Ahogy nemrégiben portálunk beszámoltunk a lévai gimnázium tragikus sorsáról, úgy most ígéretünkhöz híven az élet egyik legfontosabb eseményéről, az ifjúság utolsó szertartásáról, egy nem megszokott ballagásról írunk.
Nem nyithatott első évfolyamot a csaknem két évtizeddel ezelőtt alapított református gimnázium, ezért a mostani tanévben már csak az érettségi előtt álló 14 negyedikes diáknak adta át szaktudását, hazaszeretetét, tapasztalatát, valamint az élethez, illetve a tovább tanuláshoz szükséges képzettséget. Nem is szaporítanám tovább a szót, PaedDr. Kiss Beáta igazgatónő búcsúbeszédjében minden benne van, amit rövidített formában most közlünk önökkel.
Vegyes érzésekkel teli alkalmon gyűltünk ma össze Isten házában. A Czeglédi Péter Református Gimnázium utolsó végzős évfolyamának tanulói búcsúznak az iskolától, tanáraiktól és egymástól. Ugyanakkor magától az intézménytől is elköszönünk, hisz a gimnázium végleg becsukja kapuit. A búcsú mindig fájdalmas, nehéz, és az ember szívét kétségek, kérdések gyötrik. Az örökös mi lett volna ha, a miértek, a hogy történhetett ez meg típusú feltevések sokasága. Ám mégis, a mai alkalom elsősorban arról kell, hogy szóljon, hogy újra felnőtt egy nemzedék, akik – ráadásul a világjárvány miatt nehezített körülmények között – elsajátították a gimnáziumi ismeretek sokaságát és mellette remélem elég sok és emlékezetes útravalót is kaptak a nagybetűsnek nevezett életbe.
Ballagáskor szokás kiemelni egy – egy osztály érdemeit, sikereit, jellemzőt. Nos, ez az osztály sem lehet kivétel. Ők is részt vettek nem egy versenyen, legyen az történelem, irodalom vagy sport. Segítettek a toborzásban, a rendezvények szervezésében. Amikor még lehetett, jókedvűen szerveztek csapatépítő karácsonyváró délutánt, leginkább rájuk lehetett számítani a tudomány és technika napja vagy a jurta nap előkészítésekor. Ki ne emlékezne például a szabadulószobára, ami igazán szenzációnak számított…… Sőt, magával a Tudományos Akadémiával is kapcsolatba kerültek, geocaching témájában az Eötvös Nap után. Számomra azonban az a legkedvesebb, hogy ebben az osztályban mindig nagyon jó volt tanítani. Kitűnő órák sikeredtek, aktív és érdeklődő részvétellel. Aztán jött a világjárvány, és rövid szünettel szinte másfél tanévet töltöttünk az online térben. Mindenki számára nehéz időszak volt ez, amely elsősorban az emberi kapcsolatokat, a közösségi érzést terhelte meg.
Ez az évfolyam az utolsó. S bár a mai alkalom róluk kell, hogy szóljon, de beszélnünk kell azért az iskoláról is. Fájdalmas kötelesség.
Olyan gimnázium szűnik meg, melyről adatokkal és tényekkel tudjuk igazolni: 20 éves működése során felnevelt egy nemzedéket, akik garantáltan tudják, mit jelent a lévai vállalt sors. Akik garantáltan nemzeti és keresztyén nevelésben részesültek. Akik nemcsak bekerültek a főiskolákra, hanem elvégezvén azt ma orvosok, mérnökök, tanárok, filmesek, akik közül sokan jelenleg a felvidéki magyar közéletben, politikában, egyházi és hitéletben, iparban dolgoznak magyarként és a magyar közösségért. Természetesen vannak kivételek is. Lehet, ma nem mindenki él Léván közülük, sőt, sokan nem. De vannak, akik igen, vannak, akik a visszatérést fontolgatják, sőt szervezik is. Hisz legrégebbi diákjaink is még nagyon fiatalok. De bárhol vannak, a nemzetet gyarapítják tudásukkal és azzal a tartással, amit igyekeztünk beléjük plántálni. Tudom, a mai liberális fősodorban ez nem igazán divatos. De abban is biztos vagyok, hogy a kozmopolita értékrend nem szolgálja a felvidéki magyarság gyarapodását. Egyházi iskolaként bátran és emelt fővel tudtunk értékeink mellett kiállni és azt folyamatosan művelni is. Nem szólamként, hamis álcaként, hanem valóban, igazul. Isten kegyelméből kaptunk 20 évet arra, hogy valami nagyszerűt hajtsunk végre. Isten „projektje” eddig tartott. Ez a 20 év önmagában egy csoda volt. Gondoljon bárki bármit, azok a tanárok és diákok, akik ide tartoztak, ezt érezték, tudták.
Nehéz szívvel, de azt kell mondanom, hogy a nehéz helyzetből is fel kell tudnunk állni. Meg kell találnunk annak lehetőségét és módját, hogy tudjunk továbbra is szűkebb és tágabb közösségünk hasznára lenni, dolgozni, gyarapodni és gyarapítani.
Köszönöm tehát minden szülőnek, akik az elmúlt 20 évben mellettünk álltak, hogy bíztak bennünk. Nagy – nagy köszönet a mindenkori tanároknak! Köszönöm mindenkinek, aki segített, támogatott: a fenntartó gyülekezet tagjainak, a szülői szövetségnek, magyar intézményeknek és szervezeteknek, Magyarország Kormányának, benne pedig a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak, rengeteg magánszemélynek, akiket felsorolni most nem lehetséges.
Kívánom a búcsúzó osztálynak és minden volt diákunknak, ne felejtsék, amit éveken át igyekeztünk beléjük plántálni: legyenek hűségesek Isten és a nemzethez. Gyarapítsák tudásukat élethossziglan.
És ne felejtsék a ma már szállóigévé vált mondatot: a tisztesség hosszútávon megéri. Isten áldja Önöket!
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok