Minden versmondás egy kísérlet, a vers pedig vallomástétel

A beszélgetés a magyar költészet napja alkalmából havilapunk áprilisi számában jelent meg.

Ha te kérdeznél, mit tennél fel első kérdésként saját magadnak?

Hogy érzed, te személy szerint mivel tudnál hozzájárulni a világ jobbulásához, gyógyulásához? Továbbá azt, amit én is megkérdeznék másoktól is: Hogy érzed magad manapság? Egyből meg is válaszolom magamnak: Köszönöm, jól.

Nemrég azt mondtad a versmondás számodra az önmegvalósítás korszaka, a versek mondanivalóján keresztül szeretnéd az embereket ébresztgetni.

Igen. Ez az életszakaszom most a versmondásról szól. A versek gyerekkorom óta végigkísérték az életemet, hamar kiderült, hogy gyorsan szívom magamba a verssorokat, fogékony vagyok rá, de igazából most jött el az ideje. A verseken keresztül szeretnék az embereknek üzenni a költők gondolatai által. Egyrészt a költészetet szeretném népszerűsíteni, másrészt a verseket életre kelteni, mert hiszem, hogy egy-egy vers terápia, gyógyír, vigasz a léleknek. Úgy érzem a vers menedékhely és beszél helyettünk, ha félünk kimondani érzéseinket.

Mikor mondtad el első versed a nagyérdemű előtt és fel tudod–e idézni az első szavalóversenyen való részvételt?

Igen. Kristálytisztán emlékszem a legelső versenyre, amely 7 éves koromban volt Léván, a járási fordulón Weöres Sándor: Galagonya című versét szavaltam. Egy emlékezetes, szomorú élmény is végigkísér, amikor 9 éves koromban egy osztálytársam temetésén kellett verset mondanom.

Elismerések, sikerek, díjak?

Kisiskolás koromtól minden évben jártam versmondó versenyekre, akkor is három alkalommal jutottam el az országos versenyig. Mivel korán férjhez mentem, húsz évesen anya lettem, majd nevelőként dolgoztam a helyi iskolában, aztán kipróbáltam magam óvónőként is. Ezért a harmadik gyermeken felnőtté válásáig kicsit szünetelt a versmondás. Aztán egy belső hang azt súgta, hogy verseljek. Belső morajlást éreztem. A családom, a férjem, a gyerekeim is biztattak, támogattak.

Sok helyen szavaltam azóta, új kapuk, lehetőségek nyíltak ki. Főleg Magyarországon: Esztergomban hét alkalommal (négyszer különdíjas lettem, egyszer pedig második helyezést értem el), Tatabányán, Nagykanizsán, Balatonkenesén, Balatonszemesen kétszer, Debrecenben két alkalommal és nem utolsó sorban Tompa Mihály Országos Versenyen öt alkalommal vettem részt.

Életem legnagyobb elismerését a 2016-ban ás 2017-ben a TMOV-on aranysávos besorolást kaptam. Hálás vagyok, hogy olyan kiváló és neves színészektől kaptam elismeréseket, mint Bács Ferenc, Benkő Géza, Csendes László, akik sajnos már nincsenek velünk. Nagyon megtisztelő volt átvenni az elismerő oklevelet egy Kossuth díjas színészlegendától.

Akadnak csalódások is?

Nem mondanám, hogy ilyet tapasztaltam volna, talán egy-két alkalommal éreztem úgy, hogy nem volt igazságos a zsűri döntése, de hát ez egy szubjektív műfaj. A végcél mégiscsak a versek mondanivalóján keresztül üzenni, ahogy Petőfi is megírta:

„Aki áldozatnak oda adja életét, Ezt nem díjért teszi, De hogy használjon társainak”.

Milyen egy tökéletes versmondás, mik azok az összetevők, amelyeket alkalmazni kell, hogy egy bődületes verset őrülten elő tudj adni?

Amik szükségesek egy jó versmondáshoz: hanglejtés, tempó, hangsúly, hatásszünet. De ezek számomra automatikusan ösztönösen jönnek az adott pillanatban. Miután kiválasztottam egy verset, ami rögtön megfogott valamiért, megtanulom a szöveget, utána már csak belehelyezem magam a helyzetbe, beleteszem az érzéseimet és átlényegülök általa. Természetesen érni kell bennem egy-egy versnek, gyakorolnom kell, mire előadásra kerül.

Hogy történik a verskiválasztás?

Főleg versvideókat hallgatok, ha átjönnek, már rögtön tanulom is meg. Az örök érvényű, mély érzésű, sokatmondó verseket szeretem, szinte csak olyanokat, hiszen őseinknek is ugyanolyan problémákkal kellett szembenézniük, mint a ma emberének. Egy-egy versen keresztül szólunk emberi sorsokról, a saját sorsunkról is.

Prózát is mondasz?

Prózát csak gyerekkoromban kisiskolásként és gimnáziumban mondtam, ma már nem. A próza nem az én műfajom, én a versek szerelmese vagyok.

Gondolom nagyon nehéz arra válaszolni, ki a kedvenc költőd és irodalmunk melyik 3 verse a legszebb,

Hát ez tényleg nehéz kérdés. De nem tudnék választani közülük, mert sok költő versét tanultam már meg, inkább a vers üzenete, ami megfog és azt rögtön szeretném megosztani másokkal. Éppúgy szavalok József Attilától, Adytól, Reményiktől egészen a kortárs költőkig. Az egyik kedvenc talán Fodor Ákos:

„Sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen itt ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn, szívedet követed, hazaérsz.“

Valahol azt olvastam,hogy a jó szavaló ugyanolyan természetességgel beszél,mint ahogyan húsz deka párizsit kér a hentesnél.

Ez valóban igaz. Nem úgy ejtem a szavakat, ahogy a verseket mondom. Most egy idézet jutott eszembe, amit Urbán György, volt gimnáziumi tanárom minden évben beíratott a füzetünk elejére, s aki egyben példaképem:

,,Légy büszke palóc és művelt magyar”.

Voltál-e lámpalázas?

Természetesen voltam, hisz kell is egy egészséges lámpaláz előtte, de ahogy a színpadra lépek, bemondom a vers címét, onnantól elszáll az izgalom. Akkor már teljesen a versben vagyok, belebújok, kizárok mindent.

Meggyőződésem, hogy sok vers vár még elmondásra?

Igen. Sok vers van még a tarisznyámban, amit szeretnék előadni. Örök érvényű, nagy hatású művek, melyek a máról is szólnak. Illyés Gyula örökzöld sorait tűztem ki célul:

„Mert ha sehol is: otthon állok, mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot. Igy maradok meg hírvivőnek, őrzeni kincses temetőket, Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.”

fotók: Bohák Anikó archívuma

Címkék: Bohák Anikó, Érsekkéty, kultúra, Magyar költészet napja, szavalás, versmondás