Havilapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk egy páratlan személlyel, Dulai Ferenc nyugdíjas tanárral készült beszélgetésből. Az interjú teljes szövegét folytatásokban olvashatják hírportálunkon. Íme a nyolcadik rész!
Ahogy a beszélgetés előtt említetted, 1968 karácsonyán összehoztátok a szülők tanácsát és megtartottátok az eljegyzést jövendőbeliddel annak szülőfalujában, Újbarson.
Igen, majd a zselízi városi hivatal esketési termében egy pénteki napon mondtuk ki a boldogító igent Dobrovicky László előtt, ő volt a városi nemzeti bizottság elnöke. Rajtunk kívül csak a két tanú volt jelen. Szürkületkor eszünkbe jutott, hogy elmehetnénk a Garamra fürdeni. Késő este felé az asszonyokat hazaküldtük, mivel gondok adódtak az autónkkal. Ugyanis Sanyi bátyám, amikor indulni próbált, a kerekek megpörögtek és mindig mélyebbre süllyedtek, a kocsi pedig meg sem mozdult. Éjnek éjjelén kellett keresnünk egy olyan ismerőst, aki traktorral kihúz a csávából.
Mire az utcánkban leállítottuk a Škodát, már világosodni kezdett. Azonnal rohantam az egészségügyi nővérek munkás szállójára, ahol „ideiglenes” otthonunk volt feleségemmel. Persze minden ajtó zárva volt már, így bementem nejem munkahelyére, a kórházba és megkerestem a rehabilitációs tornaterem kulcsait. Lefeküdtem a bőrszőnyegre és ott aludtam legalább valamennyit a nászéjszakámon, egyedül.
Apám rendkívül vallásos ember volt. Már régebben pedzegette, házasodjunk meg egyházilag is.
Igaz, nálam ez rizikós volt, mert mint tanító, „nem lehettem” hívő.
Nem járhattam templomba, sem egyházi rendezvényekre. Kitaláltuk, hogy akkor nem Újbarson, vagy Zselízen, hanem Nyitrán tartjuk meg az egyházi szertartás szerinti esküvőt. Felmentem hát a püspöki hivatalba, elmondtam, mit akarok és miért így. Mindent megértettek. Kértem a hivatalt, hogy az aktus magyarul legyen. Sajnálattal közölték, hogy nincs magyarul beszélő eskettető papjuk. 1969. augusztus 2-án a rekkenő hőségben a zenészekkel, a kisbusz sofőrjével és a násznéppel együtt huszonöten mentünk a várba.
Ahogy elfoglaltuk a helyünket a templomban, meglepetésben lett részünk. Igaz, hogy igencsak idős tisztelendő köszöntött bennünket, de magyarul.
Az esküvő után egy közeli vendéglőbe mentünk. Hajnalban a vendégek hazamentek, de nekem még eltartott egy ideig, míg mindent lerendeztem. Amikor hazaértem, Lívia feleségem már aludt, mint a bunda. Ez volt a második meg nem valósult nászéjszakám.
A polgári esküvő után a nyitrai katonai parancsnokságon azonnal bejelentettem a tényeket: befejeztem a főiskolát és megnősültem. Kértem, ha lehetséges tegyenek közelebbre, ha berukkolok. Közben Léván, az iskolaügyön közöltem, hogy Zselízen akarok tanítani, ám az illetékesek véleménye az volt, hogy Garamsallón van rám szükség, mint alsó tagozatos tanítóra. Nem akartam aláírni a munkaszerződést, ám egy idős alkalmazott rábírt, írjam csak alá, hiszen úgyis csak egy évre megyek katonának, az alatt letelik a fizetési osztályzatból az első, a legalacsonyabb pénzösszeggel járó fokozat.
Majd megkaptam a katonai behívót. Hát elhűlve olvastam, hogy a határ menti Chebbe küldenek. Közben kiutaztam Garamsallóra, bemutatkoztam és átvettem a munkaszerződésemet, amelyben 1350 korona bruttó fizetés volt feltüntetve. De mindenki tudta, hogy tanítani nem fogok egy ideig, mert megyek katonának.
Gondolom, keményen védted a „hazát”.
Szolgálati teendőim közben bejártam a környéket. Meglátogattam minden századot a vasfüggönynél, amelyek a mi egységünkhöz tartoztak. Jártam Ašban, Františkovy Lázně, Karlovy Vary és Kynžvart fürdő központokban, de Pilzenben és Prágában is.
Hangulatos városka volt Cheb, főterén a Špalíček házzal, amelynek erkélyéről Hitler mondta el háborúra buzdító beszédét, és amelynek utcáin Goethe is sétálgatott.
Kaszárnyánk az Ohře folyó mellé épült, meleg napokon csak átugrottunk a betonkerítést és fürödtünk egy nagyot.
Aztán elkezdtél tanítani.
Annak ellenére, hogy eleinte nem akartam elfogadni a garamsallói állást, 1970 augusztusának végén mégis bejelentkeztem. Koháryné Petri Etel volt az elsősök és ötödikesek közös osztályának tanítója, én pedig a másodikosok, harmadikosok és negyedikesek összevont osztályát kaptam. Kezdetben autóbusszal, később Skuter Čezeta 175-ös motorkerékpáromon, aztán néhány évtizedeken keresztül télen-nyáron kerékpárral tettem meg a több mint tíz kilométeres utat.
A Garam menti kisközségben kerek harminc évet tanítottam le, a gyerekek zömét roma serdülők alkották. Közben Zselízen pionírvezetőként kezdtem, majd testnevelést, honvédelmi nevelést oktattam és három évi az osztályfőnöki teendőket is elláttam. Nagyölveden a matematikát, a honvédelmi nevelést és földrajzot bízták rám. Rövid ideig a nagypusztai börtön nevelőtisztje és a zselízi kórház gazdasági igazgatója is voltam.
Mivel sokat foglalkoztatott a hátrányos helyzetű tanulók oktatása, nevelése, évek óta gyűjtöttem az anyagot ezzel kapcsolatban. Elmentem Nyitrára, egykori iskolám pszichológia tanszékére. Tájékozódtam a disszertációs munkák írásának lehetőségei, feltételei felől. Előtte már a járási hivatal illetékesei pozitívan álltak a témához.
A katedra vezetőnője a főiskolán mindenáron csak általa meghatározott témát fújta. Én meg mondtam, nekem félig kész állapotban van valamim, azt szeretném megfelelő formába önteni, tenni. Megírtam, kinyomtattuk, beköttettem, leadtam. Megjött a válasz: nem felel meg.
Letéptem róla mindazt, ami elárulhatta volna, hogy hová készült eredetileg, s beneveztem a pedagógusok évenkénti szakmai-alkotói versenyébe. Annak idején úgy közölték, több mint kétszáz a leadott alkotások száma. A kiértékelésnél a névsorban számos PaeDr, RNDr… titulussal rendelkező nevet olvastam. Teljes elégtétel lett számomra, hogy az országos döntőben harmadik lettem. Poprádon volt a 47. évfolyam hivatalok értékelése, de én ugyanazon a napon Amsterdamban futottam maratont Heni lányommal.
Folytatjuk…
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok