Havilapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk egy páratlan személlyel, Dulai Ferenc nyugdíjas tanárral készült beszélgetésből. Az interjú teljes szövegét folytatásokban olvashatják hírportálunkon. Íme a negyedik rész!
Gyomorgörccsel, vagy izgalommal vártad az iskolakezdést?
Kissé szorongva, de annál nagyobb kíváncsisággal vártam a tanévkezdést és az első tankönyvek kiosztását. Első és második elemibe a kisiskolába jártunk. A mostani református templom mögötti részen volt nagy udvarral, kerekes kúttal az egyik felén, a másik részben pedig iskolakertet gondoztunk. A keleti részben állt a deszkából ácsolt illemhely, s volt még egy bozótos terület, amelyet Csorni kertnek hívtunk. Ide a szünetekben gyakran átlopakodtunk bújócskázni. Egy alkalommal nem hallottam a csengetést, s csak a nagy csendességre lettem figyelmes. Rohantam az osztályba, ahogy csak bírtam, de a küszöb előtt lévő cipőkaparó vasában megbotlottam és nekiestem az ajtónak. Nőtt is a homlokomon izibe jókora púp. Cirok Matilka tanító néni egy kés hideg pengéjével nyomkodta sokáig, némi eredménnyel.
Ebből a kisiskolából, mint elsős, vagy másodikos mentem haza Új-Zselízre és a községháza előtt elém állt egy garammikolai talpas-tenyeres fiatal bányász.
„Te is magyar iskolába jársz?” – förmedt rám és ütött egy nagyot az arcomba.
Azt sem tudtam, mi történik velem, csak ösztönösen futottam olyan helyre, ahol embereket láttam, hátha valaki segít, vagy megvéd. A mostani alapiskolának csak a középső, árkádos része volt meg, oda később mint felsősök jártunk. Akkor mi már pionírok voltunk.
Számomra emlékezetesek maradtak az őszi gesztenyeszedések. A vadgesztenyét tonnaszám gyűjtöttük, amit aztán az iskola eladott a gyógyszeriparnak, vagy nagyobb erdőgazdálkodási üzemnek, az erdei állatok téli etetésére. Az ezért kapott pénzt jutalmak beszerzésére és a kirándulások kiadásainak részbeni térítésére fordította az iskola. Egyik száraz őszön eltűnt a víz a patakból, de oda összegurult a sok gesztenye, hát természetesen ott kapkodtuk a leghamarabb kannába, táskába. Amint szorgoskodtunk, valamelyikünk felfigyelt az iszapból kilátszó, szabályos fém darabra. Odahívtuk a hozzánk beosztott tanítót, aki rögtön felismerte, hogy azok bizony fel nem robbant bombák, amelyeket nem sokára katonai tűzszerészek hatástalanítottak.
A sok tanuló miatt az iskola osztályokat rendezett be a sportpályával szembeni halászházban, a Dombi majoron, a traktorállomáson és a főutcán egy családi háznál. Ekkor Kulcsár Béla legényként kezdett tanítani az osztályunkban. Nagyon hetykén hordta a kalapját. Mi, suhancok, fogadtunk, ki meri hátulról megbillenteni a fején a kalapot. Többen is sikertelenül próbálkoztak. Nekem szerencsém volt, de mégis én jártam rosszul.
Az állami birtok konyhájának a park melletti éttermében is tanultunk, a mostani Magyar Ház épülete mögött. Lévén, hogy a tanítók gyakran késtek az órák elején, legtöbbször az udvaron focizgattunk. Egy alkalommal az akkor fiatalon tanítóskodó Csomor Jóska lépett váratlanul a parkból az udvarra. Meglátta, hogy éppen egy nagyobbacska száraz kenyér végi pislét rugdosunk, hát beküldött a főépületi irodába Dudich Sándor igazgató „elvtárshoz”. Elballagtam hát oda, de nem siettem el a dolgot. Ha már egyszer elküldtek az óráról, biztosan nem fog senkinek számítani, mennyit hiányzok. Amikor az igazgató színe elé kerültem, persze naivan azt hittem, egy kis füllentéssel, hazudozással eltussolom a történteket.
“Csomor tanító elvtárs küldött krétáért”
– mondtam közönnyel.
Vittem is belőle egy zsebbel. Az osztályba visszatérve letettem a krétát a katedrára, s mint aki jól végezte dolgát, leültem a helyemre. Kérdezhették tőlem, mi volt az irodában, makacsul hallgattam. Persze másnap már csak hallgatnom kellett, amit kaptam, nem tettem zsebre.
A veled egykorúak, vagy valamivel fiatalabbak, még ma is gyakran emlegetik az ellentmondást nem tűrő, de kimagasló, nagy tekintélynek örvendő Akossy tanítónő nevét.
Még alsó tagozatos koromban, szpartakiád gyakorlásánál jogtalanul, más helyett engem szidott meg Akossy Júlia. Önérzetes voltam, hát úgy megsértődtem, hogy ott hagytam a helyemet, s kibújtam a deszkakerítésen túlra. Kiabáltam vissza, hogy majd én veretem meg a tanító nénit apámmal, ha elmondom neki, mi történt velem.
Otthon, este be is számoltam az esetről, de apám azon szavak kíséretében, hogy “szégyent hoztál a fejemre”, engem vert meg.
Akossy tanító néni volt mindig az ötödikesek osztálytanítója. Aki nála megfelelt arra, hogy felsős legyen, az nagyon valószínű, hogy sikeresen befejezte az alapiskolát. Főleg matematikán, nyelvtanon, vagy szlovákon, de szinte bármely órán öt perc alatt lefeleltette az egész osztályt. Ahogy feltette a kérdést, rámutatott valakire, s ha az illető nem mondta azonnal a helyes választ, már ülhetett is vissza a helyére, természetesen ötössel. Nagy ritkán lehetett nála kettest is kapni, ha valami apróságban tévedett valaki.
Az oktatási folyamat mellett kulturális és sporttevékenység is zajlott az iskola falai között?
Amikor hatodikos lettem, Urbán György tanár mandolin zenekart alapított. Egy ideig én is tagja voltam, de miután néhány zenei tehetség tánczenekart hozott össze, elhívtak engem is dobosnak. Mivel nem tudtam világra szóló sikereket elérni, idővel inkább felhagytam a zenéléssel és sportolni kezdtem. Jól ment a sakkozás, az asztalitenisz, persze a futball is, meg a kézilabda. Kiskoromban tűzoltó szerettem volna lenni, vagy katona, de mindig jobban vonzott a sport. Így lett belőlem később testnevelés szakos tanító.
Folytatjuk…
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok