Havilapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk egy páratlan személlyel, Dulai Ferenc nyugdíjas tanárral készült beszélgetésből. Az interjú teljes szövegét folytatásokban olvashatják hírportálunkon. Íme az ötödik rész!
A gyerekkori hitélet sokaknak személyiségpróbát jelent és felnőtt korban is emlékezetes marad.
A mi családunk római katolikus vallású volt, szüleim templomjáró emberek voltak, így hát nekünk is menni kellett vasárnaponként és az ünnepeken Isten házába. A fiúk a padok előtt jobb oldalon, a lányok a bal felén álltak, hogy bárki láthassa őket. Elsősorban a szülők ellenőriztek így minket. Amikor ebédre hazamentünk, apánk legtöbbször “feleltetett” bennünket, megkérdezte, hogy miről beszélt a pap, aki a mise közepette szabad beszédben magyarázatokat, intelmeket mondott. Az egész szertartás szinte mindig egyformán zajlott, de a prédikáció az más volt. Olyankor oda kellett figyelni, ugyanis előfordult nem egyszer, hogy a fiatalok a liturgia alatt szórakoztatták egymást. Ha meg valaki ott sem volt, hát otthon csak hebegett a szentbeszédet illetően.
Az iskolában hetente egy délutánon hittanra jártunk. Mészáros István kanonok úr járt be a tanintézetbe, s okította a katolikus gyerekeket vallásismeretre, egyháztörténelemre, készített fel mindenkit elsőáldozásra, vagy bérmálkozásra. A kis katekizmussal tisztában kellett lenni és olvastuk a Bibliát is. Elsőáldozó 1955. június 5-én lettem, s csak évekkel utána bérmálkoztam. A keresztszülőktől kaptam az első olyan ajándékot, egy karórát, amelyet a mai napig őrzök. Az elsőáldozás után már rendszeresen kellett a nagyobb ünnepek előtt gyónni, majd áldozni. A gyónáson volt egy betanult szöveg, azt kellett elmondani, majd az ötparancsolat és a tízparancsolat szerinti bűneimet fel kellett sorolnom. A pap ezt végighallgatta, majd feloldozásra kirótt néhány feladatot, konkrétan mondjak el tíz Miatyánkot, vagy öt Hiszekegyet.
Milyen állapotban voltak akkortájt a település templomai?
Az ötvenes évek elején még mindhárom templom rossz állapotban éktelenkedett (a katolikus, a református és a zsinagóga). Az evangélikusoknak csak egy családi ház szolgált gyülekezetük számára. A református templom romjait teljesen eltakarították a tőle keletre álló zsinagógával együtt. A reformátusok ugyanazon utca déli felén, a régivel szemben új templomot építettek, a zsinagógát azonban a földdel tették egyenlővé. A katolikus templomot újjáépítették. A tornyát és a nyugati felét 1945-ben szétlőtték az oroszok, vagy visszavonuláskor felrobbantották a németek. Annyit tudni kell hozzá, hogy a front 1944 decemberétől 1945 márciusáig itt állt a Garamnál. A német mesterlövészek feljártak a toronyba, onnan lőtték a folyó bal partján állomásozó oroszokat, ami azokat igencsak bosszanthatta.
Az újjáépítésnél apánk sokat dolgozott, el-eljártunk oda nézelődni mi is. Stráfkocsijával ő hozta az új harangokat is az állomásról. A templom körül egykor temető lehetett, mert az építéskor sírokat tártak ott fel. Lajos bátyámmal egy koponyát az ingünk alá dugva hazavittünk. Otthon a tűzhelyen mindig volt anyánknak meleg vizes fazeka. Abba tettük bele, hogy megtisztíthassuk, ám arra nem is gondoltunk, mi lehet ebből. Az történt ugyanis, hogy anyánk hirtelenjében megjelent a konyhában és a fazék fedelét megemelve meleg vizet akart meríteni. De a látványtól majdhogy nem hanyatt vágódott.
A csoportokból néhány gyereket később berendelt a tisztelendő ministrálni, az egyházi szertartásokon segíteni az ő munkáját: behozni a sekrestyéből a misekönyvet, áldozat bemutatásánál csengetni, áldoztatáskor tartani a tálcát. Minket ilyenkor a templomszolga beöltöztetett. Gyászmisén fekete szoknyaszerű alsót kötöttünk a derekunkra, általában azonban csak pirosat, s belebújtunk egy ilyen bő, fehér, csipkés, hosszú ingszerű felsőbe. Egy alkalommal kísértésbe estünk, s megettük a szekrénybe eltett dobozból az ostyát. Nagy baj lett belőle, mert áldoztatás közben tudódott ki a turpisság, s így a szertartást meg kellett szakítania az esperesnek.
A templomban kaptam rá a kórusban éneklés ízére. Feljártam a harmónium mellé, ott énekeltem, legszívesebben az orgonista mellett. Innen aztán már csak egy ugrás volt a temetéseken való szereplésem. Legtöbbször Kosztolányi Halotti beszédét szavaltam.
A templomba járásnál mi, a vasútállomás mellett lakók általában összeverődtünk néhányan, s együtt szórakoztuk végig az utat, amely akkor még a feléig csak földút volt. A patakon kis hidacskát építettek fából a gyalogosok számára, jobbra topolyos volt, meg kertészet. Valamikor, a II. világháború előtt a grófék itt neveltették a kosárfonáshoz és a söprűhöz a fűzfavesszőt. Egy alkalommal nyáron éppen a hídon voltunk, amikor a vízben halakat láttunk meg. Kerestünk mindenféle eldobott lyukas edényeket, lábast, fazekat és lavórt. Azokkal fogdostuk a sekélyebb vízben a fél karos halakat. Piszkosan mentünk a templomig, de csak hátul maradtunk az ajtónál, hogy koszosan ne lásson meg minket senki.
Folytatjuk…
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok