélt neki mindent.

– Anyukám, te aztán igazán mázlista vagy! Persze ez a Tamás mindig is jó gyerek volt, megbízható, tudják, hogy nélkületek sohasem dobbantana. Az én Tibimet ilyesmi nem fenyegeti. Az egy lókötő – hadarta Jutka egy szuszra, miközben az otthonról hozott ebédjüket fogyasztották – Lakás, nyaralás, kocsi… Megfogtátok az Isten lábát, akarom mondani az elvtársakét – a megjegyzésére mindketten elnevették magukat, Teréz tudta, hogy a kolléganője mindenben segíteni fog neki.
– Jaj, Jutka, nem  is tudom… Három hónapig magamra leszek utalva. És ha aközben történik valami Zsoltikával vagy a nagypapával? 
– Mi történhetne Zsoltikával? Maximum elégtelent kap a suliban. Az nem akkora tragédia. A nagypapa meg végül is az anyósodék dolga. Tamás biztosan megbeszéli velük…
– Hát ettől se leszek boldogabb! – húzta a száját Teréz – Ismered anyósomat, egy megjegyzésével képes véget vetni az egész hetes jókedvemnek. De ez akkora lehetőség Tamás számára, nem foszthatom meg tőle. És ki tudja, talán áthelyezik Pestre, s megszabadulok ebből a vidéki porfészekből…
– Most meg vagyok sértődve! – tette csípőre a kezét Jutka – Képes lennél itt hagyni ezt a príma kis munkahelyet? Ilyen jó kis csapatot Pesten nem találsz, csak affektáló banyákat. Különben is gondolj csak bele, akármennyire is figyelik majd a férjecskédet, biztosan haza tud juttatni néhány Burdát, jó kis anyagot, esetleg még egy farmert is… Anyukám, mindenki téged fog irigyelni a városban!

Teréz nem volt benne biztos, hogy a szabásminták és a szuvenírek gondolata sokat segít majd neki, ha Tamást hiányolja, de úgy érezte, ezt az áldozatot meg kell hoznia. Azt a néhány hónapot megoldja egyedül, hogy aztán nyáron már a saját kis fészküket csinosítgathassa. Most már csak a családdal kell közölni a hírt.

Címkék: Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny