Catalina Bianchi: Zafírkönny IV. rész – 2. fejezet

Teréz
2.

Teréz ugyan Zsoltika rekaciójától tartott a leginkább, de úgy tűnt, ő kalandnak fogja fel a három hónapot. Igazából még nem fejlődött ki az időérzéke, nem tudta felmérni, meddig lesz távol az apukája. Mindent megígért, hogy jól fog viselkedni, szót fogad anyának, egyedül is nekifog a tanulásnak, és néha eltölt egy kis időt a nagyiékkal is. A kisfiú nem túlságosan szeretett az apai nagyszülőkkel lenni, mert Csémyék állandóan fegyelmezték, s a kisvárosi villában mindenre nagyon vigyázni kellett. Teréz szüleinél azonban néhány óránál tovább nem maradhatott, mert Laci nagypapa betegeskedett, Juci nagyi nyakába nem akaszthattak még több terhet. 

– Zsoltika, te leszel a férfi a családban! Az a feladatod, hogy anyának megkönnyítsd a dolgát – mondta neki komolyan az apja. 
– Jól van, apuci, nagyon szépen fogok viselkedni, nem fogsz rólam rosszat hallani. De ugye hozol nekem valamilyen szép ajándékot?
– Hát persze, hogy hozok! Neked lesz a legmenőbb távirányítós autód az osztályban!

Míg Zsolti szeme előtt már az ide-oda guruló piros járgány lebegett, a nagypapa kevésbé fogadta jól a döntést.

– Milyen hülye rebelliskedés ez már megint, Tamás? Miféle dolog az, hogy itt hagyod a fiatal feleséged és a kisgyereked? És mi lesz velem? Hiszen megegyeztünk, hogy gondoskodtok rólam.
– Nagyapa, Teréz itt lesz, ahogy eddig is. És anyáékkal is megbeszélem, hogy amikor tudnak, benéznek. Él és virul . Egy szabály van: nem hívhatod fel Feri bá-t. 
– Na de miért? Mi baj van az én öreg cimborámmal? Hát már szórakozásom se lehet?
– Annak semmi akadálya, hogy maga lemenjen hozzá. De Teréznek ne legyen magukkal baja. Egyébként is, Feri bá néha, sőt elég gyakran tolakodóan viselkedik. Maga meg, ha iszik egy-két pohárkával, még adja a lovat alája. 

Erre persze a nagypapa megsértődött, hiszen ő úriembernek tartotta magát, pedig Tamás igazat mondott, a szomszéddal néha elvetették a sulykot. 

A vasárnapi ebédet Csémyéknél fogyasztották el, Teréz általában gyomorgörccsel érkezett ezekre a családi összejövetelekre. Az anyósa jelenlétében mindenre kényesen ügyelni kellett, megfelelni az ő magas elvárásaiknak. Néha nem is értette, hogy Tamás két ilyen sznob gyerekeként hogy maradhatott ennyire normális. A nőnek már üdvözléskor türtőztetnie kellett magát, mert az anyósa következetesen Teréziának szóltotta, azt pedig utálta. Zsoltika fehér ingben, vasalt nadrágban, vigyázzban ült az asztalnál. Gitta nagymamánál nem mert fészkelődni, mert olyan metsző pillantásokat küldött felé, hogy megfagyott a levegő. Teréz bátorítólag rámosolygott, pedig ő is, mint mindig, stresszelt ilyenkor. Nem akarta, hogy az anyósa bármibe is beleköthessen, s annyira figyelt minden apróságra, hogy általában a látogatás vége felé már hibázott, mondott vagy csinált valamit, amit Gitta asszony nem állt meg szurkálódó megjegyzés nélkül. 

A szülők Tamás bejelentését ujjongva fogadták, nagyon büszkék voltak arra, hogy ilyen ügyes a fiuk, ennyire fontos megbízatást kap.

– Látod, Zsoltika, édesapád milyen sokra vitte. Te is tanulj rendesen, hogy a nyomába érhess… – fordult unokája felé Gitta asszony.
– Ugyan, nagymama, én tűzoltó leszek. Vagy masiniszta. Én nem akarok irodában íróasztal mögött ülni egész nap.
– De Zsoltika, a mi családunkban mindenkinek tisztességes foglalkozása van, egyetemi végzettsége… – tiltakozott a nagymama.
– Gitta, kérlek, Zsoltikának fogalma sincs arról, mi az az egyetem. És még nagyon messze van az az idő, amikor pályát kell választania – kelt kisfia védelmére Teréz. Úgy tűnt, egy újabb értelmetlen párbeszéd veszi kezdetét, de Tamás a segítségére sietett.
– Most igazán nem erről kéne beszélgetnünk. Anya, apa, tudom, hogy elfoglaltak vagytok, mert még mindketten praktizáltok, de szeretnélek titeket megkérni, hogy míg én távol leszek, segítsetek teréznek. Ha néha elmennétek Zsoltiért a suliba, vagy épp ránéznétek a nagypapára, az már elég. 
– Gondolkodom, hogy apa ide is költözhetne esetleg…- kezdte Gitta asszony bizonytalanul, de a nagypapa azonnal tiltakozott.
– Nem, nem, nekem is feladatom van otthon, mire Terézke megjön, meghámozom a krumplit, aztán míg főz, tanulok Zsoltival…

Teréz és Tomi összemosolyogtak. A nagypapa rettegett attól, hogy a szigorú tekintetű lányával kéne élnie akár csak néhány napig is. Inkább bármit megígér.
– És mikor indulsz, fiam? Van egy egyetemi évfolyamtársam, a Hárs Jani, aki most már Johann Hárs néven fut, jónevű sebész Münchenben. Megpróbálok vele kapcsolatba lépni, hátha unatkozol majd a hosszú estéken…
– Apa, dolgozni megyek Münchenbe, nem társasági életet élni. És különben is, azonnal hazavágnak, ha azt látják, a müncheni elittel kávézgatok. Én a szocialista blokkot képviselem, ne felejtsd el… Egyébként pedig három hét múlva indulok, de előtte néhány napig Pesten leszek egy továbbképzésen. Akkor kipróbálhatjuk, hogy működik ez a kölcsönös segítségnyújtás.

Teréz meglepetten nézett rá az asztal felett. Erről nem is tudott. Hogy az elutazás előtt már el lesznek szakítva egymástól? Este Tamás szemére vetette, hogy ezt eddig eltitkolta előle.
– Ugyan szívem, dehogy titkoltam, csak elfelejtettem mondani. Tudom, hogy neked a legnehezebb, de emlékezz csak vissza, míg katonáskodtam, két év alatt alig láthattuk egymást. és kibírtuk. 

Valóban, az asszony maga sem értette, miért aggódik ennyire. Talán azért, mert Tamás már a részévé vált, összeszoktak, valóban kiegészítették egymást. A férje kivette a részét a mindennapokból, már amennyire a munkája engedte. El sem tudta képzelni, hogy nincs mellette este, és nem vele ébred. Olyan természetesnek érezte, hogy vele van, mint a levegővételt. 

Rohantak a napok, rengeteg mindent kellett elintéznie, megbeszélte a főnöknőjével, hogy három hónapra módosítják a munkarendjét. Mikor a kisvárosban elterjedt a hír, hogy Tamás nyugatra megy, hirtelenjében rengeteg ismerősük jelent meg náluk, hogy nyugati árucikkeket hozassanak vele. Tamás taktikusan senkinek nem ígért meg semmit, mert ha mindegyikük kívánságát teljesíteni akarta volna, négy kamionnal kellett volna hazajönnie. Valamennyiüket elhessegette azzal, hogy ez egy szolgálati út, egy bőrönddel megy, annyival is kell hazaérkeznie. 

Gitta asszony presztízs kérdésnek tartotta, hogy a fia megfelelő öltözékben érkezzen, így a budapesti továbbképzés előtt a kezébe nyomott egy névjegyet, az egyik legelőkelőbb férfiszalon címével. 
– Anya, csak nem gondolod, hogy kemény ezreseket hagyok ott néhány ingért és öltönyért? Az előleget itthon hagyom, hogy Teréznek ne legyenek anyagi gondjai.
– Kisfiam, fontos a kellemes megjelenés. Olyan jóképű fiú vagy…ezek a konfekció öltönyök borzasztóak. És ha valóban megkeres téged Hárs doktor, biztosan meghív legalább egy vacsorára hozzájuk. Van egy nagyon csinos lányuk, Ingrid…

Tamás felcsattant.
– Anya, mit akarsz ezzel mondani? Nős vagyok, nem emlékszel? Nem érdekel Ingrid, sem Hárs doktor. Nem vonhatom magamra a figyelmet azzal, hogy emigráns magyarokkal találkozgatok. Még bajba sodrom az itthon maradottakat.
– Drága fiam, hidd el, valamennyien megértenénk, ha…
– Elég! És remélem, hogy kedvesek lesztek Terézhez, amíg nem vagyok itthon. Nem lesz egyszerű dolga.
– Ugyan már, kisfiam! Úri dolga van. És ne félj semmit, amiben tudunk, segítünk.

A férfi ugyan örült a kiküldetésnek, de nyugtalan is volt kis családja miatt. Talán túl nagy falat lesz ez Teréznek? Erős nőnek ismerte, csakhogy való igaz, ő már több mint 10 éve mindig, minden körülmények között mellette állt. Most már mindegy, a feladatot elfogadta, mennie kell. Az itthoni fizetésükből még vagy tíz évig nem tudnak összespórolni egy tisztességes lakásra, autóról ne is beszéljünk. A szülei időről időre kisegítették őket, de már csak büszkeségből sem kérne tőlük ennyi pénzt. Az egyetlen fiuk, de azt is tudta, a Csémy házaspár csalódásként élte meg a párválasztását. Terézzel folyamatosan éreztették, hogy nem egyenrangúak, számtalan csatája volt emiatt velük. Nem volt más választásuk, megbékéltek a menyükkel, mert Tamás azzal fenyegetőzött, hogy titokban megházasodik, aztán elköltöznek az ország másik végébe, és sose látják majd az unokáikat. Nagyobb összetűzések nem voltak köztük, de egy-egy szúrós megjegyzés azért mindig elhangzott. Teréz pedig egyszerűen nem reagált. Mikor egyszer erről beszélgettek, azt mondta, őt arra tanították, tisztelje az idősebbeket. Gitta és idősebb Tamás az anyósáék. Így a szurkálódást igyekezett nagyon bölcsen elengedni a füle mellett, nem akarta, hogy Zsoltika családi csatározások közepette nőjön fel. 

A Pesten töltött 4 nap gyorsan eltelt, míg Tamást kiokosították marxizmusból és leninizmusból, felhívták a figyelmét a kapitalizmus visszásságaira és igazságtalanságára, felesége otthon a holmijait csomagolta. Valóban ez a kis távollét megfelelt egy próbának: Gitta nagyi és Tamás papa minden nap felvették Zsoltit az iskolában, náluk maradt addig, míg Teréz nem végzett a könyvtárban, aztán mindkettőjüket hazaszállították. Nagypapa pedig valóban előkészítette a vacsora hozzávalóit.  

Tamás elutazása előtt való napon mintha kétszeres sebességgel haladtak volna az óra mutatói. Teréznek összeszorult a szíve, ha arra gondolt, a következő naptól kezdve három hosszú hónapon keresztül nélkülöznie kell a férjét. 

Vacsora után tamás hosszú mesét olvasott a kisfiának, miután Zsoltika elaludt, még sokáig mellette maradt, simogatta a kócos fejecskéjét. Biztos, hogy jó ötlet volt ez a szolgálati út? Ki lehet váltani ezt a családi nyugalmat és biztonságot a pénzzel? Elnézte, ahogy Zsolti a Pestről hozott hatalmas tűzoltóautót szorongatta. A legjobbat akarja adni a fiának. Hogy legyen saját gyerekszobája, ahol nyugodtan tanulhat. Hogy lássa a Balatont, esetleg a tengert is. Hogy bármikor meg tudják látogatni Teréz szüleit is, ne kelljen a buszhoz és a vonathoz igazodni. Ezek a szükségletek is hozzátartoznak a boldogsághoz. 

Nehéz szívvel bújt be Teréz mellé az ágyba, ráérősen szerették egymást, nem sokkal később meghatottan törölgette a felesége kicsorduló könnyeit. A mellkasára vonta, majd fél kézzel benyúlt az éjjeliszekrénye fiókjába, s egy kis ékszerdobozt húzott belőle elő.
– Az előlegből még egy kis részt elcsentem…Pesten bementem egy ékszerézhez, s próbáltam a megérzésemre hallgatni, mi az, ami hozzád illene. Pont olyan ez a  zafír medál, mint a boldogsággal és szomorúsággal kevert könnyeid az arcodon.

Teréz kezébe vette a finom láncon függő medált. 
– Sosem volt ilyen finom ékszerem. Azt mondod, zafír? Az nagyon sokba kerülhetett…
– Cssss, az nem érdekes. Ha ezt viseled, mindig itt leszek veled. De egyébként is gondolatban állandóan itthon járok majd. Nem is tudom, megszokom-e majd a müncheni környezetet. És ki tudja, milyen szintű a németem? Lehet, itthon elmegy, ott meg majd kiröhögnek.
– Ugyan már, hiszen tökéletesen beszélsz. A múltkor folyékonyan lefordítottad azt  a cikket a divatlapból…
– Azt hiszem, a vegyi üzemben másfajta szókincsre lesz szükségem. 

Kicsit hallgattak, aztán Teréz elgondolkodva megszólalt.
– Holnap ilyenkor már….
– Holnap ilyenkor is rátok fogok gondolni. Lehet, nem melletted fekszem majd, de ez csak egy körülmény, Terikém. Ezt az áldozatot meg kell hoznunk, hogy boldogulhassunk. 
– És ha megtetszik neked a mocskos imperialista világ? A jót könnyű megszokni…
– Ne butáskodj! Csak nem hiszed, hogy itt hagynálak benneteket egyedül? A feleségem vagy, Teréz. Nem hirtelen felindulásból vettelek feleségül…
– Pedig anyád máig abban bízik, hogy kigyógyulsz belőlem – az asszony hangja keserűen csengett

Tamás megsimogatta, az állánál fogva megemelte a fejét, finom csókot nyomott a homlokára, és megnyugtatta:
– Nincs miért aggódnod. Pontosan három hónap múlva itt állok majd az ajtóban. Tele lesz a bőröndöm Burdával, farmerrel meg eféle kapitalista árucikkel. Tán egy francia parfüm is belefér…
– Én a te illatodat akarom újra érezni…

Az éjszaka nem sokat aludtak, reggel feszülten, álmos szemekkel készülődtek, Zsoltikát néhány órára elkérték az iskolából, hogy kikísérhesse az édesapját az állomásra. Tamás vonattal utazott Pestre, majd onnan menetrendsz szerinti járattal Münchenben, ahol már várni fogja a vegyi üzem képviselője.

Nagypapa is szótlan volt, a búcsúzáskor hosszan ölelgette egyetlen unokáját.
– Ne aggódj fiam, itthon minden rendben lesz. Te csak vigyázz magadra. Várunk haza nagyon. Nehogy valami hülyeségbe keveredj…
– Nagypapa, ugyan már! Te csak tartsd magad ahhoz, amiben megállapodtunk. Jut eszembe, ma délután, vagy inkább estefelé jön néhány munkás, és beszerel egy telefont, hogy tudjunk beszélni. 
– Juhhéééj, lesz telefonunk! – tapsikolt Zsoltika örömében – Az osztályban csak Szilvikééknek van, de neki az apukája fontos ember a pártban… Apuci, te is fontos ember lettél a pártban? Ennek a tanító néni nagyon fog örülni.

Tamás elnevette magát.
– Nem fiam, azt hiszem, a tanító néninek ezzel nem tudunk örömet szerezni. De a gyárban fontosnak tartják, hogy kapcsolatban tudjak maradni a családommal. 

Az állomáson már Csémyék is várták őket, természetesen ők is el akartak búcsúzni a fiuktól. Gitta asszonyt igazából csak az érdekelte, minél többen lássák a városban, hogy Tamás kiküldetésbe megy. 
– Képzeld, olyan kellemetlen, le kellett, hogy mondjam két fontos betegemet, de el akartam tőled köszönni, kisfiam.
– Anya, ez igazán kedves tőled. De megértettem volna, ha inkább a betegeitekkel foglalkoztok. 

Mikor befutott a vonat, Teréz szemét elöntötték a könnyek. Igazából reggeltől nem tudott két értelmes mondatot kimondani, mert félt, hogy elsírja magát. Még akkor se érezte magát ilyen kétségbeesetten szomorúnak, mikor Tomi berukkolt, pedig akkor két évre szólt a búcsú. Görcsösen szorongatta a kezét, és Zsoltika kedvéért próbált higgadtan viselkedni. Tamás magasra emelte a fiát, mindkét orcájára hatalmas puszit nyomott, szorosan magához ölelte.
– Akkor, ahogy megegyeztünk nagyfiú, igaz? Mindenben segíts anyának, légy jófiú. Minden héten beszélünk majd, s elmeséled, mi van veletek, oké? Holnap este már hívlak is, elmondom, milyen a hotel, ahol lakni fogok. 
– Rendben apuci, ne izgulj miattunk. Majd néha mondasz a telefonba esti mesét?
– Hát persze, tücsköm. Szia, nagyon szeretlek.
– Én is szeretlek, apuci.

Csémyék kézen fogták Zsoltikát, hogy a házaspár elbúcsúzhasson. Teréz félt megszólalni, fél kézzel a nyakában levő medált szorongatta. 
– Terikém, nincs miért aggódnod. Észre sem veszed, és máris itt álltok Zsoltival, jöttök elém, mert már haza is érkeztem. Ne feledd, nagyon szeretlek. Bármilyen probléma adódna, kérlek, fordulj anyámékhoz. Segíteni fognak. Na, ne sírj már, ne nézz rám ilyen tekintettel, mert képtelen vagyok felszállni erre a vonatra.

Hosszú csókkal búcsúztak, Teréz még akkor is kapaszkodott Tamás kezébe, mikor felszállt a vonatra. Az utolsó percben. Arra se volt ideje, hogy elfoglalja a helyét, a mozdony elindult, a férje a folyosó ablakából integetett, biztató pillantásokat és csókokat küldve feléjük. Legszívesebben futott volna egy darabig a vonat mellett, vagy legalább hangosan elkezdett volna sírni, de Gitta asszony sziszegve rászólt.
– Terézia, kérlek, ne rendezz jelenetet! A férjed nem Szibériába megy, hanem kiküldetésbe. Méghozzá az NSZK-ba. Inkább húzd ki magad, hadd lássák, hogy büszke vagy rá. Na gyertek, elviszünk benneteket!

Címkék: Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny