Magyarságtudat és képmutatás – A különbség óriási!

Az 1920-as trianoni békeszerződés értelmében Magyarország területe 325 ezer négyzetkilométerről (Horvátországot nem számítva 282 ezer négyzetkilométerről) 93 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 20,8, illetve 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió főből 3,3 millió, vagyis 30,2% volt magyar.

Június 4-én országszerte megemlékezéseket tartanak. A magyarok újra és újra elsiratják veszteségeiket. Sokan azt mondják, aki igazi magyar, annak fáj Trianon. Ezzel nem is vitatkoznék, ugyanakkor nem mindegy, hogyan fáj: úgy, hogy igazából fogalma sincs az embernek, hogy mi is történt valójában, vagy úgy, hogy tisztában van a történelmi eseményekkel.

A Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport idén májusban készített egy felmérést ezzel kapcsolatosan. Három kérdést tettek fel a felmérésben részt vevőknek: Mikor kötötték meg a trianoni békeszerződést? Mekkora a történelmi Magyarország területvesztesége? Mekkora volt a történelmi Magyarország területén élő nem magyar nemzetiségű népesség aránya?

Az eredmény elszomorító. Mindhárom kérdésre mindössze a válaszadók egyetlen egy százaléka felelt helyesen. A békeszerződés évszámát a válaszadók 43 százaléka tudta helyesen. A területi veszteséget 31 százalék, míg a nemzetiségek arányát 9 százalék becsülte meg megközelítőleg jól. A valós számokhoz képest az értékeket a többség inkább alulbecsülte.

Szóval, sokan nem is tudják, pontosan mit siratnak meg június 4-én, de azért kiállnak a tömegbe és verik a mellüket, hogy micsoda igazságtalanság történt. A megemlékezés szép dolog, teljes mértékben támogatom. Azonban, mielőtt részt veszünk bármiféle megemlékezésen, talán tisztába kellene tennünk az azzal kapcsolatos információinkat. Nem attól leszünk nagybetűs magyarok, ha minden eseménynél, amiről igaz, csak annyit tudunk, hogy szomorú és fájnia kell, kiállunk a nyilvánosság elé, hogy megmutassuk, mi bizony erre is emlékszünk. Ez nem magyarságtudatnak, sokkal inkább képmutatásnak minősül.

S ha már itt tartunk… A gyűlölködés nem vezet sehová. Gyűlölhetjük minden erőnkkel azokat, akik a sok rosszat tették a nemzetünkkel, de hiába mutogatunk ujjal még ma is másokra. Utálhatom én a ma élő szlovákokat, nagy a valószínűsége, hogy ők 1920-ban még nem éltek, ahogyan a jelenleg Magyarország területén lévő emberek sem…

Változtatni épphogy összefogással tudnánk. De nem ám azzal a képmutató összefogással, amit ma is tapasztalunk! Ehhez valódi, szívből, lélekből és elméből jövő összetartásra lenne szükség. S nem utolsó sorban elfogadásra és megbocsájtásra. Ezek összességével tán mindenki otthonra, hazára lelhetne.

Címkék: képmutatás, magyarságtudat, Összefogás, Trianon