Havilapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk egy páratlan személlyel, Dulai Ferenc nyugdíjas tanárral készült beszélgetésből. Az interjú teljes szövegét folytatásokban olvashatják hírportálunkon. Íme az hatodik rész!
Hogyan emlékezel vissza a középiskolai évekre?
Akkor még párhuzamos osztályok voltak a Zselízi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolában. A két osztályban összesen 47 tanuló kezdte meg tanulmányait. Betanultunk egy esztrádműsort, azzal léptünk föl több alkalommal Zselízen, de vidéken is. Így kerültünk Kisorosziba is. A szentendrei sziget északi csücskében fekvő településre csónakkal vittek át minket a Dunán.
A tanárok közül Zábrenszky Imre és Mácsady János kísért el. Életemben akkor voltam először külföldön. Mindegyikünket egy-egy ottani család szállásolt el, én egy péknél laktam, aki a sportklub vezetője volt. A vacsoránál szóba került a foci. A házigazda rákérdezett, hogy tud-e valaki közülünk focizni. Megbeszéltük, hogy vagyunk hárman, akik nagyjából egyforma szinten játszott. Jómagam, Gergely Béla és Málaszky Ernő (az utóbbi később a pozsonyi Slovanban is szerephez jutott – a szerző megj.). Másnap a kultúrházi fellépés előtt lementünk a focipályára gyakorolni, aztán oldalra hívtak bennünket, s érdeklődtek, volna-e kedvünk kisegíteni őket a következő napon.
Szentendrén játszott a kisoroszi alakulat az ottani katonacsapattal bajnokit. Természetesen nem legálisan játszanánk, hanem álnév alatt. Beleegyeztünk a meccs előtt betanultuk a szükséges adatokat: születésnap, lakhely, s beöltöztünk. A végeredmény 3:3 lett, a vezetők örömükben azt sem tudták, mit tegyenek, hiszen a korábbi meccseiket sorra 5-6 góllal elveszítették. A színjátszó csoport tagjai utaztak haza, mi hárman a vezetőkkel együtt Budapestre mentünk a Paksi csárdába. Asztalhoz ültünk, szó szót követett, mígnem a pincér rájött, hogy mi Csehszlovákiából vagyunk. Azonnal hozta az állványocskán függő csehszlovák zászlót. A mellettünk levő asztalnál egy idősebb házaspár ült, felfigyeltek a zászlóra, de arra is, hogy mindnyájan magyarul beszélünk. Valami kimaradhatott a történelem könyvükből, mert kis idő múlva halkan megkérdezték: maguk magyarok?
A következő tanévben a Pál utcai fiúk színdarabot készültünk betanulni. Megkaptuk a szereposztást, a szöveget otthon kellett megtanulnunk, aztán kezdődtek az olvasópróbák. A tőlünk egy évvel idősebb Romada Csabával és Gyürky Sanyival ebédszünetben megvásároltuk tíz fillérenként az egy-egy szál Detva cigarettát, s mentünk a parkba. A patak jobb partján, nem messze a hídtól állt egy hatalmas, odvas platánfa, abba bújtunk el. A fa törzsének tetején levő lyuk ilyenkor kéményként füstölt. Dudich Sanyi bácsi, aki akkor igazgató helyettes volt, ebédre haza járt, de előtte gyakran benézett a parkba. Odúkat és madáretetőket rakott szét korábban, azokat figyelte. Persze minket is kilesett. Az elfogyasztott ebéd után elballagott még hozzánk és anyámnak elmondta, mit tapasztalt a parkban. Délután még volt két óránk, minket egyenként behívott az irodájába, és úgy elvert, mint köszörűs a majmát. A szerepeket elvette tőlünk, s hazaküldött. Otthon anyám nem kérdezett semmit, de amikor apánk hazatért, jött a feketeleves.
Az utolsó tanévben a CSEMADOK-kal karöltve Móricz Zsigmond Úri muriját tanultuk be. Több mint ötven személy szerepelt a darabban. Én voltam Hulla János, akinek a színpadon ennie és borozgatnia is kellett. Kacsacombot ettem, de ha nem tudott senki sem beszerezni, akkor a helyi hentes, Boďa Jani bácsi szalámiból készített imitációt. Evés után a vászontáskámból vettem elő a borosüveget, mire a társaim megrökönyödve kérdezték: Hulla, neked még borod is van? Félvállról feleltem: az asszony dugta bele, s mutattam a táskát. Ezt a színdarabot Zselízen többször is bemutattuk, majd a környékbeli falvak kerültek sorra. Végül eljutottunk a komáromi országos verseny döntőjébe is, ahonnan értékes díjakkal tértünk haza.
A gimnáziumi tanulmányévek alatt volt munkára való nevelésünk is. A helyi traktorállomásra jártunk dolgozni. Gépek szétszerelése, alkatrészek és tartozékok mosása, szerszámok kézbe adása volt a feladatunk.
Aztán következett az érettségi.
1965-ben kihurcolkodtam a nyári konyhába, mert nekifogtam a felkészüléshez. Négy tantárgyból vizsgáztunk: magyar nyelv és irodalom, szlovák nyelv és irodalom, matematika és egy választható tantárgy. Én földrajzból készültem. A magyar és a szlovák vizsgám nem a legjobban sikerült, ketteseket kaptam. A matematikát úgyszólván végig a tábla előtt serénykedve csináltam. Annyira ült a sinus, cosinus, tangens, cotangens, hogy teleírtam mind a négy részét a táblának, ám Hoffer vizsgabiztos úr megköszönte a feleletet, kimehettem a teremből és egyes lett a jutalmam.
Nem úgy a földrajz – nagyon kedveltem ezt a tantárgyat, csak a földtörténeti korokat és korszakokat szerettem volna elkerülni, s mit adott az ég, azt a tételt húztam ki. De azért kettesre kihoztam. A vizsgák után hétvégén tartottuk a bankettet, a kultúrházban a szülőkkel és a pedagógusokkal szórakoztunk, táncoltunk, énekeltünk, majdnem reggelig.
folytatjuk…
Fotók: Dulai Ferenc archívuma
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok