Catalina Bianchi: Zafírkönny IV. rész – 3. fejezet

Teréz
2.

Az első, Tamás nélkül töltött napok ólomlábakon kullogtak. Teréz is úgy érezte, alig vonszolja magát. Napközben bármikor teleszaladt a szeme könnyel, nagyon kellett vigyáznia, hogy a könyvtárlátogatók semmit ne vegyenek észre, hálás volt Jutkának, aki igyekezett őt felvidítani, vagy valamilyen ürüggyel beküldte őt a könyvespolcok közé, ahol összeszedhette magát. 

A férje, ahogy megígérte, az érkezése után azonnal jelentkezett, addigra beszerelték a telefont. Persze nagypapa mindenkinek elújságolta, így a társasház lakói csodájára jártak a meggypiros készüléknek. Egyébként próbáltak az új körülményeknek megfelelni, Teréz egyedül az anyósa mindennapos látogatásait viselte csak nehezen. Gitta asszony minden alkalommal fennhangon közölte, milyen programot kellett áttennie amiatt, hogy Zsoltikát elhozhassa az iskolából, majd gyorsan hozzátette, természetesen ez neki nem okoz gondot, a barátnői megértik. Ezután minden egyes nap végigpásztázta a lakást, hogy valamibe belekössön: Terézia keveset szellőztet, a fürdőszobában a tükrön fogkrém foltok vannak, Zsoltika szobájában kevés a fény… Nem volt érdemes vitatkozni, bár Teréznek egyre mélyebb levegővételre volt szüksége, hogy ne vágjon vissza. De fő a békesség. Tetszik vagy nem, Tamás nélkül rájuk van szorulva. Csak három hónap, nem több. 

Az első hét után szinte repült a telefonhoz, mikor kedd este megszólalt. 
– Tamás, te vagy az?
– Én vagyok, Terikém, ki más lenne? Vagy már a nagypapa az összes ismerősnek odaadta a telefonszámunkat? 
– Jaj, ne is mondd, a múlt héten búcsújáróhely volt a lakásunk, mindenki legalább egyszer kézbe akarta venni a kagylót. Na de hagyjuk ezt, mesélj, hogy vagy!
– Minden rendben, jól vagyok. Sokat dolgozom, estig a gyárban vagyok. 
– És milyenek a német kollégák? Beilleszkedtél?
– Csinálom a dolgom, ha elakadok, segítenek, de haverkodásra nincs idő. Az első napok egyikén volt egy rövid városnézés, ennyi. Hogy vagytok, Terikém? 
– Mi is jól vagyunk,  csak hiányzol – Teréz hangja megremegett, pedig megfogadta magában, hogy erős lesz, nem szomorítja a férjét. Ezt a három hónapot ki kell bírni- Adom Zsoltikát, már nagyon szeretne veled beszélni, és a nagypapa is várakozik a sorára. Vigyázz magadra, Tamás, és hívj, ha tudsz, nagyon várjuk. 

Míg a kisfia és a nagypapa egymás szavába vágva beszéltek a telefonba, a konyhában próbált megnyugodni. Mi a fene van vele? Más nő a helyében az egekig ugrálna, ha a férje ilyen lehetőséget kapna. Egyenesbe jönnek, végre nem kell függniük majd senkitől, mindössze 12 hét, amiből egy már el is telt. Minden gördülékenyen megy a maga útján. Tamás hazajön, s máris keresnek egy jó kis lakást, saját bútoraik lesznek, elköltöznek innen, s még egy kicsit pihenhetnek is a nyár végén. Teljesen megváltozik az életük, ez nem túl nagy ár érte. 
– Képzeld anyuka, apuci már ki is nézte nekem a távirányítós autót. Mondtam neki, hogy ilyen pirosat szeretnék, mint a telefonunk, ez nagyon szép szín.

Teréz megsimogatta a buksiját és elmosolyodott.
– Apuci biztosan talál olyat Münchenben. De neked még tanulnod kell, menj, kezdd el el az olvasást egyedül, mindjárt megyek, és meghallgatlak.

Zsoltika fintorogva elsomfordált, de néhány perc múlva felhangzott a Piroska és a farkas hangos változata. Szerencséje van, hogy a fia szófogadó kisfiú, Tamás természetét örökölte. Ő sokkal csökönyösebb kislány volt, ha megmakacsolta magát, nehezen lehetett rávenni bármire is. Persze Gitta asszony vasszigora mellett nem lehetett ellenállni, a kamaszkori kilengéseket sem tolerálta. Így ezek a férje életéből kimaradtak, legfeljebb néhány cigit szívott el a barátaival titokban. 
– Anyuci, elmeséled nekem Háry János történetét? Apa nem ért rá, hogy befejezze – jelent meg a konyhaajtóban Zsoltika kócos buksija, s ezzel kibillentette a gondolatai közül. 
– Apukád nagyon fáradt lehet. Képzeld csak el, idegen emberek között, idegen helyen, idegen nyelven kell dolgoznia. Este pedig egyedül van…
– Hm, akkor nekünk sokkal jobb, mi itt vagyunk egymásnak. 
– Igazad van, Zsolti, mi együtt vagyunk, nekünk nincs okunk panaszra. Na, futás a fürdőszobába, aztán jöhet az esti mese. 

Ez a gondolat fel is vidámította, a következő napokban már kevésbé látszott gondterheltnek, az egyik délután még a cukrászdába is beültek Jutkával ebédszünetben. A krémesüket eszegetve és a kávéjukat szürcsölgetve beszélgettek.
– Látom, kezded megszokni ezt a szalmaözvegységet. Az igazat megvallva én néha szívesen megszabadulnék Tibitől akár néhány hétre is. Ha egyszer lemegy a sarki kocsmába, akkor hajnal előtt nem kerül elő. És akkor virágos jókedvében persze felébreszti a gyerekeket, tőlem meg azt várja, hogy legyek kedves hozzá…
– De ugye nem bánt titeket?
– Na csak azt próbálná meg! Szét is verném a fején a sodrófát. Mehetne vissza az anyjához. De ő ezt jól tudja. Szerencsére ezek a kimaradozások nem gyakoriak, de akkor is… De mesélj, mit mond Tamás? Ugye az ott teljesen más világ?
–  Nem sok mindent mesélt. Egész napját a gyárban tölti. Elvitték városnézésre, ennyit tudok – Teréz lehalkította a hangját – Valószínűleg a telefonbeszélgetéseinket lehallgatják, úgyhogy nem áradozhat a nyugati jólétről. Vigyáznia kell minden szavára, mert egykettőre hazazavarják, és vége a terveinknek.
– És nagypapa? Jól viselkedik az úriember?
– Meg kell hagyni, egyelőre remekül teljesít. Igaz, hogy tegnap a hagymát kocka helyett karikára vágta, de annyi baj legyen. Szerintem nagyon fél attól, hogy esetleg az anyósom gondjaira bízom…
– Ó igen, a szigorú doktorék. Furcsa emberek, olyan kimértek a betegekkel is. Ideje visszamenni, mert a főnökasszony tüzet fog okádni, pláne ha megtudja, hogy krémeseztünk.

Míg visszasétáltak a könyvtárba, élvezték a kora tavaszi napsütést, Jutka meg is jegyezte, ideje elővenni a varrógépet, beszerezni néhány méter divatos anyagot, mert egykettőre lekerülnek a kabátok, szükség lesz új ruhára. 

Teréz az olvasói kártyákkal dolgozott, mikor új látogató érkezett. Évek óta a könyvtárban dolgozott, azonnal látta, új olvasóról van szó. Nem tűnt ismerősnek az arca, gyanús, hogy nem is a városban lakik. 
– Jó napot kívánok! Segíthetek? – kérdezte kedves mosollyal. A szőke, szemüveges fiatalember félszeg mozdulattal nyújtott kezet.
– Jó napot kívánok, Buzás Miklós vagyok, az ELTE doktorandusza. A Zoltay családdal kapcsolaban végzek kutatásokat, úgy értesültem, hogy a könyvtárukban található néhány helytörténeti jellegű kiadvány, amely érdekes lehet a számomra.

A Zoltayak egykor a környék földesurai voltak, a helytörténészek valóban feldolgozták a család történetét néhány munkában. Sőt, a könyvtárban őriztek néhány könyvet a család bibliotékájából is. 
– Azt hiszem, a könyvtár vezetőjével kell beszélnie, egyes kiadványokat csak a könyvtárban tanulmányozhat, nem kölcsönözhetők. Jöjjön, megmutatom  Kiss Ibolya elvtársnő irodáját.

Buzás az aktatáskáját szorongatva tétován követte a főnökasszony irodájába, ahol Teréz röviden elmondta, miért érkezett a fiatalember, majd magukra hagyta őket. Jutka kérdő tekintettel nézett rá.
– Hát ez meg kicsoda? Valami túlbuzgó egyetemista?
– Igen, a Zoltayakat kutatja. Doktorandusz Pestről. 
– Na már csak az hiányzik, hogy egy ilyen okostojás napokig a nyakunkon üljön. Azzal a szarukeretes szemüvegével és a lenyalt hajával nagyon unalmas benyomást kelt. Bár az öltönye egész jó. Biztos valami pesti úrigyerek…

Jutka két perc alatt levonta a következtetéseket a férfiról, természetesen csak a külseje alapján. Teréz legyintett.
– Ugyan már, nem fog ez itt sok vizet zavarni. Néhány napig bogarászik majd, és eltűnik. Nem hiszem, hogy a Zoltayak történetében sötét foltokat lehetne találni, pláne nem olyanokat, amelyeket hónapokig lehetne felgöngyölíteni.

Még be sem fejezte, Buzás már a főnöknővel közeledett, aki egy papírlapot adott át az asszonynak.  
– Teréz, kérem, ezeket a könyveket keresi Buzás elvtárs. Amiket aláhúztam, ki is kölcsönözheti, elviheti a hotelba. A többit csak az olvasószobában tanulmányozhatja. Kérem, mindenben legyen a segítségére. Az elvtárs szeretne ellátogatni a múzeumba is, illetve a Zoltay-kastélyba is. Nem ismerős sem a városban, sem a környéken, megbeszéltem vele, hogy mindenhová elkíséri. 

Teréz azonnal tiltakozni kezdett, hiszen az ő munkaideje most módosítva van, nem mászkálhat naphosszat ezzel a fiatalemberrel!
– De Kiss elvtársnő, tudja, hogy a férjem…
– Teréz, természetesen, csak munkaidőben. Majd Judit helyettesíti, nincs akkora forgalmunk, hogy ne tudnánk megoldani. Buzás elvtárs készülő kiadványa elvégre városunk történelméről szól majd. 

Miután a főnökasszony visszatért az irodájába, Buzás azonnal szabadkozni kezdett.
– Ne haragudjon, nem akartam gondot okozni. Elboldogulok én egyedül is. De Kiss elvtársnő volt olyan kedves, és felajánlotta… Mindjárt másképp fogadják az embert mindenhol, ha egy helyi is van a társaságában. Amúgy is rosszul kommunikálok szóban, írásban sokkal meggyőzőbb vagyok. De arra nincs időm, hogy hetekig levelezgessek az intézményekkel.
– Ha csak a munkaidőről van szó, akkor természetesen rendben van. Jöjjön, kikeresem önnek a könyveket.

Ezzel el is telt a délután hátralévő része, Teréz nem is gondolta, hogy a környékükről ennyi helytörténeti jellegű munkát írtak. Általában a szépirodalmi részlegen dolgozott, a szakirodalomról nem volt teljes körű áttekintése. Buzás néhány könyvet eltett az aktatáskájába, majd bőszen jegyzetelni kezdett. Közben Teréz kiállított a nevére egy igazolványt. Vajon miért érdekel egy pesti doktoranduszt a vidéki Zoltay család? Tulajdonképpen mindegy. Ezek a tudósok bogaras, kiszámíthatatlan emberek. Csak körmöl, körmöl, fel se néz a jegyzeteiből. Négy előtt néhány perccel Teréz szedelőzködni kezdett. 
– Én mára végeztem, Buzás elvtárs, a kolléganőm kisegíti, ha valamire szüksége lenne. Pár hónapig rövidített munkaidőben dolgozom – tette hozzá, mikor a fiatalember az órájára nézett.
– Értem, nem kell magyarázkodnia. Azt hiszem, én is befejezem mára, teljesen elgémberedett a hátam. Majd holnap folytatom. 

Teréz elköszönt a kolléganőitől, addigra Buzás is elkészült, így együtt léptek ki az épületből. A könyvtár előtt már ott parkolt Csémyék kocsija, ahogy az asszony megjelent az ajtóban, Zsoltika ugrott ki belőle, s azonnal az édesanyja karjaiba vetette magát. 
– Anyuucciii, képzeeeld, hiba nélküli lett a matek dolgozatom!
– Hát ez nagyszerű, kisfiam! Büszke vagyok rád. De nem felejtettél el valamit?

A kisfiú zsebre tett kézzel, egyik lábáról másikra állva nézett a magas fiatalemberre.

Nem tudta eldönteni, hogy köszönjön neki.
– A Jó napot kívánok megteszi – súgta a fülébe Teréz
– Jó lesz a szervusz is! – nyújtott neki felnőttesen kezet Buzás – Szervusz, barátom! Én Miklós vagyok!
– Szervusz! – rázta meg a kezét határozottan a fiúcska – Engem Zsoltikának hívnak! 
– Örülök, hogy megismertelek. És gratulálok a matekhoz! Viszontlátásra! – fordult a férfi Teréz felé, és elindult. Az asszony mosolyogva utánaszólt.
– Viszontlátásra! De ha a hotelba indul,a z az ellenkező irányban van. Arra! 
– Látja, ezért van szükségem kísérőre. Az évszámok között elboldogulok, de az életben…

Teréz és Zsoltika beszálltak az autóba, Gitta asszony természeten azonnal kíváncsiskodni kezdett.
– Teréziám, ki volt ez a fiatalember? Nem ismerem, nem idevalósi?
– Nem, egy pesti doktorandusz, aki a Zoltay családot kutatja. Néhány napig a városban marad, a könyvtárban jegyzetelt. 
– Vajon miért érdekli őt épp ez a család? Érdekes…

Idősebb Csémy azonnal kapcsolt.
– Az én nagyanyám, Róza mama jó kapcsolatban volt az özvegy grófnéval, Zoltay Eugéniával. Esetleg említsd meg a fiatalembernek, egy-két történetre még emlékszem. Végül is a Csémy család is jelentősnek számított, nem igaz, Gittám?
– Holnap majd megemlítem neki – zárta le a témát Teréz, bár semmi kedve nem volt Csémyéket megismertetni Buzással. Tartott tőle azonban, hogy az anyósa képes elmenni a hotelba, és rákérdezni, hogy említette-e Róza nagymama grófi családhoz fűződő viszonyát. 

A következő napon megismétlődött az előző napi forgatókönyv, Buzás egész álló nap a könyveket bújta, épp csak ebédelni ment ki. Teréz főzött neki egy kávét, néha benézett az olvasószobába, minden rendben van-e, de Buzás általában fel sem nézett. Délután, mikor búcsúzni készült, a fiatalember épp a szemüvegét törölgette. 
– Azt hiszem, megint túlzásokba estem. Hajlamos vagyok a  munkába temetkezni. És mostanra pont annyi energiám maradt, hogy a hotel éttermében bekapjak valamit, aztán lefeküdjek aludni. Pedig szívesen szétnéznék a városban…
– Hát ez nem Pest, ne számítson pezsgő éjszakai életre. Ez egy kisváros, hétvégén üzemel a mozi, a hotel éttermében lehet táncolni…kb. ennyi. Ha marad hétvégére, akkor ezt megtapasztalhatja.
– Úgy tűnik, több hét is lehet ebből. Nagyon érdekes adatokra bukkantam. És még csak a szakirodalmat néztem át. Jut eszembe, holnap elkísérne a múzeumba? 
– Persze, csak reggel a kolléganőmmel meg kell beszélnem, hogy helyettesítenie kell. Apropó… – Teréznek eszébe jutott, hogy az anyósáék nyilván most is a könyvtár előtt várakoznak – Az apósom említette, hogy a nagymamája jó kapcsolatot ápolt az özvegy grófnéval, ha jól emlékszem, Eugéniával. Néhány régi történetet el tudna mesélni önnek…
– Ó, hát ez remek! Akkor majd valamikor megbeszélünk egy időpontot egy rövid beszélgetésre, amikor az ön apósának megfelel. 

Teréz nagy meglepetésére azonban csak az apósa várta. 
– Hol van Zsoltika? Történt valami?
– Ne ijedj meg ennyire! Zsoltika lázas. És Gittával úgy láttuk jónak, hogy magunknál hagyjuk. Te dolgozol. A nagypapára nem bízhatod egész napra. Hozzánk úgyis jönne holnap Dúlóné takarítani, majd Gitta felhívja, hogy jöjjön korábban és maradjon egész napra. Gyere, most elviszlek hozzánk, aztán este haza. Vagy ha gondolod, nálunk is maradhatsz.

Zsoltika békésen aludt, az arcocskája kipirult a láztól, de Gitta szerint semmi komoly, csak egy kis tavaszi megfázás. 
– Kapott egy lázcsillapítót, azt hiszem, ez a legjobb megoldás, ha itt marad, aztán ha holnap jobban lesz, este hazavisszük. Nem akarhatod most felébreszteni, kivinni a hűvös estébe, autóztatni… Majd a takarítónőm vigyáz rá, nagyon rendes asszonyka. Ha lemegy a láza, holnap otthon alhat. 

Teréz a kisfia fejét simogatta, bármennyire is szerette volna hazavinni, érezte, hogy az anyósának most igaza van. Menjen vagy maradjon? De ha Tamás épp ma telefonál? Meg fog ijedni, hogy hol vannak? Ki tudja, a nagypapa meghallja-e a telefon csörgését? Megvárta, míg Zsoltika egy kis időre felébredt, megitatta teával, és jól betakargatta.
– Kisfiam, engem a nagyapa hazavisz, hogy ha apa hívna, otthon legyek. Meg a dédpapa se tudja, hol lehetek. Rád majd vigyáz nagyi, holnap pedig egy kedves néni. Ha jobban leszel, a nagyiék este hazahoznak, s már otthon alszol. Ha meg nem, akkor holnap én is itt maradok, jó?

Zsoltika félálomban volt, bólintott egyet, s a fal felé fordulva újra elaludt. Teréz tudta, az anyósa vigyázni fog rá. Ha kettejük viszonya nem is konfliktusmentes, az unokájukat nagyon szeretik.

Az apósa hazavitte, felnézett a nagypapára is, aki már a televízió előtt bóbiskolt, s nem tudott választ adni arra, Tamás hívott e aznap este. 
– Már azt hittem, valami nagy baj van. Hát nem tudtatok volna nekem is szólni? Nem gondoltok az öregre. 

Teréz gyorsan adott neki hideg vacsorát, s miután lezuhanyozott, feltette a másnapi ebédet is. Közben fél füllel mindig a telefont leste, hátha megszólal. Tamás azt mondta, nem fog tudni mindig adott napon hívni, ezért bármikor előfordulhatott, hogy megcsörren a készülék. De nem csörrent meg, hiába várta. Pedig jó lett volna kettesben beszélgetni, hogy Zsoltika nem követeli a kagylót, s a nagypapa sem kíváncsiskodik a fotelből. Szegény Tamás, biztosan el van havazva munkával! ki tudja, talán nem is engedik a telefon közeléb, csak ha jónak látják. Biztosan figyelik minden lépését. S valószínűleg az övéket is. 

Reggel felhívta az anyósát, hogy a kisfia rendben van-e, majd miután Gitta asszony megnyugtatta, elindult a munkahelyére. Nem sok kedve volt Buzást kísérgetni, de talán gyorsabban telik a nap, ha nem egy helyben ül. A fiatalember a jegyzetei közt bogarászva várta:
– Akkor, ha jól értem, a városi múzeum a Zoltay család egykori palotájában található. 
– A palota kis túlzás, bár itt vidéken nyilván annak hatott. Viszont a kastélyuk a szomszédos faluban már sokkal érdekesebb. Mi is meglátogattuk már a családommal. A falusiak nagyon hálásak voltak a családnak, ezért nem lopták szét a bútort, hanem szépen rendben tartották a lakosztályokat, s amikor már a helyzet megengedte… – Teréz elhallgatott, nem tudta, hogy viszonyul a férfi a sztálini kommunizmushoz – Tudja, itt vidéken másképp élték meg az 50-es éveket, s tulajdonképpen mindent, ami a háború után történt.
– Értem én, nem kell szabadkoznia. Azt Pesten is tudjuk, hogy sok kis faluban húsvétkor a tanácselnök énekli a passióban Jézust.

Teréz elnevette magát, s kissé megkönnyebbült, hogy nem egy vaskalapos, elvhű kommunistát kell segítenie napokon keresztül. Míg Buzás a múzeumban régi okmányokat tanulmányozott, és a múzeumigazgatóval beszélgetett, ő megnézte az aktuális tárlatot, aztán az egyik múzeumpedagógussal leültek egy kávét inni. Hiába dolgoztak mindketten a kulturális szakosztályon, ritkán találkoztak. 

A múzeum után a levéltár következett, majd a Városháza, vagy ahogy mostanában nevezik, a Tanácsháza. Mire a délután végére értek, Teréz orra tele volt porral és a megsárgult iratok áporodott illatával. 
– Nagyon köszönöm, hogy ilyen türelmesen végigszenvedte ezt a napot. Ha nem sértem meg, köszönetképpen meghívhatom egy kávéra és egy finom süteményre?
– Ugyan, igazán nem szükséges, ez a dolgom. Legalább én is megpihentem az olvasóktól. A legnehezebb feladat emberekkel dolgozni.
– Épp ezért szeretem jobban a régi iratokat, meg az olyan embereket, akik régi festményekről néznek vissza rám, és nem képesek egy szót sem szólni – mondta nevetve Buzás – Kérem, csak negyedórára üljünk le. Már ha a kisfia nem várja.
– A fiam ma egész nap az anyósoméknál volt, beteg, s mivel a nagyszülőknek ma valami délutáni programjuk van, csak estefelé hozzák haza.
– Hát akkor mégiscsak belefér egy rövid beszélgetés – erősködött a férfi, Teréz meg is lepődött, hogy hirtelen milyen határozottá vált. 
– Nem bánom, de valóban csak egy kávé erejéig.

A városka egyetlen cukrászdája a főtéren állt, nem voltak sokan, így még válogathattak is a szabad helyek közül. Miközben kihozták a kávét és a süteményt, Buzás levette a szemüvegét, megtörölgette, aztán fáradtan hátradőlt a széken. 
– Holnap szeretnék kimenni a kastélyhoz, jó a buszközlekedés?
– Tűrhető, nem lesz gond délelőtt kimenni, aztán kora délután visszajönni. Annyi idő elég lesz?
– Úgy csináljuk, hogy elég legyen. Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy a segítségemre van. remélem, a férje nem orrol meg rám.

Teréz szomorkásan elmosolyodott.
– Hát abban biztos lehet, a férjem Münchenben van egy kiküldetésen. Már második hete. Ezért is van rövidített munkarendem, hogy a fiamat el tudjam látni. 
– Müncheni kiküldetés? Az igen! Egy ilyen kisvárosból?! Nagyon jó szakember lehet Csémy úr. És megbízható káder, ha nem félnek nyugatra küldeni. 
– Talán inkább kevesen beszélnek a gyárban németül. Az anyósomék, akikkel már találkozott, mindketten orvosok, nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy Tamás az oroszon kívül más idegen nyelvet is megtanuljon. 
– Hát igen, változnak az idők, ki tudja, mire lesz szüksége az embernek a jövőben. Sokan elégedetlenek…
– Azt hiszem, Buzás elvtárs, mi, kisemberek ebbe nem nagyon szólhatunk bele, csak sodródunk a történésekkel…

A férfi elnevette magát, ismét levette a szemüvegét. A szarukeretes pápaszem nélkül egész jól nézett ki, eltűnt az okoskodó arckifejezése is. 
– Ez az elvtársazás, azt hiszem, elhagyható. Ha nem haragszik meg, Miklós vagyok. 

Az asszony az asztal fölött kezet nyújtott. 
– Teréz! Na igen, ha már az egész hetet együtt töltjük…
– Szeretném is megkérni, Teréz, hogy az anyósáékkal beszéljen meg egy időpontot, amikor a kedves apósával beszélgethetnék. Én alkalmazkodom, nem akarom a napirendjüket és a programjukat felborítani. Ugyanígy a helyszínt is válasszák meg ők. 

Mikor este Csémyék hazahozták Zsoltikát, azonnal tolmácsolta nekik Buzás javaslatát. 
– Valahol régi fotók is vannak, Róza mama a kertben Eugénia grófnéval. Szombaton összeszedem, ami van, és vasárnap délután hozd el hozzánk Szívesen beszélgetek ilyen intelligens, ambíciózus fiatalemberrel. Bemegyek értetek, kihozzuk a nagypapát is, Zsoltika meg eljátszik a kutyával. 

Teréz csak mosolygott, Csémyék mindenképpen be akartak kerülni a kiadványba, ha csak pár sor erejéig is. 

Címkék: Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny